Eb­ben a fa­lucskában szil­vesz­ter­kor az a szokás, mint sok másutt is Erdély­ben, hogy éjfél tájban az em­be­rek összegyűlnek a temp­lom előtt, pont­ban ti­zen­kettőkor meg­kon­dul­nak a ha­ran­gok, a férfi­ak fel­men­nek a to­rony­ba, el­pa­rentálják az óesz­tendőt (ez egy ki­csit ha­lot­ti énekként is hang­zik, „Ó, mily rövid ez az élet, / Ra­gad min­ket az idő: / Íme, ismét már oda lett / Éltünkből egy esz­tendő…” ), aztán egy másik ének­kel kérik az Is­tent, hogy segítse őket át az újba s véges-végig meg­tart­sa erőben és egészségben, jólétben és bol­dogságban („Ez esz­tendőt megáld­jad, / Ez esz­tendőt megáld­jad, / Ke­gyel­medből, Úris­ten, / Bőséggel ékesítsed, / Bőséggel ékesítsed, / Te szent Je­ho­va Is­ten” — en­nek a szerzője Ge­le­ji Ka­to­na István).

Ezután a falu rig­mus­mondója szép zeng­ze­tes vers­ben köszönti a világot, bol­dog új évet kívánva min­den la­kos­nak. Régen, mi­kor még so­kan vol­tak, a szom­szédos fe­le­ke­ze­ti is­ko­la színpa­dos termében múlatták az időt, to­ro­nymászás után pe­dig iga­zi pergő mu­latság, újévi bál ke­re­ke­dett, ki­világos ki­vir­rad­tig.

Mára meg­csap­pant a nép, ki-ki ott­honában várta a to­rony-időt, az a néhány szom­széd, aki még itt él, vendéget is ka­pott, ha­zajöttek a fi­a­ta­lok, hoz­tak ma­guk­kal kíváncsi néme­tet, testvéregyházi ma­gyart, hol­lan­dot –, Cserés Feriéknél majd­nem ti­zen­ket­ten ülték körül az ünne­pi asz­talt, a „felsőházban”, ahová csak nagy na­po­kon jártak be, ünne­pit ölte­ni. Cserés Feri nem tud­ta hová ten­ni magát a jókedvtől, mind a két fia itt van, az egyik ka­to­na még, a másik már az unokát is hoz­ta, a kis­me­nye en­ni­való, néha raj­ta is fe­lej­ti a szemét, pe­dig hát köze­lebb van ő már a hat­van­hoz, mint az ötven­hez, a fe­lesége se öreg még, van raj­ta fog­ni­való bőven; aztán a leánya ho­zott két egye­te­mis­ta barátnőt, később megérkez­tek a barátaik is, jól átfagy­va, de mit számít az; eljöttek a sógorságok a városból, és itt a bátyja is családostól; asz­talfőre két öreg szülőjét ültet­te, és gyönyörködött bennük, ugyan­ak­kor fohászko­dott is egyet ti­tok­ban, hogy az övéi ilyen szépen meg­volnának, mert lámcsak…Itt azon­ban elvágta az esze fo­nalát, nem akart baj­ra, halálra, bénulásra, rákra, sérvre, akasz­tott em­ber­re gon­dol­ni. Ma az öröm estéje, jön a kétez­re­dik esz­tendő, le­het akármi, világvége is, ha ők itt ilyen szépen együtt van­nak; az se baj, ha tüzes men­nykövek sza­kad­nak le a háza előtt ma­ga­sodó Bi­valy­dombról, me­lyen olyan kitűnő szánkóutat ver­tek a gyer­me­kek, hogy Cserés sem volt rest, kétszer is fel­battyo­gott s azon­nal le is csúszott az örömtől si­kol­tozó unokával, Péterkével.

