Levinschi Szávuly Attila: Regény / III.

A következő hetekben végigbarangoltuk Torres-el a fővárost. Torres egy illusztrátort keresett a mesekönyvéhez, én meg néhány novellát próbáltam elhelyezni a lapokban. Natnak vizsgái voltak a filmrendezésszakon, egész nap a sulit bújta, meg a könyveket, filmszalagokat hordott haza és körültekerte velük a házat. Én abban az időben a fürdőkádban aludtam, pezsgőt ittam meg konyakot, nem rég cseréltünk lakást, azelőtt máshol béreltünk; ez a Csajkovszkijon volt, tágas, világos hodály. A fürdőt nem választották le a hálótól, a kád ott volt a szoba közepén, a széles, szárnyas ablakhoz közel, pompásan ki lehetett látni az emeletről az utcára. Onnan, a kádból figyeltem Natet, a forró víz gőzén keresztül, amint késő estig dolgozik, teleaggatja az ágyat, az ablakot negatívokkal. Félhomály volt a szobában, csak egy halványvörös fény világolt. Nat előre hajolt, az ágyon ült felhúzott lábakkal, előtte száradó filmszalagok. Csak egy trikóban volt, az én hobby feliratú trikómban, mögötte szétomlott a tompított vörösség, hajában csipkebogyó fény égett; vermillon, első vér és kiskutyák nyelvének színe.
Később, mikor befejezte a szalagvagdosást, odabújtam mellé. Azzal az ismerős, kiskutyás mozdulattal vackolódott az oldalamhoz, amit annyira szerettem, a feje a vállamra simult, az egyik combjával magához szorított, arcát az arcomhoz; mikor elaludt, összegömbölyödött a karjaimban, az anyaméh biztonságát kereste öntudatlanul. Egyike volt közös magányunk ritkaszép pillanatainak, férfi és nő legbensőbb, misztikus kapcsolatának szélcsendben felnövő gyertya lángja, felderengő fénykör a falakon.
Szerettem a reggeleket ebben a nagy hodályban. Ébredéskor mézszőke fény ömlött végig a szobában, világosaranyban fürösztötte a parkettet; minden az élet elsődleges örömétől vibrált, a harmóniába született fénytől. Az ablakok, az Aljosa baba a sarokban, a frissen vágott virágok az állóvázában a fehér fal előtt, a zongora lába, meg Nat szétterült haja a párnámon; égő napraforgók egy egzaltikus Van Gogh festményen; hosszú, élő, végtelenbe futó színek, határnélküli mezőkben. Minden felfokozott volt és álomszerű, még az eső is másképp esett, simult vagy suttogott, vagy hangosan zenélt, és egy furcsa, rég elfelejtett ízre emlékeztetett a szájpadláson, illatra az orrlyukakban, és a szoba megtelt manókkal, koboldokkal; az esőverte ablak tükör volt, amelyben szétfolyó önmagad láttad, szemeidben mosolygott a fény, vagy fázósan bújtak meg elázott, remegő lepkék az égdörrenésre. Amikor rátaláltunk a lakásra Nat-tel, nyomban tudtuk, hogy ez az, amit keresünk.
Megtörtént néha, hogy Nat felébredt, a tenger szelének illatával a bőrén. A tiszta, zöld vízekével, és a szoba megtelt hullámveréssel, és a tengeri alak furcsa, kimerevített tekintetével. Nat csak ült az ágyon, a homokon, és azt mondta mindig ilyenkor, hogy a tengerről álmodott. Mikor megcsókoltam, úgy éreztem, mintha finom, aprószemű homok csikordulna meg éles kis fogai között; de ezen csak nevetett, és elismételte azt, amit én mondtam neki valamikor arról, hogy a tenger kezdetünk és végünk, közös bölcsőnk és nyoszolyánk, hullámvágtánk, dühünk és ködalbatrosz szárnyú szemfedőnk. Színek voltunk a hullámok hátán, sárga és zöld, algák és napraforgó, a turkesztáni illata, és a fehéren ömlő nimfapatak. A fehér habtaréj peremén egyensúlyozó, egytőrőlfakadó, szétváló-összefonódó szőlőinda, a mélybezuhanás előtti, hátgerincmentén végigfutó jóleső-megborzongó érzés pillanatában. Nat vizsgadolgozata is a tengerről szólt. Egy bárka ringott a korahajnali hullámokon, öreg volt, mohás, a moha között sóférgek és más tengeri herkentyűk motoszkáltak, oldaláról albatrosz nézett a mélybe; testén szorosan csavarodott egy mikorfonzsinór. A bárka – mi voltunk.
