A kaput kétoldalt masszív kerékvettető védte. Ezek olyan süvegforma terméskövek voltak még abból az időből, amikor a járműforgalom főszereplői a stráfszekerek meg a falusiak parasztszekerei voltak, s e népi felhozatalba nagy ritkán belekeveredett egy-egy konflis. Mindössze néhány darab benzines autómobil volt. Nem a városban, hanem a megyében, akkortájt történt az első halálos baleset is. Az úrvezető valamelyik homoródmenti felu határában az árokba hajtott és nyakát szegte.

A drága, régi ház elégiája

Én már az ötvenéves ház boltíves kapuján hajtottam be, az utolsó pillanatban megfogott a kő, alaposan behorpasztotta a hátsó ajtót. Ez szerdán volt, pénteken meg Boldogfalváról jöttem, ugyanaz történt, mint két nappal korábban, de most a Skoda másik oldalán. Azóta csúfolnak a hajmeresztő kanyarok nagymesterének, ami nem igaz, mert világéletemben lenéztem az egyszer ide, máskor oda kanyargózást, rendíthetetlen vagyok, de inkább merev, mint azok a kövek voltak ott, a kapualjban, állóképességük legfönnebb a közhelyek őrzik és az emlékezet. Igen, ide akarok kilyukadni, az a kapubejáró, ami minden gépkocsioktatónál rámenősebben oktatott, nem létezik. A Rákóczi utcában posztolt, a rendszerváltás előtt három évvel bontották le. Én erről a bontásról akarok írni, mert a ház, mint egy minden oldalról ostromlott vár, legalább tíz napig, az is lehet, két hétig tartotta magát. Annak ellenére, hogy az ostromlók minden lehetséges cselt és harci eszközt bevetettek megsemmisítésére. Még csak annyit, hogy bérháznak épült rögtön az első világháború után. Az ötletet nagyobb városból importálhatták, mondjuk Pestről, jó befektetésnek és biztos jövedelemforrásnak számított. Ha pénzed van, kedves barátom, építs házat, két- vagy háromszintest, a földszinti legnagyobb a tied, a többit add ki bérlőknek. Ez működött is vagy harminc évig, de aztán jött a rendszerváltás, nem a nyolcvankilences, amire még emlékszünk, hanem a negyvenhetes, amikor a királyságból népköztársaság lett, fél esztendővel később pedig bemondták a főbb termelőeszközök államosítását, aztán a bérházak következtek. A tulajdonosok is pont olyan bérlők lettek, mint a többi, még jó, ha nem lakoltatták ki őket. Pont úgy fizették a közüzemeknek a havi bért, mint a mellettük vagy a fent lakók.

