Egész áldott nap esett, nem tudott szántani, otthon tett-vett a ház körül. Szokás szerint toldozott-foltozott. Kopácsolt. Aztán nyakába vette a falut, győzködte az özvegyasszonyokat, hogy ne adják el a földeket, de nagy részük azzal fizette ki, hogy vásárolja meg ő maga -, hogy ne kerüljenek idegen kézbe. Kinek vásároljam meg, kinek? Hát ez az!… Na, de nézzétek meg, ott van a több diplomás szarházi vagy nem szarházi Mihók Gyárfás, az újságíró, ő is elköltözött, családostól, dupla menekült, de a házát, a földeket nem adta el, és nem is fogja, ezt garantálom. Pedig hányan kérték már. És kérik mind a mai napig. Hagyatékot írt, hitelesítette, amiben az áll, hogy ősei földjét, házát csakis rokonoknak adhatják el a saját gyermekei, még ha féláron is, de idegen a kezét rá nem teheti. És hogyha rokonnak nem kell, akkor a református egyháznak ajándékozza. Azzal a feltétellel, hogy a helyi felekezet, ha valamikor esetleg eladná, csakis magyar felekezeti egyháznak adhatja el. Én is ilyen hagyatékot fogok íratni, hiteleset, csak jöjjön haza a fiam. Vagy ott van Pipás Halmágyi Sándirbá unokája, Ilonka, a tanárnő, már nyugdíjas. Székelyudvarhelyen él a családjával, de ő se idegeníti el az ősi jusst. Tűzbe merném tenni a kezemet érte. Igen, mert nincs rászorulva, vágtak vissza az öregnek. Elvből nem adja el, értitek? Elvből. Tudjátok, hogy ez mit jelent? Na hát, én is így vagyok ezzel, mert ha kenyéren és vízen élnék, akkor se adnám el, értitek? És ha még kenyere se lenne?
Nagy súllyal roskad rá az este. Nemsokára azonban kezdte jobban érezni magát. Valamiféle bizakodás töltötte el, nem tudta miért, csak érezte. De nemsokára újra lelombozódott. A bót előtt, a sánc martján, a decizők közül egypáran már be is csíptek. Csárdás ritmusú énekre egyikük pattyogtatni, bokázni, majd verbunkozni kezdett. Lődörgősen, diszkós mozdulatokkal. Nem így kell ezt járni fiam, hanem feszesen, huszárosán, délcegen, és két-három figurát ő, a nem nagy verbunkos vén trotty, fogcsikorgatósan, csak úgy, odarittyentett nekik. Megtapsolták. Nagyon szuszogott. De a leégetett legény azt vágta hozzá, hogy a csingerájt én tudom jobban tata, de mindük csodálkozására az Öreg ebben is jól lepipálta. Semmit se tudtok fiaim, se dolgozni, se táncolni, csak bohóckodni, acsarkodni, bakalódni, ocsmányul beszélni, azt igen. És a mezőre gondolt. A parlagokra. Ezeket bezzeg nem érdekli a föld. A magyardellői drága magyar föld. Kell a búbánatnak, kell a brantnak, kell a… A maga fiának se kell, tata, azért hagyta itt a falut. Magát. Egyedül. Nagyon kellett küszködnie, hogy el ne érzékenyüljön. Senkinek se kell, mormolta. Senkinek. És szipogását, bepárásodott szemmel alig tudta leplezni. Szívét, mintha félreverték volna, úgy belesajdult a melle. A kiadott földekért járó termény viszont mindenkinek kell, hergelte magát. Azt beszélik, hogy a bérlő előbb-utóbb mind felvásárolja a határt – bagóért. Már el is kezdte. És csak mondta-mondta a magáét, mindegyre példálózva, de senki se vette komolyan. Ébresztő tata, megváltozott a világ… Ébresztő, ébresztő! Megváltozott, mi változott, bármerre is változzon, a kenyérnekvaló nem a pénzben, hanem mindig is a földben fog teremni… Lehújjogták. A „kit érdekel-mondogatók két-három hét alatt már a seggére vernek a kapott termény árának. És a nem így gondolkodók – sok hercehurca után – már csak a vállukat vonogatják – fásultan. Mi mást tehetnének – úgyszólván jeurópaiasan… A nyugalmazott, elég nagybirtokú vegyészmérnök, Radnóti Szabó Géza, példának okáért addig járt a jugar (birtok) után, hogy ne másutt kapja vissza, hogy már több infarktuson is átesett… Na, szóval, a végeredmény az, hogy életbe maradt néhány hónapig, de a földeket még holtában se kapta vissza. Csak a temetőbelit. Ezért nem fogadta el – éltében az imitt-amotti, zsebkendőnyi parcellákat, amiket adtak volna neki – még a Besenyő hegyen is túl – Futakon… Mit lehet mondani erre. Itt a vége, fuss el véle… És hogy, sajnos: Temető kapuja, sarkig ki van nyitva…
Ki.
