Na­gyon közis­mert, baráti körben szíve­sen látott vendég Ka­cor­ka, aki hírnevét an­nak köszönhe­ti, hogy min­dig nótás kedvében járja az élet kifürkészhe­tet­len útja­it. Sem­mi­lyen gond, go­nosz szándék és fe­ke­te erő nem tud felül ke­re­ked­ni raj­ta, mert ha belül bána­tos is, a kívülállóknak úgyis a vidám ol­dalát mu­tat­ja. Megtéveszt­he­tet­lenül fel le­het is­mer­ni, bármi­lyen társaságban, mert a közönség előtt min­dig bol­do­gan da­loló em­ber ma­rad. A fa­lu­be­li em­be­rek nem­egy­szer próbálták, tréfa gyanánt el­szo­morítani különle­ges jókedvét, de Ka­cor­ka fittyet hányva min­den kísérlet­re, leg­ki­sebb jelét sem mu­tat­ta a bánkódásnak. Egy­hangúlag ki­tar­tott a természeténél.

Családos em­ber létére so­ha­sem szid­ja, bünte­ti gyer­me­ke­it, fe­leségét nem bántja go­nosz sza­vak­kal, tet­tek­kel. A környéken nincs olyan mu­latság, összejöve­tel, hogy őt meg ne hívják. A ha­lot­ti to­rok­ba is meghívják, ahová rend­sze­rint elkíséri a fe­lesége. Ilyen­kor egy kissé vissza­fog­ja vidámságát, de miután pár pohárral felönt a ga­rat­ra, foly­tatódik töret­len jóked­ve, visszaköltöznek ajkára a da­lok.
Az egyik ilyen ha­lot­ti tor­ban többet kor­tyolt po­harából a szokásosnál, és halk nótázgatás (az em­be­rek elnézték neki, mi­vel is­merték természetét) közben, az asz­tal­ra ej­tet­te fejét. El­aludt. Csodála­tos álma volt; egy la­ko­dal­mi ze­ne­kar­nak volt az éne­ke­se, varázsla­tos hangjával lázba hoz­ta a vendégse­re­get. Időközben az ámen felé köze­le­dett a tor, ami­re költöget­te a fe­lesége:
– Jer, öre­gem, mennyünk ha­za­felé – szólt rá, miután megrázta vállát a mámo­ro­san ébre­dező férjének.
– Várj egy ki­csit, an­gyalkám … még nem táncol­tam a menny­asszonnyal – fe­lel­te Ka­cor­ka, de csak­ha­mar ráébredt, hogy egy ha­lot­ti tor végén van.
Tántorgó léptek­kel, fe­leségébe ka­rol­va, in­dul­tak el békés, nyu­godt ott­ho­nuk felé. És, ahogy távo­lod­tak, egy­re hal­kab­ban hal­lat­szott a nótája; „min­den­ki­nek van egy álma…”

Forrás: eirodalom.ro