Csontos Márta: Beszélgetés Balázs Tiborral
Az Erdélyből származó Balázs Tibor, a budapesti Accordia és Littera Nova Kiadó vezetője, egyidejűleg verseket, gyermekirodalmat, aforizmákat és műfordításokat is közöl.Telefonos interjúnk keretében mindezekről beszélgettünk.
– Erdélyből származó magyar írónak lenni egyfajta (pozitív értelemben vett) másságot jelent sokak szemében. Ez a mentalitás, az „erdélyi gondolat” vagy „erdélyi lélek”,mely történelmi tradíciókból eredeztethető, de a genius loci ( a hely szelleme ) is meghatározza, miként jelenik meg a Te munkáságodban, világlátásodban, van e szerepe a Te olvasatodban ennek a másságnak?
– Igen, van. A kétnyelvű közeg meghatározta gondolkodásomat. Adományként könyvelem el, hogy belülről, immanenciájában élhettem meg már nyiladozó elméjű kiskamaszként is a román kultúrát. Létfontosságú lenne közvetlen szomszédaink hagyománytörténetét, mentalitástörténetét megismernünk, hiszen a kultúrák párbeszédet folytatnak egymással a legjobbak tollán. Aligha lehet helyesen értelmezni Dsidát( egyik legnagyobb magyar költőnk), Reményiket vagy Áprilyt román kortársaik, Goga, Blaga, Bacobia mélyre ható ismerete nélkül. A multikulturalitás nagy viharokat kavar Kelet-Közép Európában.
Nem lehet egy interjú szűk keretein belül eredeti, egyedi megközelítést nyújtani róla, de a következők elmondhatók: 1. szociológiailag azért megvalósíthatatlan, mert az ortegai tömegemberek nem kulturáltan, és főként nem kultúrában gondolkodnak, saját művelődéstörténetükön ( legyen az magyar vagy román ) is kívül állnak. 2. Bármennyire is rosszul hangzik bizonyos füleknek, csak az értelmiségi elit dialogizál. Blaga műfordítói beépítik saját gondolati és érzelmi világukba a nagy román költő etoszát, mint ahogy Dsida, stb. fordítói is gazdagodnak egy sajátos világgal. Szomorúnak tartom, hogy a tragikus Trianon után felnőtt román értelmiség már nem tanult meg és nem olvasott magyarul. Ez az ő veszteségük.
– Anyanyelvi szintű nyelvismerettel rendelkezel románból és franciából, magyar mellett e nyelveken is alkotsz. Miként módosítja az író eszmerendszerét, nyelvi eszköztárát a kultúra három nyelven történő megközelítése, van-e valamelyik nyelvnek nagyobb szerepe alkotó munkádban a másik kettőhöz hasonlítva?
– Mielőtt mindkét politikai vonalról megköveznének: székely származású, erdélyi baptista lelkész és Kolozsvár mellőli magyar földműves családból származó anya fiaként természetesen magyarnak vallottam magam, akkor is, amikor ez Romániában meglehetősen előnytelen volt. Ez a társadalomlélektani, politológiai megközelítés semmilyen további kérdést nem vet fel. Kulturális identitásunk már összetettebb, izgalmasabb probléma. Első román nyelvű versemet a horvát tengerparton írtam, valószínűleg kellett hozzá az idegen nyelvi közeg, az az antropológiai idegenség, a horvát nyelvi közeg, mely megszólaltatta bennem az elevenen élő román szavakat. Érzem, hogy a román nyelv , a románul való gondolkodás közelebb áll a transzcendenciához, az Isten-élményhez mint a magyar. A mi nyelvünk nagyon pragmatikus. A francia egyszerre szakrális és frivol. Amikor Párizsban vagy Strasbourgban felolvashattam francia költő előtt,
volt aki megdöbbent, amikor elmondtam készülő könyvem címét: „ Az lehetetlenség,hogy ne légy francia”. Ez úgy értendő az én esetemben, hogy kevés olyan fű-fa-virág, azaz természeti élmény, kevés olyan gondolat vagy gondolatrendszer van, ami révén nem asszociálnék valamelyik francia szerzőre, Pascaltól Lévinasig. Más vagyok, amikor románul vagy franciául írok, egészen más karakterű, hangulatú vers szólal meg bennem, olyan,amit magyarul nem tudnék megírni. Anyanyelvem mindazonáltal mindenek előtt és fölött áll.
