Levinschi Szávuly Attila: Regény / II.

Abban az időben D-ben volt dolgom néhány hétig. Azazhogy nem volt semmi dolgom, csak oda vonultam vissza, hogy rendbeszedjem magam, és előrukkoljak valami zseniális ötlettel. Lepkeszárnyamon megfakult a por, a nappal kegyetlen, erős fénye szétoszlatta a lábujjhegyenléptű, titkos varázs-éjszakát, hosszú, földigérő csillagfény csuhámat, harmat-köpenyemet; és hirtelen ott álltam, pőrén, levetkőzve, rejtekhely nélkül, egyetlen épkézláb gondolat nélkül, mint egy nagy, hátára esett, kalimpáló bogár. Válságba kerültem, erről akartam beszélni Torresnek, de odavág nekem egy ezrest, és igazából nem erre volt szükségem. Mindenféle valóságos és képzelt határidők szorítottak, mint összeszáradt csizmák, a vonaton húgyszag volt, és amint kigördült az állomásról, egyszerre olyan magányosnak éreztem magam, ahogy csak az érezheti igazán, aki mellett néhány perce még volt valaki. D.-ből kétnaponként felhívtam Nat-et, úgy hiányzott, hogy az már fájt, a hangja csendes volt, simogató, mint a hulló falevelek simogatása a hajadban, vagy mint a felhők érintése a víztükrön, egy elhagyott, eldugott, jeltelen kisvárosban.
Kitárt lélekkel haladtam mindenféle irányokba; szűk, kövezett utcák, megroggyant kapualjak, játszóterek, és öreg platánok. Napfényes kikötő volt D, éjjelente simogató – csendes, de rosszindulatúan harapós is, mihelyt eleredt az eső; gyíkszerűen nyálkás, hideg, a tócsákban úgy ült meg a hold, mint egy felpuffadt, üres, orr, szem és száj nélküli arc.
Naponta írtam néhány oldalt, és naponta összetéptem őket; vártam, hogy a nagy ötlet fejbekólintson valahonnan. Ám amint találtam valamit, ami érdekesnek tűnt, közelebbhajolva, jobban megpiszkálva elvesztette minden varázsát. Azt hiszem, a hozzáállásommal volt a baj leginkább; olyan érdektelen voltam, hogy az már szinte ordított. Egyszóval, keményen beleálltam a földbe. Csak az vigasztalt, ha Natra gondoltam.
Egyik délelőtt szokatlanul korán keltem. Kimentem a térre, alig múlt nyolc, galambok szálltak, és valaki a kockaköveket seperte. Olybá tűnt egy pillanatra, mint egy miniatűrizált Szent Márk tér, a maga időtlen hangulatával; egy zsebredughatós Szent Márk tér, amit állandóan ott hordasz magadnál, és amikor már nagyon hiányzik, előveszed, hogy leporold róla az elmúlott időt. Átvágtam a téren, az újságárus épp most pakolt ki. Vettem egy újságot, ami nem volt szokásom. A harmadik oldalon hirdetés állott egy vérengző pszichopatáról, aki nőket erőszakol és darabol fel a messzi fővárosi éjszakában.
Este felhívtam Natet. Sokáig szaroztak a telefonnal, amíg a számot behozták. Nat az ágyban volt, Pascalt olvasott vagy Berdejevet: Nagyon megőrült. Figyelj, mondtam, és beolvastam neki a hirdetés szövegét, vigyázz, hogy mászkálsz késő este az úton, tiszta hűlye vagy, mondja ő és nevet, szeretem a nevetését, tiszta, akár a hegyi patakok vize, néha felcsobban, kerek mohás köveken gördül át; szeretlek, mondja, – Én is szeretlek Nat, drága kicsi Nat, és ha lehet ne feküdj le mindenkivel, terveim vannak veled…
Érdekes temetőkertje volt D. -nek. Néhol fák-bokrokkal benőtt, liánok szőtték át, régi és új sírkövek, márvány és korhadt fakeresztek váltották egymást. A város fölött volt, egy dombon, melynek csúcsa csupasz sziklákra nézett. Keskeny, kövezett ösvény kanyargott kifelé, a koporsót vállon vitték a városbeliek. Az egésznek misztikus, középkori hangulata volt, és valahogy annyira latin, hogy ezt az érzést a dús növényzet sem tudta elnyomni; az ember minduntalan körülnézett, Calabriát idézte vagy Gubbiót, és önkéntelenül is a repedezett napfényfehérítette sziklákat kereste a tekintetével. Szerettem ezt a helyet.
