Ide gyógyulni jönnek az emberek és csak nagy ritkán meghalni. Igaz, ebből csak utóbbinak vannak rémtörténetei. Íme az egyik, és még csak nem is a legjellemzőbb. A fiú felhozta apját az egyik felcsíki faluból, mert az öreg már erősen nyikorgott. Egyre nehezebb lett a járása, csizmát már nem is tudott felhúzni a bütykeire, kezei elformátlanodtak, hadd ne soroljam, mi minden elővette az gyászos öregségben. Az első nap csak ők ültek a büdösgödörben, szokás szerint nem szóltak egymáshoz. Kis idő múlva az öreg elővett a zsebéből valamit, ám az esetlen ujjai közül kicsúszott és a gödör alján kötött ki. Nagy nehezen utánahajolt és aztán már nem tudott visszaegyenesedni. Apám, jó apám, kiáltott a fiú, ő meg az öreg után nyúlt, és ő is ottmaradt. Egyesek szerint a tragédia a trianoni béke másnapján történt, amikor Székelyföld székelyeinek tudomásul kellett venniük, hogy tegnapig magyar állampolgárok voltak, s tegnaptól románok. Ezt viszont visszakézből cáfoljuk, ilyen nincs, fajtánk sokkal, de sokkal életrevalóbb, és nincs érzéke a színpadiasan megszerkesztett drámákhoz. Mi nem egy Lorca-darab hősei s nem Bizet Carmenjének folyton-folyvást éneklő szereplői vagyunk, s különben is ki emlékszik már a pontosan négy év múlva százesztendős Trianonra? Hogyne, Trianon fájó seb, mint mondják papjaink (felekezeti hovatartozástól függetlenül) nagy ünnepeinken, de minket nemcsak a béke, inkább e béke következményei idegesítenek, amelyek azóta sem szűnő ellentéteket kreáltak az úgynevezett nagynemzet és az úgynevezett kisebbség között. Egy második változat szerint a történet hiteles, de 1959-ben volt, amikor megalakultak a környéken a kollektívek, és mindenki mindent úgymond be kellett adjon, és aki tehetős volt, kuláklistára tették, osztályellenség lett, hajkurászták eleget azontúl…Ez is túljátszott, bár az erdélyi (és mindenik) agrártársadalom parasztjai akkor érezték jól maguk, ha állandóan szereztek. Homoródalmáson, Besenyőben, Bodonban, végül pedig Földváron, ahol az udvarra kiterített halott kezének lyukat vágott az asztalos a koporsó két oldalán, a rokonság meg kihúzta a megboldogult két kezét, íme, lássátok, úgy megyek el, hogy semmit se viszek magammal… De ha rajtam múlna (folytatja a meghótt a monológot), biz elvinném, amit csak szereztem, s onnan fentről osztanám el, majd amikor jónak látom, hogy kinek mi jár. Természetesen a közjegyző, aki mindezt hitelesíti, maga az Isten. S van egy harmadik úgymond helyzetváltozat, és ez a legprózaibb, azaz a leginkább hihető, ami szerint a fiúnak a gyermekei, tehát az öreg unokái írtak volna, a fiú Ausztráliából, a lány meg Dél-Amerikából, hogy ők nem jönnek többé haza. Igaz, a harminchatéves fiúnál ez nem is volt nehéz, mert életfogytiglant kapott egy kábítószer-ügyben, de a lány… Végül is mindegy az évszám, én inkább azt furcsállom, hogy tényleg megtörtént. Hogy a székelyek így válaszoltak a politikai kihívásokra és nem másként. Mások szerint ennek az egésznek semmi köze a politikához, főleg a nagypolitikához. Egy összevissza papírfecni volt, lehetett villamosjegy (az ám, de sem Csíkban, sem pedig Udvarhelyen nincs villamos), lehetett egy reklámcédula is, ami a legcsodálatosabb padlópucolót, a legszexibb bugyit, a legellenállóbb tetőcserepet reklámozta. És akkor mondd, te székely (ami porlik, mint a szikla), érdemes volt ezért meghalni?