– Horváth Iván a versek megközelítésében transzcendenciára hajló és transzcendenciától megszabaduló, távol tartó értelmezési módszert különböztet meg. Te vajon miként értelmezed a téged körülvevő világot, hajlamos vagy-e az életedet befolyásoló, alakító inspirációkat egy közvetlenül nem tapasztalható világból érkezőnek tekinteni?
– Aki ateistának vallja magát, annak is megadatott az idealizmus által megfogalmazott transzcendens perspektíva. A heideggeri ontikus is. Olyannyira, hogy tagadását is csak általuk tudja megfogalmazni. Paradoxon ez, de az empirikus valóság fölé emelkedő eszmevilág egyik éltetője. Pannoniustól Pilinszky-ig napjainkig nagy kételkedők a nagy költők. Én nem tudom, milyen költő vagyok, leszek, de András fiam transzcendenciába való áttűnése óta megerősödött agnoszticizmusom: hiszem, hogy Isten léte sem nem állítható, sem nem tagadható. Hiszem, hogy ő így szeret engem. Hiszem, hogy Jézus megváltott. Idealizmusom szabaddá tesz, szabadságra vagyok ítélve, mint Sartre embere, a transzcendenciát örököltem, és az megörökölt engem.
– Az ideális és reális világképe megvan már Platonnál is. Elméletében a költő inkább az ideális világ hírnöke. Ha beszélhetünk 1. számú valóságról, akkor a költészetben a 2. számú – művészien ábrázolt – valóság úgy jelenik meg, mint az 1.számú valóság tükörképe. Vajon a költő nem esik-e csapdába a 2. számú valóság szférájában, s a két világ közötti antagonizmusban tévelyegve valamilyen szinten nem veszíti el a valóságérzékét, vajon saját életeseményei alakításában nem ez az idealizmus kíséri?
– Talán a legszebb, a legdrámaibb a költészetben éppen az általad említett tévelygés. A költő napjainkban már nem lehet vátesz, hiszen megszűnt a diktatúra, ami ellen lázonghatott. Az alkotó ezt kudarcként éli meg. Mivel a lázadás lételeme, gyakran az előbb említett, irreálisnak is mondható metafizikus létérzés ellen fordul. Platonéknál az ember, a költő még egyértelműen metafizikus térben és időben mozgott, istenek ügyelték lépteit és azokkal cimborált. A kereszténység Isten-képe más, távoli, elérhetetlenebb, magasztosabb. Ezért a költő , hogy önmagát definiálja, naponta megküzd ezzel az érzéssel, mely a műveket felemeli.
– Legutóbbi versköteted, a Megérkezés Aquincumba értelmezéséhez feltétlenül szükséges az olvasói recepcióhoz – az általad nagyon vonzó lehetőségként említett „tiltott határátlépéshez” – elolvasni az előszót, hogy készen álljunk a kultúrtörténeti hagyományok által alakított „ balázstibori hermenetika” befogadására. Mi a lényege ennek a kollektív emlékezés folyamatába beépített hermenetikának?
– Ebben az interjúban kerülöm az idegen szavakat, bár azoknak más az üzenettartalma a tanulmányokban, minden szónak, különösen a szintetikus kifejezéseknek van egy története, akárcsak az embernek. Az idegen szó a saját egész történetét emeli be az írásműbe és ezzel szélesíti a gondolkodási horizontot. Konkrétan válaszolva: amikor a Megérkezés Aquincumba című versciklusom első versét írtam, rájöttem, hogy vissza kell mennem térben és időben a tudatvilágomat, lelkiismeretemet meghatározó kereszténység előtti korba, ahhoz hogy olyan igazságokig jussak el, amelyeket a keresztény hitben élő ember ab ovo és a priori bűntudata nem enged meg számára. Szabad akartam lenni, tehát az is lettem, amíg e műben éltem, élek. Mert tovább írom. De szabadságom nem tette lehetővé, hogy a kantianus és Kant utáni erkölcsi imperatívuszok ne kerülnének ugyanúgy eszmevilágom előterébe. A hermeneutika a művészet értelmezése; amikor én azt mondom, „ hermenetika”, akkor ez nem szójáték, hanem annak a krédónak, tézisnek a vállalása, hogy az értelmezés , akarjuk vagy sem, mindig etikai pozícióból történik.