Azon a napon, a vizsga után megvártam Nat-et az Augusztów kertmozi előtt. Tudtam, hogy ideges lesz, mivel az eredményeket csak egy hét múlva hirdetik majd, és első dolga az, amint ideér, hogy bevágjon egy fél vodkát, és összecsókoljon a szokott „nem is tudom, mi lenne velem nélküled” felkiáltással.
Amint vártam, egyszercsak odakapta valami a tekinetetemet az Augusztów bejáratához. Kijött valaki bentről, és egy pillanatra úgy tűnt, ismerős valahonnan; ám mire jobban megfigyelhettem volna, eltűnt a kinti tömegeben. Nem volt időm elgondolkodni a dolgon, mert a pincér jött, meghajtott háttal és fehér abrosszal a karján, kicserélte a pecsétes terítőt, és megkérdezte, mit óhajtok. Majd később valamit mondtam, de ezt nem értette; ám ekkor megérkezett Nat is, kopott fekete férfi bőrkabátja és kópésapkája volt rajta, alóla kiomló hajfürtjei életre keltették a haldokló nyarat. Meghozták villámló sárga fényét az aranynak, a frissen meszelt házakról visszaverődő nyalábjait a hímszemű, körmöket növelő kísértésnek.
Egy üveg bort kértünk, az utcára hideg ereszkedett, a mozi előtti bár szabadtéri volt, az arcok mind részegebbek lettek körülöttünk, a helyet lassan ökölbeszoruló kezek és megcsikorduló fogak vették birtokukba.
– Bunkó csapat. – mondta Nat. – Neonácik, újgazdag ficsúrok és valutaüzérek gyülevész hada. Valamikor jó gárda járt ide.
– Menjünk innen. – álltam fel.
Egy alak mellénk szegődött valami melldöngető szöveggel magáról meg a haverjairól.
– A kurva anyád, te gyökér. – mondta Nat gondolkozás nélkül. – Kopj le innen, vagy szétverem a fejed a literesüveggel.
A legangyalibb mosolyával tudott ilyeneket mondani, és ez legtöbbször le is fagyasztotta a kőagyúakat. A legártatlanabb kék gyerekszemei voltak, tiszta egüket, forrásuk mélykék vizét fel nem zavarta semmi, fehérje hibátlan, rejtett gyöngyszem volt egy lótuszkehelyben. Szavai vonagló kígyócsapások vagy sárgadinnye illatú ébredések; mezítlábas séta a napfényes avaron.
Magunk mögött hagytuk az Augusztów-ot, amit mi egymás között csak A.-nak neveztünk, és átvágtunk a buszmegállóhoz. Ott dekkoltunk egy darabig, míg megérkezett egy röhejlila busz, az oldalára fel volt pingálva nagybetűkkel, Extasy. Ez volt a mi járatunk. Egy lila busz, a neve Extasy. Az egyedüli ilyen a városban. Amikor megérkezett, jó kedvünk támadt, viháncolni kezdtünk. Nat mindig ezzel érkezett, hallgatólagosan választottuk ki, cinkosan, mintegy véletlenül, csak mi tudtunk róla, hogy ez a mi buszunk, a többi utas előtt megjátszódtuk a nagylelkű tulajdonost, aki maga elé engedi a vendégeit. Jó móka volt, Nat csak a legritkább esetben ült más járatra. Emlékszem, egyszer nem jött a lila busszal, azt hittem, valami baj történt, öt megállót rohantam, amíg rátaláltam egy templom lépcsőjén üldögélt és a cipője orrát bámulta, forrásszemének szögletében megbújt valami belső nyugtalanság; a templom kicsiny volt, otthonos, mézeskalács házikó, bent félhomály és nagyanyáink magasra vetett ágyának nyugalma, világjáró vándor-lépteink visszaváró hűs szülői szoba a faluvégeken. A megtört friss kenyér illata és valami megnevezhetetlen, megnyugtató, a mindennapi rohanásból kiszakító, magasbaröppentő bódulat lengte be a helyet, a pap alacsony kis köpcös emberke volt, aranyozott tógában, halkan zsolozsmázott. Amint meglátott, karbafont kezekkel elém jött, és megállt a súlyos, fatáblás ajtó mellett. Szélesen, pirospozsgásan rám mosolygott. Mosolya megnyugtató volt, atyás, mint maga a templom is, ahol szolgált, de arca gyors egymásutánban háromszor egy szatír, egy borissza korhely és egy halálos csapdát rejtő sötét katakomba alakját vete fel; amikor letekintettem, észre vettem, hogy a tóga alatt, a lábain felkunkorodott orrú női papucsot visel, felül rövidujjú inget „Nice Girls Come Back in Better” felirattal, ujjai enyhén ragadozószerűen görbültek rá karjaira. Gyorsan kimentem, és hazavittem Nat-et.