–Az én férjem, már bocsánat, azért jött be cipősen a gázba, mert az egyik lábában teljesen elhalt az ideg, deréktól lefelé nem érez semmit. Egyszer benzin loccsant a lábára, meggyúlt s ő nem vette észre! Beleszagolt a levegőbe, és azt mondta, bezzeg jól megy ezeknek, ezt a szomszédokra értette, már megint buliznak, és közben sül a flekken. Meg sem fordult a fejében, hogy a saját húsa perzselődik, mondhatnánk úgy is, Dózsa György is valami ilyet élt meg, csak utána pusztult el Temesvár piacterén. Ám ilyenkor, még ha teljesen érzéketlen is a lába miközben omlósra sül, az érintett nem történelmi párhuzamokban gondolkodik. S hogy miért? Lehet, hogy rég járt iskolába, és már elfelejtette a német parasztháború előtt tizenegy évvel korábban itt, Kelet-Európában kitört parasztfelkelést. Vagy épp szerelmes volt, amikor a történelemtanár előadta a megrázó históriát. Vagy mert megszokta, hogy eleve ne párhuzamokban gondolkodjék, és ebben igaza van, mert megszokhattuk azt is, hogy még az egypetéjű ikrek sem mindenben egyformák.
Egy másik büdösgödörben, ami jóval nagyobb, mint a mienk, és tőlünk légvonalban körülbelül nyolcvan kilométerre van, cifrább dolgok is történtek. A gödör tulajdonképpen barlang, felhagyott kénbánya, utoljára 1848-ban és 49-ben működött, kellett a puskaporhoz az anyag. A fel- s elhagyott helyen, a bezárt bejárattól tíz méternyire sárgásfehéren villogó kénmaszkkal az arcán ott feküdt a denevérember. A helyiek elmondása szerint egy hajnalon igazi denevérekből álló előőrse röppent be, a csapat hamarabb földet fogott, mint a körülbelül egynyolcvanöt magasságú, fekete palástba burkolózott denevérember, ami érthető – a bejárattól számított másfél méterre már halálos volt a levegő (csaknem 99 százalék széndioxid, valami kicsi metán, argon, hélium, sőt egy egész kevés oxigén is, no és persze a kénhidrogén, amitől az egész olyan lett, mint a fing a húsvéti nagylocsolás után. Érdekes, hogy ez a záptojásbűz néhány évvel ezelőtt két melós életét mentette meg. Vízszerelők voltak, lebújtak a félig kész aknába. Azt mondja hirtelen az egyik: mi van, elfestetted a levegőt, igazán várhattál volna, míg kint leszünk megint. Én aztán nem, vágott vissza a másik, annyira paraszt azért nem vagyok! – Nem-é, mondta csíkiasan az előbbi, mert ha tényleg nem, akkor ugorjunk szaporán, mert ha nem, meghalunk. Úgy is lett, kiugrottak és megmenekültek, mert a vízaknába felszivárgott a mélyebb fekvésű rétegekből a mofettagáz, ami nem butít, nem dönt rontásba, mint az alkohol. Egyszerűen csak megöl. Ugyanott, a másik büdösbarlang fekete krónikájához tartozik egy 1856-os évszámot viselő emlékkő, amit sz(áraz)ajtai Josa Isáknak véletlen elhunyta alkalmából állítottak . Nem mese, amit most a szinte százszázalékosan tömény szén-dioxidról elmondtam. Az előőrs csoportot csaknem puha fekete bőrsaruba bújtatott lábaiig vitte a tehetetlenségi erő, az egész a véletlen elrendezésnek köszönhető, mert hamarabb az igazi bőregerek érkeztek meg, csak utánuk az éjszakánként vámpírrá változó Drakula. A románok szerint a nem messzi