És nyikorog.
Mit nyikorog?
Mi-mit.
Azt, hogy:
Kétszer-háromszor annyi magyart temetnek, mint!
Amennyit keresztelnek.
Meg kéne olajozni.
Meg, meg, de!
Mivel?
A kolbászos tojásrántottából jól belakmározott, egy kupica bort is felhajtott, ha nem kettőt, a bóti féldeci után. Rosszul aludt, nem tudott olyan jól durmolni, mint máskor. Feltápászkodott, kisétált az udvarra – a templomos-nagy csendben, akárcsak a jó emlékezetű édesapja hasonló helyzetben. Az Agyag-lyuk felé vette az irányt, és azon gondolkozott, mi lesz a falu sorsa húsz-harminc esztendő múltán. Csillag-plafonos ég borult rá – mestergerendás bizonyossággal, pajtabeli lámpásosan, holdastól. Némi légszomj után jóleső, enyhe szél lobogtatta hosszú fehér gyolcs gatyáját, amikor tisztán, kivehetően igenis hallani vélte, hallotta! Azt a mély, öblös-mély, ugatás-morgás-szerű, túlviláginak tetsző hangot… A Hegy felől. Amikor pedig némi fülelés után, hirtelen mozdulattal a hang irányába fordult, a padlóra suppanva ébredt. Az ágy és a kredenc között. Na, te! – nyögte. És most jutottak eszébe azok a régi, furcsa hangok, melyek annyira összezavarták, hogy pipára gyújtván, gazdabeli tapasztalatával most már arról győződött meg, hogy a különleges hangokat mindig is álmában hallotta. Vissza-visszatérő, különleges álmaiban. Csakhogy! Milyen is a világ. Vasárnapra virradóan a méhkasként megbolydult falu lakói – ritka kivétellel – az éjszaka folyamán hallott, mély hegyi hangú kutyaugatásokról beszéltek. Még a templomban is susmutolva. Alig nyolcan-tízen. Bezzeg régebb, átlagosan, több mint hatvan-hetvenen is voltak. Voltak biza négyszázan is. Csúcsidőben.
Hétfőn a Csúp-tetőn szántott, azon a fertályon, ahol a fajén, gusztusos farú, fiatal özvegy szomszédasszonyságot penderítette a sáncba – először. Minő ügyiben, nyálazza mostanság mindegyre száradó száját. Akkoriban még a szíve is kajtárkodott… Most már… félre ketyeg, félrever, de föl se veszi. Szánt a babám, csireg-csörög sej-haj a járom… – dudorássza, fútyörészi. Körülötte parlagföldek hektárjai, tövis, burján, vadvirág. Muhar. A hajdan híres Szőlő-tető egy ideje gyom-tetővé változott. Ezer színben pompázik, csuda vadvirágosan… Beleszippant a levegőbe, és a régi, híres szüretek jutnak eszébe, amikor még muzsikaszóra szüreteltek. A cigánybanda a tetőn húzta a talpalávalót úgy, hogy még a dombok is táncoltak. Most viszont… Mi a szösz!, rosszul vagyok? És azt észleli, hogy az ég fényes-kék tükrében különleges dolgok zajlanak úgy, mint amikor esetenként, főleg siheder korában, a csillogó eke acéltükrében tükröződött. Frizura-igazításosan. Fordított kép… a kultúrház előtt, maroknyi ember – fejjel lefelé… Igaz ugyan, hogy Magyardellőt a Maros ezúttal is virágvázaként öleli körbe, csakhogy! Most a falu: burjáncsokor. Gyógynövényesen. Vigaszként. E színes kutyavilág-vidéket ellensúlyozván, de csak valamelyest. Képzelgés, álom, valóság, vagy mi a nyavalya, csíp a karjába jó nagyot, mint kollektivizáláskor…
Lélegzik a határ, de szerinte már egyre vontatottabban, akárcsak ő. Majdhogynem tüdőből húz. Lenge szellő simogatja idő barázdálta, cserepes arcát, melyből időnként mintha ki-kifutna a vér, sárgaságos árnyalatot ölt. Mintha megint nem stimmelne valami az egészsége körül… Minden lehetséges – mondja félhangosan – ha már az utódaink ennyire nem törődnek a földekkel. Széltében-hosszában járványként terjed a burjány. Parlagvilág. Kutyavilág, kutyasors. Elkurvult a falu. Kétszeresen is el. Először, amikor lefeküdtünk a kollektívának. Másodjára pedig, amikor kuplerájjá züllesztettük a falut, Magyardellőt. Magyardellő Delnőt. Kurva lett. Pedig valamikor milyen szépséges szűz volt. Csodájára járt a világ, ó, Istenem, Istenem.
