Levinschi Szávuly Attila: Regény / I.

Folyik a vízcsap. A fürdőszobában állok, a tükröt bámulom. Az ajtó nyitva. Mögötte ágy, az ágyon gyűrt kupac, fehér takaró. Nagy fehér madarak, szétterített szárnnyal, beláthatatlan számban a fövényen.

Azt mondom, szeptember, ízlelgetem a szót, a tükörből figyelem az ágyat, a kupac megmozdul, ősöreg teknős a köveken, megjelenik egy aranybarna lábfej, világos napfénysávok a lefüggönyzött ablakon. Szeptember. A virágbaboruló tavaszvágy, és a beérő, beteljesülő nyárarany búzatábla utáni őszszín-fényű langyos magaelengedés, végignyúló hangtalan árnyék a gyöngyházszínű iszapon. Az éjszakákat betöltő szerelem utáni csendes elsimulás az oldalon, kedves.
Végighúzom a kezem fejét az arcomon. Borostát találok. Borotvát. A sercegés, mint régi, felhangosított lemez tűjének körbe szaladása a dalok közti szünetben. Vércseppek. Egy. Kettő. Három. Összerázkódok. Megfordulok. Az ágyra tekintek. A madarak egyszerre felrebbennek a pillantásomra.

– Nem is tudom, hol kezdhetném, – mondtam Torresnek, – itt ülök veled szemben, és el akarom mondani, te ismered Nat-et, ismersz engem is, minden olyan egyszerűnek tűnik és mégsem az, te Torres vagy, kemény fickó, toro, a bika, nem tudom egy r-el írják-e vagy kettővel, csak itt beszélek összevissza, anélkül, hogy egy szót is értenél…
– Értelek – mondta Torres -, jobban, mint gondolnád.
Együttérző mosolyt terített elém, szép feje volt, finom, rómaias vágású arca, csak már kerekedett, hízott, amitől olyan lett a mosolya, mint a kelttészta, elnyelte a napfényt, majd visszatükrözte, testes, erős férfi, a harmincas éveiben; barátom.
– Natról van szó?
– Francokat Natról, mondtam, hogy nem érted, azaz hogy róla is, de nem közvetlenül, inkább csak közvetve, rólam van szó, belemásztam valamibe, és nem ugrik be, hogy mit kell tennem, tudod, hogy az utóbbi időben nem valami jól ment, két cikkemet is visszaküldték, a hitelezőim a nyakamon, már témám sincs úgy, mint régen…
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Torres, és megvakarta a lábszárát, és szájharmonikázott, amitől én mindig a falra másztam, mert annyi köze volt csak hozzá, mint a hóbagolynak az egyenlítői őserdőhöz, fejezd már be, mondtam, látod, hogy el akarok mondani valamit; de végül is ideges lettem, a francba, gondoltam, nem rád tartozik, az van, hogy pénz kellene, de az veszettül, csak éppen nem az jön az ajkamra, amit szeretnék, te itt élsz ebben a világban, de én csak félig, viszlát, mondtam, tisztára kínos, ha majd szükségem lesz rád, megkereslek.
– Várjál, maradj, ugrott fel Torres, nem tudom mi bajod, de ez már napok óta, talán segíthetnék, tudod, hogy elfogadták a meseregényemet?
Dugd fel. – gondoltam.

(Folytatjuk)