Levinschi Szávuly Attila: Regény / V.

A Kreuzal sarkán voltunk, a naplemente előtt egy pillanattal. Plátói szerelmemmel találkoztam, a lánnyal, aki hosszú ideig volt kizárólagos birtokosa tudatom élesedő tüskéinek. Napsugaras nevetése volt, amely sokáig megbabonázott, és mindig visszagörbítgette finoman hegyesedő karmait feléje repdeső kolibrivágyaimnak. Az évek folyamán nőtestét egyetlen alkalommal érintettem, a nyugvó víz felszínén finoman landoló falevél érintésével. Ősz volt a tekintetünkben, házastársaknak, férjnek és feleségnek neveztük egymást, és egy felejthetetlen éjszakát töltöttünk egy falusi templomban, ahová önmagunk keresése és a hétköznapok egymásutánisága elől menekültünk be, megvárva, míg kívülről a hátgerincmentét megborzongató, éles csikordulással ránkzárják az ajtót. A találkozás, mint mindig, elvett egy kicsit a lélekzetemből; háta mögött felmagaslottak a Kreuzal szökőkútjai, és ő a nyakamba ugrott, amivel elsősorban a mellettem gyanútlanul álló Natet vette célba. Amikor továbbment, tanúja voltam Nat egyik legelemibb dühkitörésének. Megfogadta, hogy megöl, ha még egyszer hasonló eset történik, és ekkor még csak nem is játszotta meg magát; szeméből fekete vizek bénítóan mély áradata ömlött elő, és tört hajók vázait, mint valami uszadékfát sodorva, meghozta legelső nyomasztó éjszakánkat. Csak hajnal felé tűntek el a nehéz, hideg hínárkarok, ekkor egy ablakon bekandikáló fénynyaláb hatására, amely megpihent egymásranéző tekinteteinkben, nyom nélkül felszívódtak a plafonban.

A hét végén Beth-tel meg Torresszel buliztam. Volt néhány alak még Torresnél a filológiáról meg az összehasonlító valláskutatásról. Nem Torres szokásos társasága volt. Néhány pohár Black Label meg nem tudom mik után iszonyú süket szövegelésbe merültek a vallás meg a hit problémáiról, úgyhogy lementem a buszmegállóba, hogy megvárjam Natet, az Extasyval. Nem voltak rossz fejek, de mindent megtettek, hogy túlharsogják a másikat, vagy hogy beintsenek neki a véleményükkel, tisztára olyan volt az egész, mintha láthatatlan nöstényeknek járták volna a tudás melldöngető, kakaskukorékoló hímtáncát, vagy tán buzik voltak, és mint megvilágosult, lányképű angyalok, rengeteg agyuk megvillogtatásával próbálták elcsábítani egymást, mert nő az nem volt egy szál sem, Beth-en kívül, aki körbejárt közöttük, néha levetette magát a diványra, a mennyezetet bámulta, és tüntetően unatkozott.
Mind ez volt a baj ezekkel a kezdő srácokkal, hasraestek önmaguk agyától, attól, hogy gondolkodni képesek, és azt hitték, hogy csak velük eshet ez meg. A hozzáállásuktól bőgtem le teljesen; nem elmondták a véleményüket, hanem mindenáron rád akarták tukmálni, mint egyetlen, érvényes, örök igazságot. Elragadta őket a tudás lehetősége, és nyomban kiválasztottnak gondolták magukat; minden, ami önmagukon kívülállt, teljesen szar volt a szemükben, és mint ilyen, említésre sem méltó. Az ilyenek, lázban égő tekintettel egész éjjel képesek agitálni, úgyhogy egy alkalommal nem állhattam meg, és azt mondtam egyiküknek, hogy fantasztikus, isteni az eszmefuttatása, de egyszer próbálja meg este, farokrázás közben, egyik újjával a seggében elmélkedni az élet nagy kérdéseiről; el fog ámulni, mikor rájön, hogy ez az a titkos pozíció, amely transzcendentálisan serkenti az elmeműködést, és megannyi zsenit adott a világnak.
A gyerek persze teljesen paff lett, Nattel meg egész úton hazafelé a képén röhögtünk, valahányszor csak felidéztük. Nem ledöbbenteni akartam, csak rávezetni önmaga fontosságának felülvizsgálására, amelyhez pont a meglepés az egyik legjobb módszer. Nem tudom, sikerült-e a dolog, de utána széles ívben elkerülte a társaságunkat. Mire visszatértünk Nattel, előkerült néhány lány valahonnan; egyikük vadkendert hozott, a gázkályha sütőjében szárították, és Jézusról beszélt meg Morrisonról, meg valami bizonytalan körvonalú, lebegő, nagy fehér ballonról, amit ő a személyiségek végtelenségét ébresztőórával, amely szerinte a galileai Péter Hajnalt jelző, háromszorosan kukorékoló kakasát helyettesítette.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Torres előrehajolva, miközben figyelmesen nézte a lány arcát, mintha egy hirtelen trillázni kezdő kitömött madárgyűjteményt bámulna valahol, egy ornitológiai szertár homályában. Natra pillantottam, és láttam, hogy neki tetszik az ötlet.
