Kőműves Péter és Kovács Pál, kisgyerek koruk óta a lakónegyed rémei voltak. Nem telt el úgy nap, hogy valamilyen tettük ne legyen a terítéken; a nagy kuka felét kirámolták két olajos üvegért, amit kimostak és eladtak, pálcikás fagyit vettek belőle, a hatodik emeleten lakók macskájának a farkára üres konzerves dobozt kötöttek, a felvonó fekete gombjait bemázolták fekete festékkel…
Telt, múlt az idő, elvégezték a középiskolát, s a fővárosban bejutottak be a gépészmérnöki szakra. A bentlakásban is hamar terjedt a hírük. Nem fértek se a bőrükben, se az internátusban.
A főváros már egy nagyobb tér és kihívás volt.
A Sörszekérben – Carul cu Bere – dolgozták ki stratégiájukat. A jövőkép ugyanis az ingyen kaja és pia volt.
Péter felvette érettségi öltönyét, nyakkendővel, szigorú tartással, egy diplomata táskával, ő volt a Nagy Bau Bau.
Pál lett a futár, a segítőkész, figyelmeztető haver.
A forgatókönyv egyszerű és már-már kockázatmentes volt. A futár beállított egy nem túl neves, de nem is utolsó kocsma vendéglőbe, kiválasztotta az áldozat – alkalmazottat, pincért, magához hívta és a fülébe súgta a nagy titkot:
– Figyu, megmentheted a vendéglőt, egy nagy büntetést kerülhettek el, főnököd értékelni fogja, jobb placcot, figyelmet és lehet pénzt is kapsz, ha dobsz egy felest, elmondom neked az infót, de csak ketten tudunk róla. Mit szólsz?
– Oké, de előbb halljam.
– Jön Dávid úr, tudod, onnan fentről, ellenőrzi a kiszolgálást, a konyhát, a tisztaságot.
– Na, itt a feled, de honnan ismerem fel?
– Ne izgulj, kosztüm, nyakkendő, diplomata táska. Minden, ami kell. De itt leszek, megvárom, s jelzek neked, de ha sokat várok, még kiszárad a torkom.
– Oké, van még egy feled!
A kellő pillanatban „Dávid” (Péter) úr megjelent, Pali megbökte a pincért, aki rohant, immár a második körben, az elsőben a főnökkel közölte az infot, az meg kijelentette, hogy megvan a jó pontja, de azért legyen résen.
Az ellenőr úr meg jól bezabált, a maradékot kérte szépen beskatulyázva meg is kapta, elvivésre, s természetesen a cég vendége volt.
A történteket többször lejátszották, de félő volt, hogy a vendéglők egy idő után gyanút fognak, ezért újat tervet kellett keresni. Maradt a diplomatatáska, kiegészítve egy precíziós mérleggel.
Péter volt a főnök, Pál a beosztott. Bementek a vendéglőkbe, kikérték a kaját. Péter elővette a mérleget és minden adagot lemért, Pál jegyzetelt. A személyzet felfigyelt és nagyon udvarias lett a ház vendégeivel.
Ám az egyik vendéglőben hirtelen előbukkant a teremfőnök:
– Van valami baj? – kérdezte.
– Most már minden rendben. A helyzet az, hogy orvosi utasításra ellenőrzöm, miből mennyit ehetek.
Egy másik helyen a főnök kikelve magából, de udvariasan igy szólt hozzájuk:
– Jöjjenek a szeparéba, ott vannak a kollegáik, ők is épp ellenőriznek, miért nem csinálják együtt?
Péter és Pál úgy tűntek el, mint a kámfor. A pincér ámulva kérdezte:
– Főnök, tényleg ellenőrök vannak a szeparéban?
– Ugyan, de egy próbát megért.