Az az ember, aki valamiféle gyenge lábon álló igazságot alakít ki magának – például azt, hogy többre kell becsülni a szabadságot a kényszernél, vagy a kényszert a szabadságnál, képtelen lévén helyesen bánni azzal a nyelvvel, amelynek a szavai dühödten öltögetik egymásra a nyelvüket -, azonnal haragra lobban, mihelyt valami megpróbál ellentmondani neki. Az ember azért kiabál olyan hangosan, mert a nyelve elégtelen, így akarja elnyomni mások szavát. Ám mi miatt háborognék, Uram, ha egyszer felhágtam a hegyedre, és láttam, hogyan folyik a munka a tűnő szavak mögött? Aki hozzám jön, szívesen fogadom. Aki háborog ellenem, megértem tévedésében, és szelíden szólok majd hozzá, hogy visszatérjen hozzám. De ebben a szélsőségben semmi sem lesz engedmény, aljas hízelgés, helyeslés hajhászása, csak azt jelenti, hogy nagyon világosan felismerem, milyen szenvedélyes vágy fűti. Elvállalva a magaménak, hiszen azt is magamba szívtam. A harag nem vakít el: a harag abból születik, hogy vakok vagyunk.

(Folytatjuk)