Amikor kisgyerek voltam (mondjuk, az iskolába menetelemig), nem sok karácsonyom volt. Anyukám mindig állított karácsonyfát, ha néha picikét is – szaloncukor meg gyertya meg csillagszóró valamennyi mindig volt rajta. Később néhány dísz is – de sosem volt puccos fánk. Szerdahelyi és kákicsi nagyszüleimnél nem emlékszem karácsonyfára – talán mert szinte sose voltam velük ezen az ünnepen. A kisebb családunk sem volt együtt mindig: a katonaélet ’bája’, hogy a hivatásos tisztet (mint apám) a leglehetetlenebb időpontokban is el lehetett parancsolni (vezényelni) valahová az ország másik felébe… A Nagy Átkosban (ötvenes évek) mindenféle hagyomány-őrzés (noch dazu, – teremtés) ellen osztályharcot vívtak, s közben folyamatosan – de nem nagyon erőszakosan, ezért eredménytelenül – próbálták rátukmálni a magyarokra az orosz – ’ruszki’ – Télapót (Gyed Moróz), akit nehezen lehetett volna elképzelni Jézuskának (karácsonyi Mikulásnak még csak-csak elment volna). A tukmálás csak jóval később sikerült: a jenki-német Santa (Claus, a nőnemben használt nyárimikulás) általánosan elfogadottá lett, és a falakra sem írták ki, hogy ’Jenkik, haza!’

Eleinte a ’szalon’ cukrot is itthon főztük – anyám kevergette a szirupot, mígnem összeállt, hogy el lehetett vagdosni kis kockákra. Szürkés-fehér volt, s csak egyféle: nem volt csokis meg zselés meg marcipános… A csomagoló papír vagy valami nagyon vékony (selyem?) papír volt, vagy csak egyszerű fehér vagy színes lap – ezeket helyes kis kockákra vágtuk – a szaloncukor méretéhez igazítva; a két szemközti oldalt ollóval szépen (és sűrűn) bevagdostuk jó két centi mélyen, ettől lett olyan ’szőrös’ a cukor fölött és alatt megcsavart papír. Sztaniol ritkán jutott és nem is mindegyikre (egész évben ’gyűjtögettük’ a sztaniolt az egyenként kapott csokikról, cukrokról, bárhonnan leszedtük és megőriztük: a hüvelykujjunk körmével szépen ki lehetett simítani a gyűrött fémlemezkéket). A csillagszórót meg a gyertyát meg kellett venni boltban vagy vásárban, búcsúban, ahogyan a díszeket is: eleinte csak néhány ezüstösen csillogó felfújt üveggolyó került a fára, majd ún. ’angyalhaj’ is (ez valami üvegszál volt, anyám óvott attól, hogy számba vegyem: meghalhatok, féltem is tőle, akármilyen szépen csillogott is), cérnával felfüggesztett – újságból kivágott – színes képecskék is lógtak az ágakon: báránykák, néha malackák is, meg színpompás virágcsokrok képei.
Ja: és az egészet a Jézuska hozta, a fát is ő díszítette föl – a jenki ’Santaclaus’ még csak (tót) Mikulás alakban élt, és inkább csak városban tevékenykedett; a falusi faklumpákat nehezen lehetett volna fényesre suvickolni és kitenni az ablakba…
A karácsonyi ajándékozás nem volt divatban, nem volt kötelező, a fa alatt nem voltak becsomagolt dobozok… Apám-anyám a gyertyagyújtás után adta oda nekem az ajándékát – egymásnak nemigen adtak semmit.
Úgy emlékszem, az ünnep a gyertyák meggyújtásával kezdődött – utána általában el is fújták őket, nehogy lángra kapjon a függöny vagy más, amíg vacsorázunk – enni általában a konyhában szoktunk, ha elég nagy volt, a karácsonyfát meg az ’úri szobában’ állítottuk föl, ha egynél több szobánk akadt (ritkán volt ilyesféle ’burzsuj’ lakásunk: a hivatásos katonákat általában szegényes albérletekben helyezte el a Sereg). Édesanyám ennek ellenére igyekezett ’polgári’ módon élni: már lánykorában eldöntötte, hogy elszakad a falusi-paraszti élettől (a Tolnai Világlapja volt az etalon), ezért is ment (nyugdíjjogosult) állami alkalmazotthoz…
Az étel általában ’ünnepi’ volt, mondjuk, mint vasárnapokon, semmivel sem ünnepélyesebb. Nem emlékszem ’kötelező ételsorokra’ (kalászlé-rántott hal-kocsonya-bejgli): volt valami jó leves (hússal! – és tésztával), általában főtt hús, ritkábban pecsenye – szósszal, valami finom sütemény, esetleg torta (anyukám mesteri tortakészítő volt). Zserbó elő-előfordult, bejgli sosem (azt Pesten ismertem meg). Halra egyáltalán nem emlékszem (pedig amúgy sokszor ettünk halakat, apám nagy pecás volt) – biztosan másként álltak hozzá a kálomisták a halhoz, mint a böjtöket tartó pápisták… Kocsonyára sem emlékszem, sem Karácsonykor, sem újévkor. A kocsonya hétköznapi és poszt-disznótoros étel volt. Semmi ’szabály’ nem jut eszembe a karácsonyi evés kapcsán (újévkor, amint emlékszem, kötelező volt lencsét, esetleg babot enni – hogy egész évben szeren-csénk legyen). Az összes karácsonyi meg újévi ’népszokást’ a városi ’népektől’ tanultam meg, már felnőttként.
Hungarikumokkal senki sem foglalkozott – ez az értelmetlen fogalom teljesen újkeletű. Magyar ételnek számított minden, amit mi, magyarok ettünk. A velünk (körülöttünk) élő nem-magyarok is nagyjából ugyanazokat az ételeket ették, esetleg kissé átalakítva. Később ezek a ’finomítások’ begyűrűztek a magyar konyhákba is, így főztek vagy készítettek egyes ételeket ’svábosan’, ’tótosan’, ’oláhosan’, ’rácosan’. Én is ettem túrós tésztát svábosan (tejfölös forró zsírral leöntve). halat rácosan, a székelyeknél puliszkát oláhosan (brindzával). És megszerettem a sváb stifoldert (vastagkolbász), az oláh csorbát (savanykás leves) is. Az a nagyon kevés különlegesség is szívemhez nőtt, amivel csak nálunk (az Ormánságban) találkozhattam: a fehér hurka, a kötözött tésztás leves, a túrós béles, a törött diós rétes, a tejfölös pirítós, a hagymás sült vér és a többi…
De ezek nem ünnepi ételek – elkanyarodtunk a Karácsonytól.
Aminek a hagyományait én gyerekkoromban nem tanulhattam meg – mert nálunk nem voltak meg…

Pedig szép gyerekkorom volt…