Nincs tétje ennek az adventi útnak, magyarán és korunkhoz illően szólva nem nyerünk semmit réven-vámon, és mégis megyünk. Az út hangulata, igen, ez az, ami más körülmények között nincs hogyan előjöjjön. Magyarjaink igen jól ismerik ezt az Eisenstadttól – Kismartontól – Stájerországon át egészen a bajor határig kanyargó utat, számos írónk, politikusunk, fegyveres nemzedékek járták széltében-hosszában a Monarchiát, és nem csak a dualisztikus birodalom esztendeiben. Magyar bakának való vidékek voltak ezek, ahol német szóra fogták őket, és volt idő elég megtanulni „sógoréktól” a nyelvet, mert a sorozást, sokszor kötéllel-verbuválást követően tíz-tizenöt évig zsoldban álltak, ezt a híres-nevezetes Lúdas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihálynak az élettörténetéből tudjuk. Nemcsak katonának, hanem rabnak is jó volt nem ritkán a magyar, ezt meg Kazinczytól, illetve a Fogságom történetében olvastuk. A kufsteini fogság eseménytelen eseményeit. Hát a testőr-írók Mária Terézia krinolinja és a Pragmatica Sanctio selyemfényében, Bessenyeiék? És az ötvenhatosok, akik a kivégzés vagy jó esetben a börtön elől szöktek későbbi hazájukba ,vagy csak a nagyvilág előszobájába, Ausztriába ? Meg az évszámtalan, s nem puszta szójáték, számlálatlan erdélyi tömeg, akik lassan, de annál biztosabban elszivárogtak Ceausescu Romániájából… Mind ezeken az utakon közeledtek valamihez s egyben távolodtak is valamitől. Most már az Óperenciás tengeren is lassan túl vagyunk, s ez nem mese! Az osztrák folyó, ami fölött ebben a pillanatban hajtott át a busz, az Enns. A magyart fülnek pedig az Österreich ob der Enns, az Ennsen túli tartomány, ami egy szapora beszédű osztráknál akár Óperenc is lehetett, az egyik legtitokzatosabb mesevidékké vált folklórunkban, a sorsszerűségek olyasfajta vizévé, mint amilyen a Styx, az alvilág folyója a görög mitológiában.