Hontalanul a nagyvilágban

– 86 augusztusában Apó születésnapjára gyűlt a család. Nyolcvanadik évét töltötte, s ő maga sem gondolta, hogy ez az utolsó születésnapja a nagy házban, ahol ifjúkorát töltötte, ahova fiatal feleségét hozta, s ahol felnőtt öt gyermeke. Endike már nem volt velünk, Magyarországon várakozott. Akkor ősszel kezdték bontani a házat. Mi is kinn voltunk Magyarországon, a Palatinuson, ez egy strand a Margit-szigeten, egyszer csak beszólnak a hangosbemondón, hogy Endi várja nővérét és sógorát a kapunál. A rácsos kerítésnél elbúcsúztunk, mi is mentünk néhány nap múlva Bécsbe, Annamariékhoz. Endi Traiskirchenbe került, mondták, néhány hónapig megfigyelés alatt tartják. Decemberig maradt, aztán kiment Kanadába, ahol a nagynéni élt. Előtte megkérdezték a nyugati rokonságot, hogy fogadják-e. Igen, jöhet. Mi Bécsből átmentünk Németországba, a nürnbergi lágerbe. Papírjainkat átnézték, a német eredet bizonyítása elég hosszadalmasnak ígérkezett, ők sem tudtak időt mondani, meddig tart. Úgyhogy visszakértem papírjainkat és reméltem, hogy nem fogják értesíteni a szekut. Csak az volt a bökkenő, hogy látták a Daciát a lágerben, ez pedig veszélyes lehet, ha a biztonsági szolgálat megtudja. Erre is volt magyarázat: megkerestük a sógort és próbáltuk meggyőzni, jöjjön haza. Végül 87 májusában kinn maradtunk. Vittük Andrist is, a fiamat, aki tulajdonképpen unokánk. A magyar tiszt Hegyeshalomnál azzal búcsúzott tőlünk, remélem, nem jönnek vissza, és sok szerencsét kívánt új életünkhöz. A ház, ha eszembe jut, mindig meghatódom. A földszinten laktak Farkas Árpiék, akiből idővel nagy költő lett, s ott laktak apósomék, az emeleten meg három család. A zöldségeskertet felosztották a lakók között. A helyiipar, a József Attila a zöldséges közepére épített egy szoba-konyhás házat, szerencsétlen, falábú embernek adták. Az asszony lozinplikket árult, ez egy laza jövevényszó a románból, jóval választékosabban zárt sorsjegynek mondták, de mindenki csak így ismerte, lozinplikk. Félrészeg iparosok mecsergették a kapualjban, sok volt a gyermek, a férfi gondolt egyet, és felkötötte magát. Amikor a legkisebbik gyerek rányitott a kamrában, ott lógott, szája sarkában fityegett az időközben kialudt cigaretta. Az udvaron, a nagy ház árnyékában felépült egy másik, földszintes, ott laktak Gálék, Bakcsiék, Jolánék. A cipész följelentette Apót, hogy fegyvert rejteget, mire megjött a szeku és felásták az udvart meg a kertet a nagy diófa körül. A kert a fatartókon túl kezdődött, amit nem államosítottak. Amikor a mozi épült, kisajátították, egy lej harminc vagy negyven banit adtak négyzetméteréért. A ház sorsa is eldőlt. A főépítész lebontatta. Ha keményebb fából faragják, akkor taktikázik, ne a régi várost takarítsák el. Ha kell az új, mert minduntalan arról volt szó, mint győzi le a régit az új, akkor menjenek ki Udvarhely határába, elég hely van a zöldmezős beruházásra. Ahogyan a Bethlen 1 meg 2 is épült. Hát nem lehetett volna akár 128-at építeni, egészen Fenyédig? Hozzányúltak a városmaghoz, a XIX. meg XX. századi házakhoz. A filagóriához a kertben, amire te a rád jellemző rajongással gondolsz, s ami ott volt a kert túlsó szélén, lila tölcséres virágokkal körülvéve. Erre a fajtára mondta Sütő, hogy eszközember, amit a szocializmus termelt ki, ő pedig az volt tetőtől talpig. Sepsin körbeépítették Oprea Petre házát, befogták az új városképbe, az illető orvos volt, jó kapcsolatokkal, háza megmaradt. Vagy ott van Vásárhelyen a színház körüli tér. A templomot le akarták bontani mindenestől, végül a torony megmaradt. Igen, mert kiálltak az emberek érte. Ilyesmiről szó se lehetett itt, Udvarhelyen. Itt mocskos burzsuj volt az egykori tulajdonos, aki senkinek nem ártott, s az volt a család, mindenki, aki centivel is nagyobb volt az addigra már letűnt társadalmi értékrendben, mint ők. Aki így kiabált, egy szekus felesége volt, fenn laktak az emeleten, s az asszonyság reggel hatkor állt neki szőnyeget porolni a gangon.

