Vadmalacot komája túl komornak látta aznap. Mást várt, más arcot, főként, hogy lezajlottak az ünnepek.
„Hiszen megszületett”, mondta csillogó szemmel, tréfából még el is állta az útját.
„Azzal is csak a baj van – válaszolta Vadlamalc -, ki fogja szoptatni, pelenkázni, honnan egy jászol?”
„Ne törődj, kikerül, egy fészer, ha más nem, mindig akadt.”
„Meg hát a háború, tönkre bombázott városok, lezuhant repülők, tengerbe fulladt menekültek…”
„Az idő mindig alkalmatlan…” – mondja bölcsen a koma, éppen úgy, ahogy Vadmalac szokta. Azzal megöleli mesterét, annak a fejét a saját kebelére vonja, és ringatja, ringatja.

Forrás: Lenolaj.hu