Útközben motyogott valamit a papról, és valami félreérthetetlen ajánlatról, habár lehet, hogy ezt csak ő találta ki, és nem történt semmi egyéb, mint amit én is láttam; de akkor is különös, hogy a hely ugyanolyan hatással volt mindkettőnkre. Nat, aki színtiszta ösztönlény volt, intuitíve képessége volt az igazság minden előzetes okfejtés, levezetés nélküli közvetlen, élményszerű felismerésére, sokáig hordozta magában ezt az epizódot. Mélységes ortodox vallásossága, amely a hétköznapokban még őelőtte is (vagy őelőtte főleg) rejtve maradt (egy időben Nietzche-t vádolta, és kijelentette, hogy nincs valami nagy véleménnyel Jézusról) és alkalmi, önváddal telített templomok körüli ténfergésében nyilvánult meg, mint most, vagy vizsgák előtti fohászokban, sűrű keresztvetésekben, az ördög művének tartotta az esetet, és ekkor jelentette ki először azt a szót, hogy „possessed”.
Nem akartam, hogy a fejébe vegye ezt a hülyeséget, elsősorban, mert hajlamos volt a tragikumra, a sorsszerű megváltotathatatlanságban való hitre, és kapóra jött téma lett volna megjátszani az ördög által birtokoltat, anélkül, hogy egy szalmaszálat is mozdítson ennek ellentétje érdekében; másodszor, mert ez a mentalitás egyenlő volt a lassú önpusztítással. Gyerekkori álmainak angyala ő maga volt, mindazzal az ártatlansággal, bájjal felruzházva, ami ehhez szükséges; tavasztündér volt, percnyi üde zöld, friss levegő egy zsúfolt autóbuszon; és mindenki erről beszélt, aki csak látta nagy masnival, kezében táskát lóbálva, virágos ruhácskákban végigmenni az utcákon, úgyhogy ő magának sem volt nehéz ezt elhinnie. Ám mostanában, ha a tükörbe tekintett, angyali képmása mögött mindindultan felsejleni vélte az egyensúlyvesztés démonát, ilyenkor Sesztovról beszélt, a szláv lelkek önmarcangoló útkereséséről; Dosztojevszkij istentagadó istenhitéről, vagy éppen Diogenésznek az Egyensúlytól való félelméről – pontosan attól az Egyensúlytól, amely elvesztésének lehetősége borzadállyal tölti el az átlagembert.
Azon az estén csak ült az ágy tetején, felhúzott lábakkal, maga elé meredve, szőkén, énnekem meg simogatnom kellett, karomba vennem, és arról sugdosnom, hogy ez az egész nem igaz, hogy a Mindenség kettős és egyazon dologban megbújik annak ellentéte is; hogy az isten ördög képébe csak figyelmeztetésből rejtőzik, és hogy egy angyal ő, akit persze, hogy szeretne a gonosz birtokolni, de semmi esélye, és más ilyen gyerekségeket. Jó móka is lehetett volna, de kicsit túllőttem a célon, mert a megérzéseimről beszéltem amely szerint ő egy angyali teremtés. és mivel mindég hallgatott a megérzéseimre, elhitte végül, hogy igazam van, olyannyira, hogy aznap este még szeretkezni sem akart velem, nehogy bemocskolódjon.