Kiment a ház az ablakon

A főépítésznek pont olyan zöld terepzubbonya volt, mint a Vezérnek, és pont olyan, a horizontot átfogó mozdulatokkal mutatta, mettől meddig kell lebontani az utcát, a várost, hogy az új tömbházak erdeje váltsa azt a rongyos régit. Csakhogy a régi nem volt mindig rongyos, ezt ő is tudta, de nem volt irgalom. A múltat végképp eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk, énekeltették a jó torkú dalosok a tömeggel, s a rabszolgahad megindult. De nem számoltak a hirtelen, ámde annál makacsabb ellenállással, amire a megfélemlített és megzsarolt emberek képtelenek voltak, de nem a ház. Az első nap megérkezett az előőrs, alighogy beléptek az immár üresen kongó udvarba, valóságos tégla- és cserépáradat zúdult rájuk. A csoportvezetőt, aki megengedhette magának, hogy ne tartsa üstökén a munkavédelmi sisakot, „ mert bebüdösödik az ember nagy okossága”, betört fejjel vitte kórházba a mentő. A többiek leghamarabb arra gondoltak, hogy vásott kamaszok rejtőztek el a tetőn, ők fogadják így a betolakodókat. Felrohantak a padlásra, senki sehol. Másnap megérkeztek a gépek. Egy szovjet háborús filmdráma képsora is lehetett volna ez a megérkezés. Repeszbiztos kabinban ül a melós, arca, mozdulatai feszültek, hiába is mondja, hogy nem, az előző nap történtek beléverték a frászt. Lánctalpak csörgése, gumiabroncsok sivítása közepette vonultak fel a munkatelepen. No, most meglátjuk, ki az erősebb – köpte markát az élen haladó, és felemelt kupával rontott neki a falnak. A kupára hegyes karmokat hegesztettek, s a melós ivócimboráinak többször elhencegte, ő aztán nem ismer lehetetlent, ha Bábel tornya nem dőlt volna össze, ő döntené le, és a föld színével tenné egyenlővé a terepet, „ mert oda is blokkot építünk, mégpedig dupla vécés lakásokkal!” Alighogy nekirontott a masszív falnak, eszméletlenül zuhant ki a kabinból és elterült a cementen. Ő is kórházba került, az orvosok súlyos agyrázkódást állapítottak meg, két napig feküdt eszméletlen. A következő nap, s ez a harmadik volt, a tetőre mászott fel egy csoport. Felülről csak könnyebb megbontani, hát nem? Egykettőre szedjék le a cserepet, emberek – adta ki a parancsot a befáslizott fejű munkavezető, aki most bezzeg feltette sisakját! Szedték volna, de nem lehetett. Mintha acélszegecsekkel fogatták volna le mindahányat, és amikor az egyik melós a kalapácsával dühösen rávágott, a cserép szikrát vetett, és nem zúzódott darabokra, mint máskor. Ilyet én még nem láttam, dühöngött a bontó, de nem merte elmondani a csoportfelelősnek, nehogy lebalfaszozza, mint a múltkor. Lázasan tette a nagy semmit, akárcsak a többi, mígnem a főnöknek feltűnt, ezek már három órája szedegetik a cserepet, s még egy sincs. Délben aztán gyors egymásutánban ketten is legurultak a tetőről, maguk sem tudják, hogyan. Tán mert túl közel volt a munkatelephez a Csiszár-féle kocsma? Egyik a kezét, másik a lábát törte. S ez így ment a negyedik, majd az ötödik napon is, félő volt, hogy Bukarestig gyűrűzik a hír, és akkor valakit vagy valakiket leváltanak hozzá nem értés, vagy ami a lehető legsúlyosabb, szabotázs címén. A hatodik napon egy székely ezermester (akiből van elég mifelénk) elvállalta, ezer lej prémiumért faltörő alkalmatosságot épít, „ami aztán rendet csinál, ha addig élünk is.” Az utca elején felállítottak egy akkora tornyot, hogy teteje a felhőket érte, erre vastag sodronyt erősítettek, amin egytonnás vasgolyó lógott. A szerkezetet három tankmotor élesítette be, s ez abból állt, hogy a sodronyt vízszintes helyzetbe húzták, majd elengedték. A vasgolyó rekedt búgással szállt át az utca felett, mint egy fekete üstökös, és becsapódott a környék legmagasabb házába. A hetedik napon megpihent az ezermester, a prémiumból kétszáz lejt elivott a bandával a Fényesben, következő héten jöhettek az utánfutós traktorok, mert a ház nem volt többé.