Levinschi Szávuly Attila: Regény / IV.

– Volt egy álmom,- mondta reggel, amint felébredt,- farkas voltam álmomban, rohantam a hordával, megelőztem a többieket, első akartam lenni. Egy domb volt előttem, rajta a száraz, tüskés fa. Hatalmas tüskéi voltak, közöttük úgy ült meg a telehold, mint nagy, sárga, rothadó gyümölcs, én meg végleg elszakadva a falkától, felkapaszkodtam rá, a fára, foggal-körömmel küzdöttem, a tüskék megvakítottak, összeszabdaltak, én meg csak törtettem fel, a fény felé félúton fennakadva, liluló nyelvvel, kifordult szemekkel.
– Volt egy álmom,- mondta mégegyszer. – tágas, világos, nagyablakú szobában, poros parketten századeleji francia chansonokra egy tovatűnő pár tánca; álomszerű, lassú, harmonikus mozdulatokkal, ahogy a sas lebeg a levegőben, vagy az albatrosz; kiterjesztett szárnyai végén ezüstbe öltözik a fény…
– „A vergődés kínja, és a feloldódás.”- gondoltam.
Nat ledobta magáról a takarót, a fürdőbe indult. Az ajtóból visszaszólt: – A pár mi voltunk.
Ekkor még egyikünk sem tudta, de az álom visszatérő álommá lett, lidércnyomássá, és meghozta magával az áldozat, a megváltás szükégességét.
Ebédig az ágyban voltunk, meg az ágy környékén. Nat a zongorán játszott elképzelt futamokat, Cézanne, La Lutte d’Amour, emlékszel, és a kiállítás Sal-ban…
– Most ezt játszod?
– Persze, – mondta meggyőződéssel, – miért, talán kételkedsz?
– Nem. – válaszoltam, miközben tudtam, hogy jottányit sem tud zongorázni; a zongora is csak úgy épp itt maradt a végtelen szoba egyik felében, a ház régi gazdájának jóvoltából, Nat pillanatnyi hangulatait szokta eljátszani rajta, vagy kedvenc festményeit ültette át zenébe, ahogy széles taglejtésekkel magyarázta, kis sárguló kontyba kötött hajjal, én meg finom vonalú tarkóját néztem, egyfajta révült táncot jártam és körbelebegtem a szobát a hangok ütemére. Csodálatosan kiegészítettük egymást, nyúlánk amfóraalakja, mezetlen testének lenyomata a széken, tavaszi színeket idéző mozdulatai, és amint kimondta a szavakat, szeretlek, langyos tengervízhez hasonlított, amelyben jó az elheveredés, a mélység áttetsző bíbora rejtőzött hangjában; hol Bobnak szólított, hol Bebebek, vagy felém fordult, kijelentette, hogy nagyon boldog, és átölelt a karjaival. Hasonló vallomásai mindig megörvendeztettek. Tudtam, hogy boldogságképe elválaszthatatlan a megváltásról alkotott képétől, és mikor ezt mondja, igaz, mély orgazmushoz hasonló örömöt érez, éppúgy, mint én; ez a fajta boldogság, amely halványszőke fényben üt át a sötétségben, és álomba borítja a naplementét.
Délután épp nekifogtam egy novellának egy elveszett városról, amelynek árnyéka a fák kérgébe, a levelekbe, a vizek futásába, a felhők alakjába és a tigris mintázatába van beleírva, amikor az az állat Torres szájharmonkázni kezdett az ajtó előtt. Úgy nyúzta, hogy belefájdult a fogam; aztán bejött, odakacsintott Nat-nek, és kirakott egy üveg pezsgőt három pohárral a zongorára, Charterais, mondta, és még annyit, hogy készen vannak a vázlatok a meseregényemhez, tetszik?
Beterítette lapokkal a helyet, ez meg ez, meg ez, mondta, miközben felhajtott egy pohárral, csak úgy, mintha kocsisbort inna (bohém volt, de nem sok érzéke volt a nemes dolgok iránt, ebben különbözött az igazi bohémektől) és tetetett nemtörődömséggel leste a véleményemet; ez a manók fejedelme, mondta, ez a hallény, ez meg az ájtatos, rosszindulatú pincebogár…
A mesekönyv nem lett volna Torres mesekönyve, ha meg nem jelenik benne Torres filozófiájának kvintesszenciája, amely szerint kettő meg kettő csak abban az esetben nem egyenlő néggyel, amennyiben az egyik kettes szándékosan nem csatlakozik a végeredményhez, és ezáltal megszületik a nyugtalanság; ám a szándékosság sosem helyettesíthető be a végtelennel, még kevésbé az ösztönös kereséssel. A végeredményre úgy támaszkodik mint megtagadott, de szilárd valamire, a visszatérés lehetőségére; ezért a szándékosság szöge előbb-utóbb mindig kibújik a zsákból, és nem marad más számára, mint a megtagadotthoz való csatlakozás.

