Amikor először találkoztunk gyönyörű volt. Fakó, sima bőre, mint a lágy bársony, sötét fürtjei kontyban elrendezve, barna szemeiben vad láng égett, a remény… Vagy inkább a hit tüzes béklyója.
De egy év alatt rengeteget öregedett. Arcán mintha egyre mélyebb barázdákat húzott volna minden fegyverdörrenés, száguldó golyó, halálsikoly, a féltés és a félelem egyvelege… S harminchatodik életévébe vánszorogva a csatamezőn egy év alatt mintha tízet öregedett volna. Aztán úgy gondolta, hogy ebből elég. Nem emigrált, beszédet mondott. Megbánta, legalábbis más megbánta volna a szavait.
„-Vallási háború? Hát az emberiség nem tanul sosem a hibáiból? Isteneink nem mártírokat akarnak, hanem, hogy békében éljünk öldöklés helyett! Nem törölhetünk el egy népet, amiért másban hisz, mint mi. Ha így folytatjuk, a demokrácia sosem fog létrejönni, és a cél előtt kiégünk, mint egy gyufaszál. Ki később, ki hamarabb megvilágosodik. Meg kell világosulnunk, vagy elkárhozunk.”
De nem az a fajta nő volt, aki nem meri szavakba önteni véleményét, csak mert büntetést kap érte azoktól, akik nem értenek egyet vele. Felettesei, akik megvilágosultak voltak mind egy szálig (ők valóban így hitték) nem végezték ki. Áthelyezték. Gyalogosokhoz? Nem is ez a fontos, hanem hogy hova. Bombaveszélyes helyre. Ott is lelte halálát.
Repültek a repeszek, földdarabok szálltak, mint a madarak, melyek olyan szabadok voltak, amilyenek sosem lehettünk volna. A szeméből kihunyt tűz akkor teste köré fonódott, mint pusztító lángkígyó. Megízlelte az emberek okozta legmélyebb poklot: harcolt, szenvedett, majd tűz martalékává vált. Az utolsó, amit érzett égő húsa és a robbanás porának fullasztó bűze lehetett, aztán a hófehér semmi.
Aznap egy barátomat veszítettem el, a Világ pedig egy tiszta szívű harcost. Mindezek ellenére megnyugtat, hogy bizonyára egy jobb helyre került.

Kelt: 2015 márciusában