Beköltözhetnél hozzám. (Leg­alább egy délutánra.) Hi­szen ez a lakásom.
Ez itt a kam­ra: a pol­co­kon málna– és ba­rack­lekvár, néhány üveg ta­va­lyi szil­va­kompót, a vászonzsákban teafű, egy tálon friss zöldség, de a do­boz­ban nincs krump­li, a bor már el­fo­gyott.
A konyhában őszi il­la­tok emléke. A székek az asz­tal alá húzódtak, nem re­meg mor­zsa az ab­ro­szon, igaz, az ab­rosz a fiókban. A kések példás rendjét ne kérdezd: élük nem érint­he­ti a délután fe­szes bőrét. S bár nem he­ver­nek mo­sat­lan edények a kagylóban, a vízszámláról ne kérdezz!
A fürdőszo­ba ajtója csuk­va. Ha ki­nyitnád, min­den fehér és kék. A tükörben megnézhetnéd ma­gad. Biz­to­san elámulnál. A törülközők össze­hajt­va, a tusfürdő a kád szélén, a fésű a tükör előtt, a víz a csap­ban hűs vagy forró. Ahogy te sze­retnéd. Itt min­den téged vár: megfürödhetnél, ha eljön az idő.
Az ott a hálószo­ba. Ott al­szom, öle­lek és ölök, Krisz­tus ke­resztjét szólítga­tom, ha hosszú az al­kony, és haj­na­lig tom­bol a hóvi­har. A csu­kott szekrényektől ne félj! A fris­sen mo­sott ruhák il­la­ta en­gem őriz: aki va­la­ha le­het­tem vol­na.
Lépj be! Ez itt az én szobám. A te­levízió még új, be­kap­csol­hatnád, hogy meg­ke­resd ked­venc műso­rod. Ezek képes al­bu­mok – szindbádi valószínűtlenségek. Ne nyisd ki, ne la­pozd fel őket: óvd ma­gad­ban és ben­nem a délutánt!
Inkább nézd a köny­ve­ket! Le­ve­hetnél néhányat a polcról. Ol­vass bele, gon­do­lom, és mo­so­lyognál, ha tet­szik. Ma­gad­dal is vi­hetnél párat, hogy végig­ol­vasd, és majd hosszan beszélgetnénk róluk.
Az íróasz­ta­lom ren­de­zet­lenségét pi­ros lámpám fénye el­lensúly­oz­za oly­kor. Itt dol­go­zom, tu­laj­donképpen itt élnék. De mi len­ne, ha most inkább leülnél a díványra? He­lyez­kedj el kényel­me­sen, mon­danám, mindjárt ho­zom a teát, a kávét, eset­leg bort a boltból.
Talán kissé za­var­ban lennél: nem értenéd, miért ez a körülte­kintő készülődés. A sze­memből ol­vas­hatnál, tétova gesz­tu­sa­imból, de elmére­te­zem az arányo­kat. Óva­to­san hátrább húzódnék, hi­szen ko­csonyáso­dik közöttünk a csend, mint oda­kint az al­kony. S sze­med­ben, jaj, sze­med­ben me­nekülnek a szar­va­sok.

Forrás: eirodalom.ro