– Az ébresztőóra az árulás, a megtagadás szimbóluma. Az álomvilág megtagadása, a realitásra való ébredés. Ez az ébresztőóra csöngött, kukorékolt Péterben, mikor veszélyben látta bőrét – magyarázta a lány. – A ponthozkötöttség hamis biztonságérzetét adja egy szétfolyó, állandó mozgásra épülő világban. A megalkuvás, álmaid elárulása minden reggelen, és a tömegben való tunya, erőtlen elvegyülés lehetősége.
– Nofene. – fortyant fel Torres. – Ezt nekem mondod? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Láttál már, egész közelről, lassított képben, valakit összeomlani? Láttál már szalmaszálba kapaszkodó, foldokló emberroncsokat, álmaikat vonszolva az utcán önmaguk paródiájaként és mindenki más rémületére, azzal áltatva magukat, hogy most, igen most, vagy holnap, vagy holnapután igazán sikerül, de hogy mi, azt már nem tudják, hisz oly régen álmodták, hogy már teljesen kiment a fejükből, és nem maradt semmi más a helyén, csak a határtalan undor és az állati félelem; a félelemnek határt szabhatnak a képzeletben azzal a dédelgetett gondolattal, hogy szabadok bármikor kilépni ebből a megérthetetlen világból; egy kötél mindig akad. Nem, ők a haláltól nem félnek, azt lebratyizzák, csak az élettől; ismerek valakit, aki már tíz éve ismétli ugyanazt, hogy ciánkáli, és hazamegy és beveszi, így látta valami kémfilmben, na bumm, és gondold el, tényleg hiszi, hogy megteszi, pedig egy csepp ciánkálija sincs, és éppen ez tartja életben.
– Ez így egy kicsit összevissza van, mondta a lány, – mit akarsz mondani tulajdonképpen?
Torres rábámult.
– Megkérdezted már valamelyiküket, mi a véleményük nekik az álmokról? Azokról az álmokról, amelyekről te itt összevissza prédikálsz: az övékről vagy a másokéról? Ne is tedd, mert legjobb esetben szembeköpnek. Az övék már nincs, eltűntek, elvitte erejüket is, a másokéra meg rálegyintenek, mert tudják, hogy az is elmúlik. Csuklanak, hánynak és sírnak, és elvékonyult ökleiket rázzák önmaguk, az ég, és minden körülöttük lévő felé, és miért? Na, miért? Mert ez az élet, kisanyám. Könnyű az apuka meg anyuka ölének háromszobásából az álmokról szőni pókhálókat, és számonkérni a másokét, de kellett már választanod az álmod és az életed és a szeretteid élete között?
Meglepődtem Torres kirohanásán, ő aztán igazán önző teremtmény volt a javából; de mindamellett, hogy művészi vénája hozta ezeket a szövegeket, ezúttal őszinteséget véltem kicsendülni a hangjából. Úgy le is hengerelte vele a csajt, mint egy fasírtot. Szegény nehezen szedte össze magát, én közben elismeréssel adóztam Torresnek, hogy a lányt bosszantsam; miközben jól szórakoztam magamban, mert tudtam, hogy Torres is álmodó, és esze ágában sincs komolyan venni, amiket összehordott, egyszerűen csak, mint mindenki, kétségbeesetten keresi a középutat álom és realitás között.
– Bármit csinálsz, azt csak egészen lehet csinálni, – szólalt meg végül a lány, – én csak ennyit akartam mondani.
– És mondd, te egészen álmodsz? Hogy teszed?
Torres hangjában most már gúny volt.
– Így. – mondta a lány, hirtelen felugorva, és farkasszemet nézett Torresszel, miközben újjaival tágranyitotta egyik szemét, – látod, így. Tetszik?
– Persze, nagyon. – mondta Torres, legyintett, és lopva körülpillantott, hogy lássa a többiek arcán, kinek a mutatványát fogják megtapsolni. Minthogy ez elmaradt, körbejárt kissé, és felhajtott néhány pohárral. Az arcok egyre jobban eláztak, a lány most Natnek kezdett fejtegetni valamit, közelebb ültem; arról beszélt, hogy a Gondolat senkié. Nem létezik az én gondolatom, mint birtokosé, vagy a tiéd. A gondolat a világegyetemben szálló por, amit egyes emberek elkapni képesek. Két ember ugyanolyan benyomásoknak kitéve mégsem „fog ki” ugyanolyan gondolatot, mivel létezik a „diversification infinité des chouses”.