(…)
– A kortárs irodalomban éppúgy, mint a közéletben, csoportok működnek, ennek alapján az alkotók leginkább vagy bal oldali vagy jobb oldali eszmerendszert képviselő lapokban publikálnak. Vajon szükség van-e erre a dichotómiára, megosztottságra, nem lenne-e célravezetőbb olyan politikai kultúra birtoklása, mely megszüntetné ezt az osztottságot? Te hol találod meg a helyed a kortárs irodalomban ?
– Nem lenne szükség. 1989-ig éppen azért lázadoztunk minden titkos írásunkban, rejtőzködő metaforánkban, vagy, hogy szólalhassunk meg bármiről, bármikor, bármilyen hangon. Hogy ki-ki láthassa úgy a világot, ahogyan áthagyományozódó szellemi, kulturális hagyományai teret nyitnak neki a látásra. Azt akartuk, hogy ne a kommunista megváltás történet révén üdvözüljünk, hanem lehessen szabad akaratunk és terünk a szólásra. Jónak tartom, hogy vannak különböző irányultságú írócsoportok, lapok, kulturális események. Üdvözlendőnek tartom, ha egy alkotó, akinek szava véleményformáló lehet, nem rejti véka alá politikai kötődését sem. 1989-ben inspirált versírásra az a fantasztikus kiállás, amelyre Tőkés László vállalkozott és amely románokat, magyarokat, zsidókat, szászokat gyűjtött maga köré. Ugyanebben az évben egy fiatalember a Hősök terén állt ki szabadságunkért, haza küldte a megszállókat. Mivel Franciaországban is otthonosan mozogtam, azt láttam, hogy a nemzethez való tartozás eszméje nem avítt, hanem megtartó erő lehet, felemelő szabadságélmény, szép kötelességvállalás. Az irodalom nem adhat sematikus válaszokat semmire, ezért nem lettem bálványimádó, a kritikusan gondolkodó értelmiség soraiban látom magam, párbeszédképes vagyok más eszmeköröket valló alkotótársaimmal és megsüvegelem ha a „szocialista” vagy „ liberális” politikai vonzáskörbe tartozó alkotók kiváló írásait olvasom. Csak akkor értetlenkedem, amikor az író tagadni kész hovatartozását…
– Kifejezetten lírikus alkat vagy, Vannak azonban próza-terveid is, készülő regényeid. Beszélnél-e ezekről kicsit bővebben ?
– Egy kisregény a fiókomban kushad immár négy éve. Valóban sok benne a poétikus elem. Középpontjában András fiam, aki ez év augusztusában szenderült el valamilyen transzcendens zenére 18 évesen hat évnyi küszködés után. Most írok egy másik regényt, melyben csak ketten élünk Párizsban, és valahol az Atyaúristen tenyerén. Nem tudom, mi legyen az első regényem sorsa, tele van realisztikus elemmel. És akihez elsősorban szólt volna, éppen ő lépett meg életemből, ő , mélységesen szeretett Dudus fiam.
Balázs Tibor román-francia szakos tanári végzettséggel kezdte pályafutását, majd a grenoble-i Stendhal Egyetemen folytatott tanulmányokat, ezt követően pedig az ELTE Bölcsészettudományi Karán doktori ( PhD) fokozatot szerzett. A tanulmány a romániai magyar létköltészet történetével foglalkozik 1919 és 1989 között, számos irodalomtörténész használhatja kutatásaihoz tanulmányok írásához.
Első könyve fél évtizedes várakozás után jelent meg 1987-ben a bukaresti Kriterion gondozásában Kék sirályok címmel. Az Ábel tornya– székely zarándokversek , Kányádi Sándor ajánlásával,a költő 1974 és 1989 között írt alkotásait tartalmazza. Közel 20 éves hallgatás után jelentkezett ismét versekkel: a Megérkezés Aquincumba című versdrámával.
Az interjú teljes szövegét az eirodalom.ro honlapon olvashatják
Pusztai Péter rajza