A va­csorát már tíz óra tájban el­kezdték, a fi­a­ta­lok az út felőli első szobába szöktek át mind­un­ta­lan, ott kedvükre táncol­hat­tak; rossz sej­telmével el­lentétben ezek nem bömböltették a hang­mi­csodát, szépen, kul­turáltan tud­nak táncol­ni, állapítot­ta meg. Az egyik diák azon­ban foly­ton az időről meg a világvégéről szöve­gelt apjának, idős Cserés Fe­renc­nek, aki szájtátva hall­gat­ta Nost­ra­da­must és a többi­e­ket, meg hogy mi­cso­da féle­lem szo­kott erőt ven­ni ilyen for­dulók idején a népe­ken, mennyi­re buták, ba­bonásak, satöbbi. A házi­gaz­da is be­le­hall­ga­tott a mesébe, aztán ki­ment megnézni a jószágot. És hát a fe­ke­te macs­ka éppen­csak hogy átsik­lott a csizmája előtt, a ku­tya pe­dig felüvöltött a láncon. Per­sze ide­ge­nek ha­lad­tak el a ka­punál, de Cserés Feri megrázkódott. Is­te­nem, gon­dol­ta. Ha történik va­la­mi…Kétezer: az nem gyer­mekjáték. Feltámad­hat az Úrjézus. Kitörhet börtönéből a Go­nosz. Jöhet egy föld­rengés. Cserés a föld­rengéstől ret­te­gett leg­inkább. Het­venhétben Bu­ka­rest­ben járt földgázügy­ben, ott találta a nagy rázkódás. Igaz, csak egy kis kültel­ki kocsmában, de amit később látott, az egy éle­tre elég. A föld­rengésnek már a pusz­ta gon­do­latára is ele­mi erővel szállta meg va­la­mi bénító féle­lem, va­la­mi haláli ret­tegés.

A bor­jat min­den­eset­re nem kötötte vissza, a tehént is csak lazán hagy­ta, ha baj van, ami­lyen ra­finált, kihúzza a láncból a fejét. A disznókkal nem fog­lal­ko­zott, azok ak­kor jönnek ki, ami­kor akar­nak, hitvány egy népség, kirágják a be­tont is. Tyúk nem ker­re­gett, liba nem gágo­gott, réce nem hápo­gott. A ju­hok sem bőgnek. A kutyát el­en­ged­te, az vi­szont úgy el­ro­hant, mint­ha karót ka­pott vol­na a farába.
Kétes sej­tel­mek­kel bal­la­gott vissza a házba, ott javában folyt a buli, alig vették észre, hogy is­te­nem, már itt az éjfél, ha­ran­goz­nak. No­sza ha­mar fel­ke­re­ked­tek mind, a temp­lom alig ötszáz méter­nyi­re fehérlik, Cserés azon­ban hátra­ma­radt, av­val, hogy neki kell bezárnia a ka­put. Be is zárta, de aztán egyáltalán nem akaródzott a többi­ek nyomába ered­nie. Va­la­mi meg­ma­gyarázha­tat­lan ener­gia térítet­te el, fel a Bi­valy­domb­ra, gyer­mek­ko­ra ked­venc „lesőhelyére”, ahon­nan az öreg diófa te­tejéről min­dent és min­den­kit látott, aki csak a fa­lu­ba be­tet­te, vagy aki az utcára ki­tet­te a lábát; és min­den pletykát ki­hall­ga­tott.
A diófa helyén most jókora kórérakás áll. Ő rak­ta, hadd le­gyen mit be­hor­do­gat­nia majd zsúponként a ju­hok­nak. Itt áll, és hall­gat­ja za­ka­toló szívét, mel­le ki­dom­bo­ro­dik, alak­ja fel­ma­ga­so­dik, mint va­la­mi elszánt őrszemé…Ami­kor el­in­dult ide, azt hit­te, csak a falu éjsza­kai képére kíváncsi, hogy a polgármes­ter be­csa­var­tat­ta-e az égőket az ut­cai osz­lo­pok­ra, szóval hogy egy ki­csit gyönyörködjék a falu „éjsza­kai ki­világításában”, és máris in­dul a to­rony­ba. Éne­kel­ni, hogy mi­lyen rövid ez az élet.
De hi­szen éppen ez az. Ha mégis történne va­la­mi…Ak­kor itt fenn van az ab­szolút biz­tonság. Itt nem dőlhet rá sem­mi. A Bi­valy­domb olyan, mint egy felszíni óvóhely. Csizmája mély nyo­mot ol­vasz­tott a friss hóba, és úgy érez­te, béklyó van a lábán.
Behúzzák a ha­ran­got, hall­ja az éne­ket, tisztán, szépen, a fiai fi­nom ter­celését is jól fel­is­me­ri, tőle tudják a hajlításo­kat, aztán a másik éne­ket, és, ej­nye, a fenébe, a köszöntő!…Hát azt évek hosszú során át éppen ő maga, Cserés Feri szok­ta mon­da­ni, még Ke­resz­tes tanító úr szer­zeménye; halála előtt a kottás füze­tek­kel a rig­mu­so­kat is neki ha­gyatékoz­ta…
Va­la­mi szöve­gelés azért mégis van, de nem mint­ha nem a mi nyelvünkön, aztán mégis, de nem ide­való szólásban, aztán a két him­nusz, és…és kész.