Érdekesen beszélt, kísérő kézmozdulatai a virágos mezőkön csapongó pillangók röptére emlékeztettek.
– Én azt mondom, hajad lágy hajnali fényben, te azt mondod, lágy hajnali fénnyel a hajadban; ugyanazt akarjuk mindketten elmondani, és mégsem ugyanúgy, nem? – fejezte be, kurtán felnevetett, és rágyújtott egy Marlboro-ra. Megtornásztatta fel-le a lábait, a farmere szakadt volt és beatnikesen kopott. Finom vonalú újjai között kereken fújta ki a szivarfüstöt, és rám nézett egy hosszú pillantással; megtévesztette hosszú hajam, és álomszerű, tetetetten hanyag mozdulatom, amivel letöröltem egy képzeletbeli pontot a homlokáról; a távoli exotikus India ajándékát. Később táncolt egy sráccal, és sértődött volt a tekintete.
Hajnal felé Torres falhoz vágott néhány poharat, felállt az asztalra és egyszál halványsápadt kombinéban a szellem öröklétéről, meg valami transzcendentális csillogásról tartott előadást, miközben Beth-et a szomszéd szobában tapogatták.
– Figyeljetek, – mondta Torres, – amikor Ferlinghetti az Elme Vidámparkjáról beszél, akkor egyben elmondja azt is, mi az ami megöli, kicsontvelőzi a szellemet, csak oda kell figyelni, az emberroncsok a mázolt kocsikban az úton, mindig ugyanazok, mindig ugyanazon a végtelen úton, én nem vagyok pinairigy, igyunk a szerelemre, gondoljatok az összes kinyújtott kezekre, kérlek, az érintésre, az ölelő karokra, amelyekben van erő a magához szorításra, és mégis, néha tétován lóg az oldalunk mellett, ennyi a mi térbeli kiterjedésünk, mit tehetnénk, gondoljátok meg, az istenek többre képesek…
Patetikus lett, elcsuklott a szava, mindjárt jövök, mondta, leugrott az asztalról. kirángatta az ipsét Beth mellől a szobából és lerugdalta a lépcsőkön. Amikor feljött, vérzett a keze, leverte a korláton, és egész testében remegett.
– Hülye vagy, mondta neki Beth, nem volt semmi, és látszott rajta, hogy tényleg nem volt semmi, egyszerűen jó emóciókat akart, egy kis érzelmi kirándulást a veszélyzónába; tudod, hogy szeretlek, miért kellett ezt tenned, miért, na, gyere ide kis buta.
Vodkát öntött Torreskezére, megcsókolta és bebugyolálta, miközben Torres bepisilő pozícióban ült a dívány sarkán, és én láttam, hogy Beth-nek tetszett ez az egész, mi több, Natnek is tetszett, a többi lány arcát elkerültem, nem volt kedvem mindegyiken ugyanazt felfedezni; a hátgerincük mentén végigfutó, jóleső, szembentükröződő nőhatalomérzést, amelynek árnyékában a féltékeny hím megverekszik kiszemelt párjáért. Habár, egyikük azt mondta félhangosan, ha az ő sráca tenne ilyet, kitenné a szűrét, de ahogy elnézetem, vagy a csaj nem volt igazi nő, vagy nem is volt palija.
Amikor hazamentünk, azazhogy felmásztunk az emeletre, már világosodott odakint. A falak fehérek voltak, csak az ajtók ültek meg mindenütt, mint nagy, sötét, fogatlan szájak, harapásra készen, a bent alvók lélegzete fullasztó, nyirkos párába burkolta az álmokat.
Falábú, félszemű kalóz-Mikulás, vérző bokacsonkjain táncoló bohóc, és csupaszra beretvált kutyák a színpadon; amint kilépünk a liftből, szemben velünk kinyílik az ajtó, rivaldafény és cirkuszi muzsika-műsor csap ki a réseken, a szoba mennyezetét körüllebegi egy nyúltlábú, hímtestű balerina; egy kéz zörgő tejesüveget tesz ki a küszöbre. Nat a karomra támaszkodik, fordítom a kulcsot az ajtónk zárjában. Odabent, az égvemaradt villany sárga fénykörében fáradtan verdes egy lepke.
Hazaérkeztünk.

  (Folytatjuk)

A sorozat előző részei itt olvashatók