Ültem a kövön, egy odvas fakeresztnek vetett háttal, és visszaemlékeztem a régmúltra, amikor ugyanígy keresztnek vetett háttal a csillagoknak duruzsoltunk egész éjszaka, egy másik időben, egy másik állomásán az életemnek. Akkor még nem féltem éjszaka a temetőkertben, csak mostanában, mióta egyszer egy bokor mellett elhaladva kiváncsiságból széthúztam az ágakat, és a nyálkás, penészes rejtekhelyről a halál homályos, undorító, torz vigyorú képe nézett vissza rám, fénye nappal, miközben odakint madarak csiviteltek, bárányok lantja kolompolt egy nemlétező mezőn és az utolsó fűszál is az élet örömének világosszőke fényében fürdött.A fákról levelek hullnak egy szélfuvallatra; egy másik helyen, egy másik városban egy sírkert előtt állunk Nattal. A föld mélye tragédiát rejt – fiatal lányt, aki méreggel segítette át magát a Titokvilágba. Nat ott helyben egy történetet eszel ki egy szép, törékeny zsidó lányról, aki szerelmes egy fiúba, ám a fiú szülei nem akarnak zsidót a családba; akkor még egyszer, utoljára találkoznak, mondja Nat, miközben finoman a karomra támaszkodik, a világoskék ruha van rajta, kis angyalokkal, amitől észbontóan szép, kis angyalok vannak a tekintetében is, amint meséli, hogy a lány megmérgezi magát, a fiú meg felvágja az ereit vagy elesik a háborúban, és én kétszeresen megborzongok, egyrészt mert a történet igaz, azzal a különbséggel, hogy a fiú volt a zsidó, és a lány szülei ellenezték, ami kis eltérés ahhoz képest, hogy Nat még sohasem járt itt és a történetet sem hallotta, így olyan volt az egész, mintha a megholttól kapta volna az üzenetet; másrészt, mert szomorú volt ugyan, miközben mesélt, de látszott rajta, hogy élvezte a történetet, ahogy Shakespeare-t, vagy a Trisztán és Izoldát élvezte, a tragédiát magát. Romantikus túlfőtöttségében mindig az volt az igazi, ami a végleteket ostromolta, a megdicsőülést, a halált, menekült mindattól, ami a konvencionálisat, a szürkeséget jelentette, szertelenségében a nagy orosz pusztákhoz hasonlított. Más alkalmakkor meg annyira konvencionális volt, hogy az már szinte fárasztott; mindig ugyanazon sarkát kerülte meg az épületnek, mindig ugyanúgy. Ha fekete macskával találkozott, gyorsan három lépést tett hátrafelé, keresztet vetett, majd átugorta a helyet, ahol akkor állt, amikor a macskát megpillantotta; azt mondta, hogy így eltöröli, megnemtörténtté teszi a találkozás pillanatát.
Emlékszem, azon az estén, amikor a temetőből bejöttünk, sokáig ültünk egymással szemben egy csendes kocsmában. Néztük egymást, a térdeink összeértek, és egy idő után a kezünk is. Egészen olyan volt, mintha most találkoztunk volna először, hogy megtegyük a szerelem első, tétova lépéseit, egy pillanatra szétporlott az együtt töltött idő. Két idegen, de már az idők kezdetétől egymásnak rendelt ember ült ott. Nat tekintetében boldog szomorúság és végtelen szeretet bújkált. Aztán felhajtottunk néhány féldecit, még mindig néztük egymást, Nat folyamatosan berúgott és rosszul lett, de tekintetéből nem tűnt el a szomorú vágyakozás, Iphigenia volt a tekintetében és Cordelia, és a szárnyaló és megcsalatott hősök; a fényre törő és a lángokba hulló lepke ezüsfátyola. Akkor még nem tudtam hová tegyem ezt a tekintetet. Mindezek ellenére Nat nem volt borús teremtés, személyéből állandó fény sugárzott, tavasza volt azoknak, akikkel találkozott; felvillanó sárga fénygyűrű a magkínzott Krisztus feje körül, csak ő nem tudott erről. Állandó fénykeresése mély ortodox hitén alapult, hogy a szenvedés megtisztít, megvált és felemel. Örökösen való és képzelt bűnei keserítették, amelyek lázadás és konvenciók közötti vergődéséből adódtak, épp ezért újból és újból elkövette őket. Különös vonzódása a szentekhez ellensúlyozója volt mélységes perverzióra való hajlamának, amely főleg a szexualitásban nyilvánult meg. Személyiségének hol egyik, hol a másik oldala vált uralkodóvá; csodálatos oszcilláció a madonna és a kurva, a megfeszített Jézus és az őt eladó Júdás között, mintha csak a Megváltó és az Elkárhozó egyazon arc függönye mögé rejtőzött volna.