Az Augusztów után jöttünk az Extasyval, késő volt, alig néhányan voltak rajta. Egy terhes nőt láttam, diform alakja taszított és vonzott egyszerre, érett, arcátlanul magamutató nagy sárga gyümölcs volt, a fáról való lepottyanás előtt egy pillanattal, harsány, szemérmetlen, és mégis hívogató. Megérintett a Hold, az asszonyság örök misztériuma, amelyet a férfi megsejthet ugyan, de teljesen nem vehet részt benne soha. Nat akkor mondott valamit, ami először nagyon megdöbbentett; hogy a terhesség számára a halál jelképe. Ösztönszerűen mondta, miközben összeborzongott egy mélyből feltörő, rejtett ködgomoly érzés hatására, lelkéken végtelen tájairól, szikkadt mezőkön, mocsarakon, és hajnali csendes tengereken át érkező, ős-megsejtésével valami fizikai léten túli világnak, ahol mások a törvények és  szimbólumok.
A születés halált jelent, klauzúrát, a szárnyaló szellem anyagbasülyedését, finom cizellált, elefántcsontszín tört-lepke szárnyú vergődését a matéria bolygóiban.
Azon az éjszakán a végletekig mentünk, a halál ösvényein, a holdbeli függőkertek ametisztba faragott fáiról havazó leheletfinom kristálylevelek, és a vágy felmerevedő, végigömlő opálfehér árkádjai alatt. Bódult közös utazás a bíbor végtelen, érzéki árnyalatai között, miközben egy csiga szarvának hegyén egyensúlyoztunk, szemének kristálygömbjébe tekintve talpunk elválasztódott a földtől, magunk az anyagtól. Csillagmilliókat röpültünk, mozdulatlanok voltunk, és összeölelkeztünk fent, a mennyezet magasában, mialatt testeink, mint elhagyott üres rákpáncélok hevertek szétszórva az ágyon, a fövényen, a kétnemű, tejfehér láva nyúlánk oszlopcsarnokai alatt.
Csak azért tértünk vissza, mert folyton hallottunk magunkat egymást szólítgatni, és Nat felém fordulva, elnyúlva az oldalamon remegő ajkakkal suttogta megállás nélkül, hogy a halál egy hatalmas orgazmus, egy hatalmas orgazmus… Egy hatalmas orgazmus a halál… A halál…
Sírt.

Végigmentünk a Calderonon, majd befordultunk a G.-re. A G. sarkán volt egy alternatív előadás egy bérelt teremben, azt akartuk megnézni. Elég laza arcok voltak ott, whiskyt ittak meg Budweisert, a lányok gyömbért, gin-tonikot, és hatalmas füstöt eregettek.
Az első előadó elővette és leporolta Pascal filozófiáját; néhányan azért jól megpadlózták a témát. Egy másik Kirkegaardról beszélt, és Huxley véleményét piszkálta, miszerint a regény felette áll s filozófiának, és Dosztojevszkij azért százszor mélyebb Kirkegaardnál, mert regényeket ír.
A srácra a szünetben figyeltem fel, a bárpultnál ült, esetlenül, szemüvegesen, lelógatta a lábait, és folyton Nat-et bámulta. Amikor Nat vagy én odanéztünk véletlenül, elkapta a tekintetét, zavarba jött a szemüvegét igazgatta, vagy a pohara peremét piszkálta a körmével; kivilágra az a pörsenéses, maszturbálós típus volt, nagydarab, puha, hájas. Szórakoztatott is, meg idegesített is a bámulásával, de aztán megfeledkeztem róla. Nat figyelemre sem méltatta az egészet. Az előadás után beültünk a H.-ba. Ez egy művészlebuj, az ötvenes évek Párizsát idézi, a La Tabou-t, Sartre, Prévert exisztencializmusát, elfuserált agyú művészek, reményteljes, kiugrásra váró csemeték vedelik a bort a vihar előtti szélcsendben, régenvolt nagyhalak árnyékában lubickolva; arról értekezve, súgva, nyögve, ordítva, hogy kié lesz majd a látomás, enyém, tied, övék, amely tovább viszi az örökséget, az avantgardizmust, szürrealizmust, bármit, a porban fetrengve, okádozva, mint pocsolyában, mert pocsolya minden jelenleg, együttérzően bólogatnak, de a tűz hiányzik belőlük, ha nem, akkor meg éppen megjátsszák maguk, hogy egy eltévedt, a szellem pislákoló fénykörébe