A csüggedés helyett, hogy, hogy nem, engesztelő érzés keríti hatalmába. És most döbben rá az ugatásszerű rejtélyre, mondván, az én földem nem fog megugatni engem, de én se őt, az egyszer biztos. Majd azt is hozzá háncsolja, hogy az ő földjét, őseitől örökölt jussát, házát halála után a mennyországban sem idegeníti el. Még magának Szent Péternek sem. Aztán megint az ugatásokkal foglalkozik, de mintha fel se fogná, hogy félhangosan mit is beszél, úgy forog a föld tovább-tovább – még vele együtt. Mögötte fényes-kövér barázdákban madársereglet. Úgy dönt, hogy ma nem uzsonnyázik, hogy befejezhesse a szántást. Nagyon elfáradt, de befejezi – és erre gondolva kezd vérszemet kapni benne az erő… A hazafelé tartó, román patronnak (földbérlőnek) dolgozó traktorista lehalkítja a masinát, és dűlőútból kiáltja oda Vastaligának, hogy folyik a motorina, a marhából folyik tata. A hajszás marhából… Úgy tesz, mintha értené, integet neki, aztán leveszi a kantárt a tehenek szájáról, hogy barázdafordulatkor haraphassanak az útszéli füvekből. És a felesége jut eszébe, házasságuk kezdete, azok a régi szép idők, de mi történik? Meg-megbillen a föld. Fut ki alóla? Rázkódik. Szédül. Szépen szédül, gazdásan… fenségesen, akár a Nap a láthatár mögé… El-elsötétülve, aztán nagyon színesre vált, lassított felvételként. Ahogy ezt ő innen látja, mert! Csak most veszi észre, hogy a tehenek milyen füvet? – kék füvet esznek, legelnek. Kék barázda fényesíti a mennybéli kerekded eget, hogy parlagon ne maradjon az égvilágon semmi, de semmi. Két foga közt, mint mindig, most is ott a pipa, a jó öreg pipa, csá-hí, nye! – rikkantja és nagyokat szippant. Nyolcvan esztendős feje köré füst színű felhőket ereget. Ezüstösen, glóriásan. És arra gondol, hogy a vastaliga éhes-fényes váltóekéje milyen ügyibe, milyen éhkórosan, mondhatni, észrevétlen döccenéssel kapatott rá az égi földre. Nagyokat harapván. Sose hittem volna, hogy éppen ilyen jó porhanyó, köpözi meg a markát. Nézi, nyálától a tenyere kék színű lett, de már nem is csodálkozik ezen, inkább méltatlankodik egy sort, mert valaki hívja, szól az ekeszarván lógó mobiltelefon, csengerengi szignálként a falu nótáját, hogy hát: MAGYARDELLŐ NEM JÓ HELYEN VAN… Nem veszi fel. Nem törődik vele. Le-lenéz, látja a falu maradék embereit, az ide-oda mozgó, futkosó, égre mutogató, pityókos-bámész embereket, akik nem hisznek a szemüknek, súrolják, dörgölik anélkül, hogy a kép szikrányit is változna. És ezért fújják „hamar-majdan” Magyardellőn és másutt is azt a nótát, melyben égitaliga szántja az eget. Hogy a csudába került az oda. A főhőst pedig új néven, állítólag Égi Vastaligaként is fogják emlegetni, s ha minden igaz, a jóslások szerint, Gyorgya, na fene, falumúzeumot nyit majd a cimbora tiszteletére, aki viszonzásul, Vastaliga házába költözik, pereputtyostól. Hetedmagával. A szántókat is többnyire idegen nyelvű „cimborák” vásárolják föl. Nem egyszerre, apránként. Hadd essen az áruk, holott mindenki azzal kecsegteti magát, hogy növekedni fog az Unióban. Vastaliga minderről persze semmit sem tud. Fel se veszi a telefont, mely ott lóginyál az ekeszarvon. Nem zavartatja magát. A munka mindennél fontosabb. Meg akarja csípni a karját, de mégse teszi, annyira jól érzi magát. Istenien! Szorgalmasan szánt – az égen. Körkörösen. És! Minden egyes barázdával sötétedik, jaj be szépen sötétedik. Minő szépen! Telehold-világosan. Gyönyörűséges munkát végez, mint mindig. Kifogástalanul… Szántás után fényes-kövér búzamagokként jelennek meg a csillagok, melyeket a jó öreg, a mennyei szántás befejeztével, mily ügyiben, vet, veti az égi kenyérnek valót, igazi gazdásan, ahogy megszokta, hosszú-hosszú, historikus évszázadok óta…
Azé az ég, aki megműveli – kiáltja le, rikkantja a magyar-dellőieknek, azé biza, mennydörgi, cserdít hozzá jó nagyokat, aztán egyre nagyobbakat. Villámlásszerűen. Ezer száz ágú égi ostorával. Békés honfoglalóként. Az örök bennvalón.

Forrás: Csingeráj. Szeretem a cigányokat. Dokumentumszerű novellaregény. Hungarovox, Budapest, 2015