Később megkérdeztem a temetőőrt a méregitta lány történetéről és kiderült, hogy Nat verziója volt helyes, és én tudtam rosszul az esetet. Ez elbizonytalanított, sőt megijesztett kissé, de ugyanakkor vonzott is; megerősített hitemben, hogy Natnak látnoki képességei vannak.

D. -ben való időzésem nem volt olyan gyümölcsöző, mint ahogy elképzeltem. Inkább csak ténferegtem hosszú köpenyemben, faust-i csuklyámban, benyomásokat gyűjtöttem, arcokat, világok törmelékét raktároztam vagy selejteztem, de közben rájöttem, hogy hamisillúziókban ringatom magam azt képzelve, hogy Nat jelenléte akadályoz a munkámban, és ha eltávolodok tőle, minden rendbejön. Minél több idő telt el, annál jobban hiányzott, úgyhogy a végén már ordítássá terebélyesedett bennem hiánya; akkor vonatra szálltam, hogy visszatérjek a fővárosba. A vonaton beszédbe elegyedtem egy lánnyal, aki Rilkét olvasott, amikor leszállt, hirtelen én is leszálltam vele, és nála töltöttem az éjszakát. Váratlanul történt az egész, máig sem tudom, miért tettem; egyetlen újjal sem érintettem a lány testét, és bárhogy törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni a nevére sem. Nat nagyon erős volt bennem és nem hagyta magát legyőzni. Amikor megérkeztem, késő este volt. Nat kint ült az erkélyen, és a csillagokat bámulta. Tudtam, hogy ilyenkor sokáig kint van. Eszembe jutott valami. Óvatosan visszahúztam az ajtót, és lementem két emeletet Torreshez. Egy gatyában jött-ment a szobában, felállt az asztalra, és Rimbaud-t szavalt Bethnek, aki a körmét piszkálta, és morcos volt, akár a hatnapos zivatar; kora reggeli ébredés egy szétázott, nyomott, másnapos világban. Nagyon megörvendtek nekem, legalábbis Torres, Bethnek időre volt szüksége, hogy kimásszon a hangulatából. Nem vártam meg, elkértem a parókáját, Beth a színművészeti főiskolára járt, ott akasztotta le Torres; rövid, szőke paróka volt, a fürdőben, az állótükör előtt átöltöztem, kisminkeltem magam és szemüveget raktam. Végeredménynek nem volt rossz, teljesen úgy néztem ki, ahogy akartam; mint ahogy azt az erőszakolós fickót leírták az újságban, akiről a hirdetést beolvastam Natnak. Lementem a lifttel, és a kijáratnál majd a nyakam törtem a szemüveg miatt, alig láttam valamit. Odacövekeltem Nat erkélye alá és bámulni kezdtem felfelé. A villanyoszlop fénye épp rámesett, jól megvilágított. Nem lehettem valami étvágygerjesztő jelenség a foszforeszkáló ceruzával húzott csíkkal a képem közepén. Nat nyomban észrevett, de úgy tett, mintha nem látna, egy ideig csak a szeme sarkából pillantgatott. Ám lassan fel kellett adnia azt a hozzáállást, mert olyan kihívóan álltam ott, hogy egy halott is hideglelést kapott volna, majd elkezdtem fel-alá sétálni, még mindig őt fixírozva. Becsületére legyen mondva, nyomban felismert, de jó tíz percig hagyta, hogy folytassam az előadást, és csak akkor jött le, amikor repertoárom végére jutva, kezemmel félreérthetetlen mozdulatokat kezdtem tenni szexuális ajánlatokra, és mindenféle nyakelvágásokra ezt követően. Ám akkor pillanatokon belül a nyakamban volt, és úgy szorított, ahogy csak ő tudott és egy iszákos haverem, mint aki évszázadok óta éhezett melegre, ölelésre, olyan kétségbeesett magánakakarással, mint a levegőért fuldokló, hogy több alkalommal elgondolkoztam: vajon nem megjátszás az egész, lehet így akarni valakit, éltem a gyanúperrel, hogy a hősszerelmest játsza, mindez nem is nekem szól, csak az ölelés igényének, miközben ki tudja mikre gondol, de aztán elszégyelltem magam, eszembe jutott egész csodálatos szerelmünk. Jó negyedóra mozdulatlan összetapadás után felmentünk a szobába, és ott táncolt velünk fel-alá az ágy, a mennyezet, az egész éjszaka. Arcunkat csillagpírba vonta a szemünkből kiáradó hála és szeretet; az öröm extázisa.

(Folytatjuk)