A helynök

A kisfiút különös álmok gyötörték már jó ideje. Első ízben, úgy öt éves lehetett, amikor először megjelent neki Narti, a félig ember, félig tündér, aki történeteket mondott neki a Vén Fáról, a furcsa lényekről, akik a Végtelen Erdőben élnek, és arról a kőről, mely zöldes fényét kékre váltja, ha veszély közeleg.
Hogy mit jelent a veszély, akkoriban még nem tudta. Aztán valamivel túl a nyolcadik születésnapján, álmaiban megjelent neki egy vörösen izzó kristálykő. Nem volt ott se Narti, se valaki más. A követ látta csupán. Az volt az érzése, hogy ez ugyanaz a kő, amely zöld ugyan, de veszély esetén kék fénye van, mégis: ezúttal tűzvörös.
Ösztönösen érezte, hogy baj van. És ezúttal nem is a Végtelen Erdőben, hanem valahol másutt. Talán éppen ebben a világban. Az övében. Az embervilágban.
Ezek a történetek teljesen mások voltak, mint amiket esténként Anya és Apa mesélt. De ezeknek köszönhetően érzett rá arra már korán, hogy mennyire fontosak a mesék, a történetek, a zene és a versek, és mindazok a legendák amelyeket szülei mondtak neki, ugyanis általuk tanult meg szépet álmodni mindarról, ami körülvette őt. Megérthette általuk, hogy mi a különbség a jó és rossz között. Hogy hol lehet a helye az embernek a világban.

Szeptember volt. A nyári napsugarakat, az őszi, az enyhébb, szelesebb időjárás váltotta fel. Változóban volt a táj. Lassan aranybarnás, finom, csipkés szegélyű foltok jelentek meg a kertben álló körtefa-leveleken is. A levegőben az érett gyümölcs, a széna és a földre hulló falevelek, édes-keserű illata vegyült.
Egyik szombaton a kisfiú a verandán állt, a fát nézte elgondolkodva, amikor a felerősödő szél, pontosan eléje, a könyöklőre repített egy tenyérnyi falevelet.
Szórakozottan nyúlt utána. És akkor észrevett valami nagyon furcsa dolgot. A falevélen írásjelek voltak. Olvasható, szép kézírással ez állt rajta: „Szerezd meg a fényképet! Most csak te segíthetsz rajtunk. Hamarosan érte megy Potya!”
A kisfiú egy pillanatra ledöbbent. Csak állt ott némán, kezében a falevéllel. Aztán a fára nézett, majd vissza, a kezében tartott levelére. Semmit nem értett. Össze volt zavarodva.
– Hogy lehet ez? – kérdezte félhangosan. – Létezhet ilyesmi? Tán eddig vak voltam, és nem láttam, hogy ez a fa is olyan? Nart erről egy szót sem szólt nekem. És ki lehet az a Potya?
Hirtelen fordult meg. Zajt hallott a háta mögül.
A ház teraszos tornácának szürke falemezein levő foltok, az egykori évgyűrűk lenyomata, enyhe recsegések közepette, pattogva mintha aláhullt volna. Szempillantás alatt egy alak formálódott ki abból. Aztán egy puffanással a padlóra esett az a valami, és olyan gyorsan lábra állt, hogy mire megijedhetett volna a kisfiú, már meg is szólalt:
– Éppen ideje volt! Száz virágfordulós napja, hogy erre az üzenetre várok. Képzelheted, mit kellett kibírnom, elviseljek, míg csak egy jelentéktelen minta voltam abban a deszkában. Egyébként Potya a nevem, mióta az eszemet tudom. Te pedig minden bizonnyal Tikka vagy, de azt is tudom, hogy általában Kisfiúznak téged, amit persze nem szeretsz. Szóval, én azért Tikkának foglak hívni, mert ez így tisztességes. Habár nem kellene haragudnod a másik névért, mert még csakugyan kisfiú vagy – hadarta egy szuszra a deszkából kipottyant alak, aki most már, hogy elült körötte a por is, amolyan manófélének nézett ki.
– Igen, Tikka a nevem – mondta még mindig meglepetten a kisfiú. – És annyira nem haragszom azért, csak hát jobban illik hozzám az én nevem. És majdnem megijedtem, olyan hirtelen jelentél meg. Szóval te vagy Potya, akiről ez a levél szól… – nyújtotta előre a markába szorongatott írásos falevelet.
– Milyen levél? – kérdezte a manóféle és szórakozottan megcsavargatta fölfele kunkorodó orrát. – Tisztára elgémberedtem… Hogy áll az orrom? Fölfelé áll? Nem görbén, ugye?
– Hát, ezen a levelen… – mondta Tikka, de nyomban nagy szemeket meresztett. A markában tartott falevél már csak egy közönséges falevél volt csupán. Erezetén és az itt-ott megbarnult foltokon kívül semmi különös nem látszott rajta. Írás, üzenet féle, semmi.
– Ne idegeskedj – legyintett Potya, – ennek mindig így kell lennie. Üzenet volt, s nincs. Egyfajta varázslat volna ez. Csakis azért van ez így, nehogy olyan kezekbe kerüljön, akarom mondani olyan szemek elé, akiknek nem való. A címzett átveszi, olvassa, megjegyzi és kész. Huss. Volt írás, nincs írás. De attól az üzenet valós.
– Akkor értem. De milyen fényképről van szó? Azt nem értem.
– Nem görbe az orrom, ugye?
– Nem, egyenes. Izé, hát fölfele görbe.
– Mii? – tapogott egy helyben Potya és az orrát bögyörgette idegesen. – Hogy-hogy fölfele görbe?
– Hát, izé, fölfele áll. Nem úgy kellene?
– Jaaa! No, így már más – mondta a manóféle és látszólag megnyugodott. – Igen, úgy kell neki állnia. Az az igazi. Mi az, hogy görbe? Még csak az kéne! Hm.
– Gyere, bent van egy tükör, abban ellenőrizheted.
– Hogy mii? Annak a képmutató micsodának a nevét se ejtsd ki előttem – rikkantott fel Potya. Mint akit átjár a hideg, egész testében összerázkódott. Aztán megrázta fejét, kalapján igazított egyet és színtelen hangon azt mondta: Nem vagy te hibás azért, hogy nem tudtad ezt. Tudd meg, hogy az a képmutató amit te tükörnek neveztél, az igen veszélyes egy dolog. No, de felejtsük el – mondta. Tenyerét összecsapta, keskeny szája széles mosolyra derült.
– Hogy nem tudod mi a fénykép? Hihihi! Hát amit a fényíró masina csinál.

(Folytatjuk)

*Részletek egy meseregényből