szédült idegen pipit leszerelnek. De mindezáltal jó hely volt a H.; mindenki dobta az agyát, hogy ne maradjon ki a buliból, és arról beszélt, hogy holnap majd igazán neki kezd a nagy műnek, annak az igazinak, amivel egy csapásra lángra lobbantja és átalakítja majd a világot. Szívfájdalmasan ültek egy pohár szétfolyt vörösbor mellett, vagy feküdtek a kertek árnyékában, ahol a lányok, ezek az alkalmi, szerető irgalmasnővérek, megálmodott angyalok beteljesítői, gyengéd, hófehér kézzel tartották homlokaikat, miközben ők a felejtés démonaival csatáztak, és megjelölték útmutatóul a masszív kertsasokat, mint a fák tövét a kutyák. A lányok a H.-ban mind virágosak voltak, vagy testreszoruló feketék, ahogy Gréco óta egyfolytában divat, édes italokat ittak, eltartott kisujjal fogták a likröspoharat és arisztokratikusan dekadens mozdulttal a finoman megmunkált szipkát; Nat olyan volt köztük, mint Gogol szelleme, végleteket ostromló ős-orosz dinoszaurusz. Vodkát ivott, hosszú, kopott, megfakult bőrkabátot viselt, meghajlott tartásban ült, mindkét karjával szélesen felkönyökölve az asztalra, nyugodtan. Ha szorongott, vagy feszült volt, összehúzta magát a széken, lábait keresztbe, kezét a gyomrára kulcsolta, vagy hajába temetkezett. Távol állt tőle minden affektálási póz, vagy hasonlók, zsebkendőjét mindig elhagyta, és minden gátlás vagy lelkiismeretfurdalás nélkül fújta bele az orrát pulóvere ujjába; olyankor előszeretettel állt meg mimózalelkű, la femme fatale-t játszó cserepesvirágok asztala előtt. Ő maga mezei virág volt, a szabad szél gyermeke, fényben, esőben fürdő. Vad orosz puszta és gyengéd lótuszszirom, jeges sarkvidék és lángban álló hegycsúcs. Mágnes. Úgy csapódtak hozzá az emberek, mint a legyek a légypapírhoz, de ő egyetlen finom, a nagyhalak nyugodt lebegésére emlékeztető mozdulattal lesöpörte őket és továbbment. Világába nem sikerült behatolniuk. Ereje a mindennemű elvárásokkal szembeni már-már vallásos mélységű közömbösségéből, semlegességéből eredt. Csak én tudtam, milyen vulkánok és szakadékok nyílnak minden pillanataban a lelkében, és mennyire mélységesen a „ki hal meg értem” tragikumával vágyik a szeretetre.
Nemegyszer hetekig hevert a teljes inaktivitás állapotában, és sajnálta magát. Minden kitörése, fényreszületettsége ellenére is kontemplatív teremtés volt inkább, roppant nehezére esett bármit is csinálni, bárminek érdekében; fontos határozatokat hozni, ugyanúgy, mint felelősséget vállalni. Ilyenkor csak úgy elvolt, mint a befőtt, azzal, hogy az elkerült probléma majd csak megoldja önmagát, és csak valami intenzív emóciós hatás tudta kirángatni ebből az állapotból, amire hasonlóképpen reagált, mint a finoman a nyak mögé csúsztatott jégdarabra. Először felháborította, majd alkotásra ösztönözte, és olyan dolgok születtek tőle, mint a Fényretaszított, amelyet egymás után háromszor játszottak le az F.M.A.-n. Egy emberről szól, egy humanoidról inkább, mert Nat munkáiban önmaga számára nincs neme, aki a sötétben tévelyegve lényének másik részére talál, amely végül kilökdösi, taszigálja őt a fényre. Félelmetesen jó téma a jó és rossz lehetőségeiről egy emberen belül, az önmarcangoló keresésről, a keresésről, és a magasabbrendűvel való ismerkedés első tétova lépéseiről. A sötétségből a homályon át, a fény felé. Nat persze nem ment el a vetítésre, mert nem érzi jól magát, a figyelem központjában; olyankor nyugtalanná válik, feszültté, képtelenné bármilyen megalkuvásos, bólogató kortyolgatásra.
Azon az éjszakán nyugtalanul aludt, teste meleg volt, forró. Megsimogattam a mellét, mellbimbói felágaskodtak az érintésre.

(Folytatjuk)