Brassó melletti Törcsvárról repült egyenesen a barlangba. Mindezt tagadják a Háromszék, Csík, Udvarhely és Gyergyó vidéki székelyek, mondván, Drakula soha nem járt erdélyi tájakon, nemhogy kastélya lett volna, ráadásul Törcsvár, amit a magyarok építettek a 12. században. Az egyik ellenkező, aki okosabb volt, mint a többi, gyanút fogott. Kifogástalan udvariassággal ugyan, de rákérdezett a Drakula-mítosz apostolára: mivel támasztja alá álláspontját? Bram Stokerrel, illetve könyvével, ami, ha nem tudnánk, épp e mítosz valódiságának következtében íródott. De hát az egy közönséges ponyva, hüledezett a magyar, számba se jöhet bizonyítékként, mert fikció, s épp úgy lokalizálhatta volna a helyszínt a szerző Lappföldön is, mint Patagóniában. Számunkra azóta is sértő véletlen, hogy Transsylvaniára tette az ujját, mert azóta ha bárhol megjelenünk és bemutatkozunk, felcsillannak a szemek: ó hát persze, Drakula…
Míg nem felejtem, a két vízszerelő meg kellett várja, hogy a városból gázmaszkot hozzanak ki nekik, addig nem ereszkedhettek vissza az aknába. Egy Bonchidai nevű amatőr festőolajképén tán ezért maszkás az ördög.

Asszonyok, asszonyok

Azt mondják, a férfiaknak külön élvezet, amikor a nők beülnek a büdösgödörbe. Leülnek, ha van hely, állnak, ha nincs. Aztán fél perc múlva egymásra néznek, mosolyognak, közben lesütik a szemük. Aki nem annyira szégyenlős, felkacag, azután meg elpirul és vigyáz, nehogy pillantása találkozzon valamelyik férfiúéval. Erre János Pál egykori múzeumigazgató mondta ki a magyarázatot: a jómódú fiatalokat ide hozták a házasságukat óhajtó szülők, mert a gázömléses gödörben nem volt nehéz szerelemre gerjedni. Megzavar a megállapítás erős osztálytartalma. Ezek szerint Kádár Katát nem lehetett volna beleültetni a mofettába, csak mert paraszt, és e fajzat a szólásmondás szerint úgy terem, mint a gomba. Arra nem is gondolok, hogy a gazdag legény–szegény leány felállás olyan lehetett a középkorban, de az újkorban is, mint a Drakula-mítosz a magyaroknak.
Ó igen, ezek a mindmáig érvényes izék. Ebben a pillanatban bejött egy ifjú asszony. Leült épp velem szemben. Lábait a halálos gázban a bokám köré fonta. Nem feltűnően, csak hogy én, s csupán csak én érezzem. Lehet, én magyarázom túl ezt a pillanatot, mindenesetre jó, nagyon jó. Egészen biztos, nem volt meg benne az a bizonyosság, ami nálam ebben túlértelmezettségként működik, nincs hogyan érzékeljen, még le se szar, ez az igazság.
Ülünk csak ülünk a gázban, és egyáltalán nem próbáljuk túlmagyarázni sem a gáz, sem pedig ülésünk értelmét. Egy nap, amiről nem lehetett tudni, hogy egyáltalán miért is lett, tényleg berepült Drakula ebbe a büdösgödörbe. Nem Havasalja felől, mint a krónikások írják, hanem Moldvából. Át a Gyimesvölgyén, Bükk, Középlok, Felsőlok fölött, és vesztére megállt Csík meg Udvarhelyszék határán. Az egész persze tévedés volt, mert ki repül saját halálába az iszlám terroristákon kívül? Drakula mégis berepült, tán csak ő tudta, miért. Kezdődhetne így is a magyarázkodás, ami az önfelismeréssel szinte azonos, de minek?