A szoba tele súlyosabbnál súlyosabb betegekkel.
Novellát akartam írni, már minden „készen volt” bennem: a szándék, az akarat, a lényeg, de bennem rekedt a saját mondanivalóm, mert kinyílt az ajtó, és megjelent egy nő egy fiatal lánnyal, és ebben a percben úgy eltörpült a saját mondanivalóm bennem, mint amilyen határtalan Szenvedés áradt ezekről az arcokról, legszívesebben újra menekülnék, most ki, el innen, ugyanúgy, ahogyan be is menekültem. Hogy miért, erről szólt volna a novella.
De bennem rekedt, pedig már a toll is a kezemben volt, minden a fejemben előkészítve, de úgy feldúlja a gondolataim e tizenéves lány, csak rá kell nézni, és látod ezen az egyetlen arcon mindazt a mérhetetlen emberi szenvedést, rémülten-riadtan is ártatlan leánygyermek-arcot, amelyet az őrület teljesen elborított, s nincsenek szavai, csak valami mélyről feltörő nyögdécselés, mellette az Anya, úgy összefonódva ölelik egymást, mintha a következő pillanat az egyiket a halál örvényébe akarná taszítani.
Az Anya arca is csupa rémület, az Apáé a végtelen szeretettől szinte bárgyúságig fokozódó groteszk vigyorrá lesz a kíntól, pedig csak bátorító mosolynak szánta. S bennem megfogalmazódik a kérdés: ki a beteg, ki a betegebb? Talán mindhárman, csoda-e?
Nem lehet bírni, Öcsikém! Szinte ordít bennem a szánalom, fájdalom, de csak a tollam szorítom úgy, hogy fáj belé az ujjam.
„A Szeretet szárnyakat adhat”- ismert mondás, de ez a szeretet milyen szeretet? Milyen fokú?
Mindhármat befektetik?
Az Anya nem beszél, az Apa viccel, halálos komolyan véve a célt, anyanyelvén, a lánynak nincsen, csak anyja, anyanyelve nincs, csak valami ősemberi tagolatlan megnyilatkozás, amelyen apja, anyja tökéletesen értik őt, védik őt, simogató, bátorító tekintettel, mozdulattal.
Az Apa pizsamát vesz elő, ő a végtelen szeretet és türelem szimbóluma, ismételget tízszer legalább egyetlen rövid mondatot:
– Ez a te pizsamád!
A lány válaszát én is értem, a félelem, fájdalom nemzetközi nyelvén beszél, magával ragad, nem bírsz szabadulni, csaponganak a gondolataid, mindent tudni szeretnél, tudni, de semmit sem tudsz. Segíteni szeretnél, de semmit sem tudsz. Lesújtó érzés… Még az orvostudomány is alig…
Csak egyet tanultál meg: vannak fokozatok! Az emberi szenvedés mélységes poklában talán jártál, de el sem tudod képzelni, hogy mennyi szintje van, mind alatti, mindegy, hogyan képzeled, szint szint alatt, a végtelenségig nyúlhat lefelé, de sohasem kifelé, csak be a beláthatatlanba, kivonva a valódi létező világból.
Ezt a lányt már soha senki nem tudja kihúzni a teljes földi életre, szüleinek minden perc csak mérhetetlen emberi fájdalom, élve látni azt, aki valójában már halott, s az értelem is csak úgy pislákol benne , mint egy hűséges ölebben, de nem tud többet, csak nyüszít fájdalmában, úgy, hogy megremeg belül valami bennem, éppúgy, ahogyan éretted reszket láthatatlanul, leírhatatlanul beteg lelkem…
Megáll kezemben percekre a toll is, és ráréved szemem a másik ágyra, amelyen egy huszonhat éves lány Csipkerózsika álmát alussza, s várjuk, hogy a Királyfi, az orvostudomány életre csókolja őt is. Őt egy hűtlen katona csókjainak hiánya taszította ide…
Gyönyörű, hamvas arcok, ha elalszanak, elsimulnak a bolondulás ráncai, az örök Szépség szimbólumai, téged idéznek minden pillanatban.
De ők élve is félig halottak, de te halva is élsz bennem!
Megőrizlek mindenestől, szavakat, mozdulatokat gyűjtök, s amíg élek, rád emlékezem.
S hátha majd soraim mindig emlékeztetni fognak rád, s azokat is, akik a lelkem legtitkosabb sorait olvashatják majd.
Félig megbolondultam én is érted, s csak azért nem egészen, mert kötelességet róttál rám: úgy élni, hogy megfeleljünk naplód szerinti „végrendeletként” hangzó , értelmezhető tanításaidnak. Jóságra, Szépségre tanította a Gyermek a Szülőt. Az emberi igaz értékek megszerzésének igénye, vágya hevített téged, s engem csak a vágy éltet: megfelelhessek elvárásaidnak, amennyire a képességeim engedik.
Megörökítettelek, ha nem is a halhatatlanságnak, de önmagamnak, szeretteidnek. S most meg akartam örökíteni e két leányarcot örök emlékeztetőül szóval is és „lefényképezve” őket emlékezetemben, figyelmeztetőül, ha már ismételten úgy érzem: nincsen tovább .Nem bírom tovább!
De igen, van. Amíg emberi szenvedés van a földön, amíg egyik ember ellensége a másiknak, addig olyanokra is szükség van, akik arra intenek, hogy valamit tenni kéne, hátha kicsit becsületesedhetik a világ…