A nagy döbbe­net­ben, me­lyet itt­re­kedése mi­att érzett, meg a nagy su­nyi hall­gatózásban meg­fe­led­ke­zett arról, ami ideszögez­te, en­nek a kórérakásnak: hogy tud­ni­il­lik jön, jöhet a világ romlása, a VÉG!…

Za­va­ro­dottságában vi­zel­ni próbál, aztán le­tol­ja a nadrágját, mert egyéb is kikéredz­ke­dik, ret­te­ne­te­sen sajnálja magát, és nyög ak­korákat, hogy vissz­hang­zik a fagy­ba der­medt szőlőhegy is. Végül, mi­kor hall­ja: jönnek már vissza a vendégek, megtörli fa­gyos ku­ko­ri­ca­virággal, mint va­la­ha legény­korában…Nincs ben­ne élve­zet, magára ráncigálja elegáns csiz­ma­nadrágját, és szin­te-szin­te az ülepén érve az alj­ba „fo­gad­ja” a közben egy-két sógor­ral, baráttal meg­sza­po­ro­dott vendégko­szorút, ce­fetül szid­va a bor­jat, amellyel mind­mos­tanáig közel­har­cot vívott, sőt jósze­rint be se tud­ta kötni… „Csak tessék, tessék befárad­ni nyu­god­tan, vissza­me­gyek az istállóba, mert ha nem, reg­ge­lig mind ki­szop­ja a Virág tejét”…
Nem sok­kal később hóval dörzsöli be mindkét arcát, míg vérvörössé nem pi­rul. Ak­kor aztán le­ve­ti a zakót, s egy szál ing­ben, lájbi­ban be­merészke­dik, tölt a szikrán főzött kisüstiből, mond „gaz­dai szót”, és el­sza­val­ja a „sajnála­to­san el­ma­radt” to­rony­be­li köszöntőt. Nagy, lel­kes taps jár érte, főleg a fi­a­ta­lok ra­jongják körül. A végére hagy­ja az „Áldást”: éne­kel­ve, a Ge­le­ji Ka­to­na Istvánét, az­zal a résszel, hogy „Tége­det áld­nak, / Kik la­koz­nak e föld­nek színén. / És a pusz­ta he­lyek is / Bőséggel, / Hal­mok áhítozódnak / Víg kedv­vel; / Bol­dog, kit ma­gad­nak választál, / Sion­nak királya!”

A si­ker kellős közepén hir­te­len és kérlel­he­tet­lenül, félreért­he­tet­lenül és pa­ran­csolón, mint va­la­mi sza­kasz­pa­rancs­nok: meg­mor­ran a gyom­ra. Mit et­tem meg, mit ehet­tem, gon­dol­ja egészen elgyávul­tan, miközben meg­le­hetősen dics­te­lenül hagy­ja el a „csa­ta­te­ret”; futtában az ud­var végén árválkodó árnyékszék felé meg­próbálja egy­szer s min­den­kor­ra le­nyes­ni a föld­rengést, a világvégét, sőt magát a Bi­valy­dom­bot is, az esze fo­naláról. Ezt sut­tog­ja: kétezer, kétezer, kétezer, kétezer, kétezer…
És úgy ret­teg, mint 1977-ben, Bu­ka­rest­ben, a föld­rengéskor.
De hális­ten­nek nem történik sem­mi. Gyo­mor­mo­ra­ja el­csi­tul, meg­nyug­szik; olyan szilárd­nak érzi testét, lelkét, fa­luját, örven­dező házanépét, min­denét –, mint a világegye­tem a maga koz­mi­kus tel­jességét.
Ami­kor aztán eléjön, atyai elége­dettséggel ter­jesz­ti kar­ja­it a tájra, mint­ha áldásos ha­ta­lom­mal ruházta vol­na föl az Úr.
Ez nem a világ vége, nyugtázza kitörő örömmel; ez a világnak éppenséggel az ele­je.
Mint­ha csak most lettünk vol­na meg­te­remt­ve.
És a tisz­telgő zenélésre éppen a házfeljáró elé érkező mu­zsi­kus ban­da prímásának leg­na­gyobb ámu­latára, fo­gadólag, ezt rik­kant­ja Cserés Fe­renc: „Húzzátok a Rákóczi-in­dulót bévo­nulónak, Ma­tyi. Mert lám, újabb ezer esz­tendőre, sze­re­tet­tel esmég feltámad­tunk!”

Forrás: eirodalom.ro