Túl az Óperencián,

túl a tengeren, zendítettek rá a busz közepetájt Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének közismert dallamára, hát persze ők még a heavy metal, a punk, a pszichedelikus generáció előttiek, a nagytaták és nagymamák, akik e mesterségesen zárt térben, de csak itt, együtt utaznak a fiatalokkal. Kérdés, mennyi ebből a vállalt s mennyi a kényszer. Az öregek saját maguk szórakoztatják, szerencsére az ég kerek világán senki nem figyel rájuk. Adventi vásárba, sőt, vásárokba indultunk Ausztriába, holott vásár, advent is bőven van otthon, az unió piaca ebben is egységes. Hát persze hogy nem a Mozart-golyóért vagy a ledes üvegjégcsapokért mentünk, akkor meg miért? Jó kérdés. A forralt bor, puncs, grog otthon is folyik ilyenkor, szóval ezért sincs tétje egy ilyen útnak. Salzburg, az igen, de oda is Mozartért érdemes menni, szülővárosába, esztendő januárjának utolsó hetében. Vagy a nyárutó ünnepi játékaira, ami csupa muzsika és színház. Vagy a Salzburgi Kulturális Napokra, ami októberben zajlik immár negyvennégy éve, és amiben szintén sok a Mozart. No de most nem az elitkultúra kísért csaknem minden téren, egyebek közt az óvárosban, ahol már november közepétől tart a Christkindlmarkt, a karácsonyi vásár, most is, egészen ünnep másodnapjáig, a Mirabell téren ugyancsak (fakunyhók mint a mesékben, enni- és innivaló rogyásig), s a fejek fölött magasan, a várban is vásárosok. Aztán vissza, lennebb a Stiegl sörgyárban, ahol forralt sört is kapni, miközben a rezesbanda produkálja magát. Heni, a szervező, mint mindig, most is percre pontos. Két évvel Skóciában jártunk egészen Aberdeenig, paff lettem, amikor úgy megszervezte, hogy a japán vasútigazgatóság se talált volna kivetnivalót. Még itthon! Ilyen nincs, valaki mindig elkallódik, és félórát, rosszabb esetben fél napot kell várni, míg előkerül. Vagy bevág egy zápor, ami tető alá kényszerít bennünket, ezt se látni előre. Ezt a japános-németes pontosságot maguk a németek is megirigyelhetnék, most pedig a keleti német régiót járjuk, s Attila, az út diszpécsere-magyarázója hol bokáig van az adatokban, hol meg anekdotázik. Nagyjából e kettőből áll a történelem. Átlépdelek a Mirabell-palota barokk kertjének fontos pontjait átkötő ösvényeken. A tetovált gyep olyan, mint a tizennyolcadik században, a fehér és kék árvácskák is változatlanul fáznak a télben. A barokk szobrok mitológiai elrablásokat, reménytelen, sőt, tragikus szerelmeket, véres, ámde kőkemény leszámolásokat változtattak látvánnyá egy olyan széplány palotájának kertjében, akiért bármit megadott , ezt a pazar épületegyüttest például, egy egyházi főméltóság. Ezt is Attila adja elő, közönsége pedig legalább olyan derűvel hallgatja, mint annak idején Boccaccio Dekameronjának remek szextörténeteit mondó hősei, akik maguk is derűsen csinálták ugyanazt, mint történeteik szereplői, s ha lehetett, mindig a másik kárán okulva. Ez a teljes és általánosan elfogadott erkölcsi világrend alapszabálya, mert a felszarvazás is mindig a szomszédban történik. Grossgmain gyönyörű kis Alpok-alji település, valahogy úgy osztották meg a határok kijelölésekor, ahogyan itt,a mi Közép-Európánkban Komáromot. Egy patakocska innenső oldala még Ausztria, a túlsó már Németország. A sofőr, mert Ausztria szűknek bizonyult, forduláskor hirtelen áttolatott a bajor térfélre, vegyük úgy, ez a szervezők bónusza, ingyen és bérmentve adták: megfordultunk Németországban is!