Szerinte az utazás egyedüli létjogosultságát a visszatérés lehetőségének öröme adja, az a biztonságos, jó meleg összekuporodás a sarokban, és az álmok útján való haladásnak is csak az ébredés adhat zamatot. Ezzel szemben Nat filozófiája a kozmikus elvágyódásé, mintha csak véletlenül tartaná valami itt a földön, maga sem tudva, miért; a tekintetében élő madarak röpte kívánkozik végtelen röpülésre. Nat sohasem volt valami nagy véleménnyel Torresről, habár néha egész jól eltudtákszórakoztatni egymást. Torres, mint ahogy mindenki, aki először került Nat közelébe, megpróbált férfias lenni, meresztgette a szemeit, jelentőségteljes pillantásokkal dobálózott, ám csakhamar rájött, hogy Nat már a legelső futó ismerkedés alkalmával kiosztott számára egy ettől a ponttól amaddig terjedő szerepkört az ővele való kapcsolatban, és ha nem akar pojácának látszani, nem tehet egyebet, mint elfogadni ezt a szerepet, és tőle telhetően eleget tenni neki. És Torres volt annyira okos, hogy ezt is tegye, mert ösztönösen ráérzett; minden, ezen Nat által jól behatárolt területen kívülre való kalandozás, ellenszegülés, Nat megvetését vonná maga után, és férfiúi nimbuszának megtépázásával járna. Egy helyen azt mondtam, hogy Natnak nem volt neme a maga számára, ez a férfiakkal való hétköznapi kapcsolatainak nagy részére igaz is volt; sokan majd kezüket-lábukat törték az igyekezettől, bármit megtettek volna, hogy Nat mint nő tekintsen rájuk; én részese és átélője voltam erotikus lényegének, ami előttem gátlások, rejtőzés nélkül, teljes kitárulkozásában megmutatkozott. Persze, Nat ugyanúgy megbámult valakit, aki kihozta belőle a nőiesség érzetét, mint ahogy én is utánanéztem azoknak a nőknek, akik ugyanezt tették velem, mint férfival. Nat nem megjátszotta nemnélküliségét, hanem azok voltak elszomorítóan kevesen, akiknek kulcsuk lehetett volna az ő mágikus világához; álombeli nagyvad volt, fénybőlszőtt tájak szerelmese. Ám e végletek hajósa is volt, nyugtalan, önző; állandó önmarcangolásában ennek bűntudata hajtotta, úgy érezte, hogy a belső fény mögül állandóan kikandikál a sötétség maszk mögé rejtett arca, és ez félelemmel töltötte el önmagát illetően. Amikor a kárhozatrólbeszélt, forrásszemének tükréből fekete kesztyűbe bújtatott kezek indultak ki a szoba négy, homályba burkolt sarka felé, és körbetapogatták a falakat.
Torresszel és mindenki mással szemben is, az angyali teremtést játszotta, azazhogy nem is játszotta, mert külső megjelenése azokhoz tette hasonlatossá az emberek szemében; ő csak annyit tett, hogy először elrejtette kettős természetét, hogy az angyalság imázsának kedvezzen; aztán a legváratlanabb helyzetekben és pillanatokban egy-egy gesztus, vagy szó erejéig kinyilvánította a másik, általa possessed-nek nevezett oldalt. Mint amikor a napfényből hirtelen karmok és szemfogak bukkannak elő, és enyhe, folytogató nyomással a torkodra nehezednek, hogy aztán ismét eltűnjenek, és az ember csak a fényt észlelje újra megzavarodottan, azt gondolva, hogy álmodta az egészet. Nat jól szórakozott ilyenkor, de ugyanakkor félt is attól a homályos erőtől, ami rákényszerítette az effajta játékokra; olyankor csendesen összekuporodva elbújt az ölemben, arra kért, hogy szorosan öleljem, és meséljek neki. Szemei elrévedeztek a semmibe, és azt mondta, hogy lecsalogatta magához önhittsége cinkosaiul a levegőég hatalmasságait, és azok törbecsalták bűbájos fogásaikkal. Jól megjátszotta önmaga előtt a gonoszság démonai által megkörnyékezettet, én azonban tudtam, hogy valami csak akkor képes ártani, ha túl nagy fontosságot tulajdonítunk neki. Nat szláv lelkének állandó harcra volt szüksége a mindennapi és az egzaltikus között, és ehhez magától megteremtette a megfelelő közeget. Azzal azonban én is tisztában voltam, hogy valami létezik, bennünk,mellettünk, körülöttünk. Ő az, aki derékbatör életeket, büszkén magasló szálfákat, kivájja a gyerekek csodaváró, nagy, tiszta, tágranyitott szemét, és megüli benne a csodát valami rothadás. Valami az, akire nem merünk ráismerni magunkban – és ugyanígy, én sem akartam, hogy túl nagy teret engedve neki, bűzös leheletével rátelepedhessen az életünkre.

(Folytatjuk)

A sorozat előző részei itt olvashatók