Mindennapi téma lett az emigránsok beözönlésével járó hajcihő, és a folyamatban felhalmozódott kérdések sokasága fog válasz nélkül maradni. Hiába ég az európai sajtó, ha azokat, olyan kezek rángatják, amelyek megtilthatják a szimatolást a mélyebb pöcegödrökből, mert úgyis csak a megtévesztős cikkeket publikálják ezresével. Tragikomikus színjáték. Egyik kutya, másik ugat.

De van itt valami: a kivándorlás, ami szintén akkora súllyal bír, mégsem kap elég teret, nem fordítanak rá kontinensnyi energiát, fenemód nem ossza meg Európát. A vándorbot ott van mindenik kezében, mégis az otthonunkat feldúló, egyre vadulóbb idegenek több érdemet kapnak, mint a sajátjaink. Anyáink, apáink és testvéreink is a jobb fizetés reményében, az élhetőbb körülmények miatt kelnek útra, ám itthon hagyják gyerekeiket, ami a visszatérés szándékát egyértelműen jelzi. Az esetek többségében a gyerek megábrázolása az érzelmek felszítója. A média arra összpontosít, ízeire szedi, néha túlzottan eltorzítva a valóságot. Kérdezném, az itthon hagyott gyerekekért melyik politikus áll ki, melyik hatódik meg könnyhullatásig? Mert a gyerek és a szülő bizony siratják egymást. A modern technológia előnyére a világ két különböző pontján, ott ülnek a képernyők előtt és érdeklődnek egymás sorsa felől. Nincs apai simogatás, puszik özöne, csak vizuális, röpke vigasz. Ez nem elég, mert minden egyes beszélgetés során felsír a gyerek: apa, gyere haza! Ezért könyörög az éjszakai ébredéskor a sötétben félve, vagy mikor szaladgálás közben orra bukik, és még sorolhatnám. A gyereknek szüksége van a szülőre, akire felnézhet, akitől tanulhat. Az együtt eltöltött időkre (magunkba nézve is hiteles), a közös programokra fog visszaemlékezni, mintsem a csillogó anyagiakra, a családokat szétmaró gazdagságra. Mindez kevésbé önhibánkon múlik, áldozatként kóborlunk egy olyan kapzsi rendszer labirintusában, ahol az arany ragyogása túlvilágítja az emberi méltóság dicsfényét. Legkisebb szikrája is kihűlt a családbarát politikának.

Bevándorló vagy kivándorló, mind emberi lények, de a különbségek között, úgy kellene helyre igazítani az arányokat, hogy figyelembe vesszük a valós érdekeket, és a haladni vágyó sajátjainkat ne tagadjuk meg, hogy toporzékoló idegeneket tudjunk éltetni. A jelenlegi formában sokáig nézőpontok kérdése marad, ki a menekült, ki a sorsára hagyott?

Forrás: Faluról jöttem