Félelmeink estéje

Viki unokám elújságolta, ők is ezt az utat járták még tavaly és éppen adventkor. De többet nem megyünk, mondja meggyőződéssel, és azt is elárulja, miért. Jöttek rohanvást a krampuszok, mindenki futott, bújt előlük, ő behúzódott egy autó mögé, mire beindult a riasztó, és a következő pillanatban úgy érezte magát, mint egy nyúl, amint egy ragadozó őshüllő tornyosul fölötte. Ezen a ponton hosszasan lehetne arról filozofálni, hogy miért riogatják egymást, és miért szeretnek maguk is riadozni az emberek. Tulajdonképpen az sem világos nekem, hogy kit testesítenek meg ezek a Mikulás napján kitóduló szörnyek. A Gonoszt, vagy pedig az ugyancsak fertelmes kinézetű valakiket, akik arra valók, hogy elűzzék. Egy biztos, a krampuszok meg-megcsapkodják a közönséget, s a félősebbek futva menekülnek előlük. Ugrásnyira vagyunk a bajorországi Berchtesgadentől, ám itt, az osztrák-, nemkülönben a svájci-Alpokban különösen keményre sikeredett az idők folyamán az úgynevezett Buttnmantellauf, a krampuszfuttatás. Évekkel ezelőtt olvastam, hogy Peter Carsten német fotós albumot publikált, címe: Az Alpok démonai. Viszont míg a képanyag összegyűlt, jó néhány sebet, zúzódást szerzett, mert a beöltözött legények csöppet sem kíméletesen vonultak, korbáccsal, lánccal nyitottak utat maguknak a tömegben. Mostanra, s tán mert az idegenforgalom pénzt hoz, lényegesen szelidebb a vonulás, bár itt, a hellbrunni kastély belső udvarán, a szakadó aprószemű esőben mi is megkapjuk a magunkét, a sárban csúszkáló Buttnmandl-horda tetőtől talpig telefröcsköl felázott kőporral. A gyúródásban feltűnik Szent Miklós alakja is, a ráosztott szerep szerint méltóságteljesen nézelődnie kell, megbízatása protokolláris, mint egy államelnöknek, hacsak nem elnöki köztársaság elnöke. Ebből arra következtetek, a pogánykori népszokást mindmáig nem sikerült összepasszírozni a keresztény mondavilág elemeivel. Tán majd a következő ezer évben… Vége a shownak, az ártó erők fel- majd eltűntek, kialudtak a szökőkút köré kiszerelt reflektorok. Enni meg inni nincs senkinek kedve, ha igaz, perceken belül darára vált a sűrű eső. Legalább egy fénykép árát dobjuk be a szörnyek óriáserszényébe, mondja az attrakció vezére, aki polgári ruhásan sétál a sokadalomban. Ez a népszokásokat előadó csoport legalább három évtizede létezik, önjárók, ami azt jelenti, nem fizetésért csinálják. Egy kis adomány épp azért jól fog. S a kereskedők sem kereskedők, ilyenkor különböző civil szervezetek, sport- és művelődési egyesületek bérelnek placcot, árulnak teát, forralt bort, levest vagy a német konyha virslijeit-savanyú káposztás hurkáit. Köznapiasulhat-e a borzongás?A kérdés ha nem is ártalmas, de fölösleges, mert csakhamar az is kiderülhet, teljes koroknak ez a közérzete. Kafkától Albert Camus-ig és azon túl. A Gonosz misztikumának háttérvilága az emberi történelemmel egy idős, és a huszadik-huszonegyedik századot is éppúgy besugározza, mint annak idején az ősközösséget. Már Alsó-Ausztriában jártunk, amikor megszólalt Attila: most hajtottunk el Amstetten mellett. Igen, ebben a városban, egy komfortos polgári házban élt Josef Fritzl, aki lányát huszonnégy éven át a pincében berendezett szálláson tartotta, a világból teljesen kizárva. A végül kiszabadított lánynak hét gyermeke született apjától, mindez egy modern, fejlett társadalomban, ahol – ezt én teszem hozzá – olykor vakká tesz a polgári önzés, a kóros éntudat minden és mindenki iránt. A hatóságok pedig már rég a rendszerautomatikára kapcsoltak, épp a rendszer tökéletességében bízva. Újabb hír szerint százhatvanezer euróért megvették a házat, bár az első változat szerint le kellett volna bontani, homlokán a szégyen és megaláztatás bélyegével. Valószínű, vendéglátásra rendezik be. De a pincét, ahol Elizabeth raboskodott, betonnal öntötték be, gondolom, ez most jelzés a minden áron borzongani akaró idegenforgalomnak. Kérdés viszont, mikor bontják vissza, mert rájönnek, hogy látványként mégis csak jobb, s főleg jó pénzt hoz. Akkor arra is lesz magyarázat, a pincében pedig borsos felárral lehet majd aludni.

Az adventi vásáros körutat tulajdonképpen Budapesten kezdtük, a Vörösmarty meg a Deák Ferenc téren, a Váci utcában nézelődtünk… Másnap aztán átgurultunk Burgenlandba, és Salzburg, majd Bad Ischl felé fordultunk. Ott bóklásztunk a kedélyes és nem túl télies vidéken, majd amikor végre jó irányba fordítottuk az autóbuszt s főleg az orrát, mint az anekdotába illő lövétei sofőr szokta mondani, este a pozsonyi vásárba is „bényomoztunk”, ezt viszont már a kénosiak mondják így. Az osztrákoknál sok öreget láttunk az adventi helyszíneken, Pozsonyban szinte csak fiatalt. Nem siettük el a magyarázattal, még ha tudjuk is, hogy Nyugat-Európa gyorsabban öregszik, mint a keleti meg a középtérség. A legvalószínűbb, hogy Ausztriában az öregotthonok lakóit, a magányos időseket tömörítő egyesületek tagságát mozgatták be intézményesen, Pozsonyban viszont az esti társaság spontán verbuválódott. Most meg ismét itthon. Gyújtsuk meg vasárnap a negyedik gyertyát.

Utóirat. Alighogy hazajöttünk, olvasom, a salzburgi adventi vásárt akarta megtámadni egy terrorista, szerencsére elkapták, még mielőtt tragédia lett volna. A berlini támadást nem lehetett hárítani, sajnos. 2016 karácsonya. Égnek a gyertyák. Európa ég.