Az előjáték

Csak arra emlékszem, hogy nagyon rossz nyár volt, gyors egymásutánban ketten haltak meg ismerőseim közül. Bodó Lacika szegbe lépett és vérmérgezést kapott, nem lehetett megmenteni. A szegbe lépés szinte mindennapos volt, fene tudja, ki gondoskodott a folytonos utánpótlásról – a stráfszekeresek, a hetipiacra bejáró falusiak, vagy hogy egyszerűen, de annál hatásosabban olykor az utcára kiterült egy-egy kerítés, ritkábban egy ebek harmincadjára jutott öregház. Valahányszor csak szegbe léptem, sietősen elbicegtem nagyanyámhoz, aki egy lavór langyos vizet tett ki a küszöb elé, tedd bele a lábad, mondta, miközben a szeg húsba lőtt nyílvesszőként meredezett a talpamból. Tedd bele a lábad s ne félj. Jó húsz percnyi áztatás után, ami inkább a mezítlábas kosznak szólt, megint megszólalt: na, add ide. Az ölébe raktam a lábam, reszkettem, de ezen túl kellett lenni. Nagyanyám kicsit simogatta a szeget, egy pillanatra megállt, ez volt a rákapcsolódás pillanata, majd nyilallásnyi fájdalom következett, kész, mondta,. Most szeszes vattával kifertőtlenítem a sebet. Így ment az élet a következő szegbelépésig. Április végén már mezítláb voltunk, de a pionírnyakkendő büszkén virított csóré mellünkön, úgy nézhettünk ki, mint Fülig Jimmy kölyökkorában. Bodó Lacika meghalt, aztán a Mónay fiú is, őt a gát szippantotta be. Ott csónakázott a Maroson, túl közel evezett a gáthoz, ahonnan már nem volt szabadulás. Pontosan húsz napig keresték, többször is felhúzták meg leeresztették a zsilipeket, végigkotorták a turbinát, úgy eltűnt, mintha sose lett volna.A huszadik nap aztán elengedte a Maros, feljött, mégpedig ott, ahol vízbefúlt. Beakadhatott a zsilipkapuba, ami akár az élet, akár a halál oldaláról láthatatlan volt. A reformátusoknál temették, a szokásosnál háromszor több virág volt a cinteremben, az erősen bomló test szaga még a rózsa- meg fenyőkoszorú-kordonon is áttört. A hol halkuló, hol meg erősödő zokogást csakhamar elnyomta a fájdalmas cigányzene. Nátyi Miskáékat gyakran lakodalmasok fogadták meg, máskor temetéseken muzsikáltak, és amikor rázendítettek a Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levelére, a zokogás a cinterem feliratos mestergerendáját verdeste. Ha jól emlékszem, a földi lét e végállomását 1696-ban építtette gróf Teleki Mihály özvegye, Veér Judit asszony, én csak kétszázötven év múlva tiszta véletlenül tudtam meg, hogy egyik osztálytársam, az eminens és tőkés-földesúri osztályellenségnek megbélyegzett Gyöngyvér anyai ágon rokona volt cintermünk nagyasszonyának. De erről még két orosz óra között se volt szabad beszélni, mert ön- és közveszélyes információ volt. Bifláztuk az orosz igeragozást: já idu, tü igyjos, on, áná igyjot. Addigra öregeink már hazakerültek a Don-kanyarból, már aki, mert sokan Rutkinó meg a többi nehezen kimondható hely örök éjszakájában maradt. Erról sem volt mit beszélni. A keleti csatlósállamok békében építették az új világot a nagy Szovjetunió vezetésével. Nagyon izgalmas a kérdés: ha ott Sztálin után Hruscsov, a magyaroknál Rákosi, a románoknál meg Gheorghiu Dej, akkor hol van May Károly? Karl May, ahogyan igazából hívták, s aki épp most száz éve hogy meghalt. A Wikipédia szerint minden idők legtöbb könyvet eladó német írója, az amerikai Vadnyugat jegyzett szakértője.

A kaland elbeszélése

Pancit tulajdonképpen Gyárfás Andrásnak hívják. Ám hogy Gyárfást ki nevezte el Pancinak s miért, fogalmam sincs. Lyukas óra van, meghuttyant a tanárnő orrfülgégéje, a héten már harmadszor kellett volna helyettesíteni, de nincs ki helyettesítsen, az oszti Pancit állítja ki a katedrára, mindegy, hogyan szórakoztatja a bandát, csak üvöltözés meg rohangálás ne legyen. Ő mint minden született mesélő (mint például Homérosz, csak az öreg vak volt), előbb felméri a terepet, aztán kissé gyors beszédritmusában megszólal: hallottatok May Károlyról? Neeeeem! Pofa be, mert átjönnek a szomszéd osztályból és szőr lesz! Hát Winnetouról? Ezüst puskájáról? Old Shatterhandról?
Ez volt a fontos: hogy Panci kiálljon a katedrára és elmesélje, mint hódították meg a fehérek gazember módon és rengeteg vér árán a Vadnyugatot, s hogy milyen igazi úriemberek a vademberek, a törzsi rendszerben élő, tehát semmilyen értelemben sem modern indiánok. A kaland professzora volt Panci, May Károly, ha úgy tetszik, Old Shatterhand szárnysegéde. Csak később tudtam meg, de alaptalan rágalomnak mondva nem is foglalkoztam többé vele, hogy a nagy Karl May, az apacs törzsfőnök fehér bőrű vértestvére bizony eléggé otthonülő volt. Halála előtt négy évvel járt először Észak-Amerikában, de akkor se ment a New York állambeli Buffalónál nyugatabbra. Úgyhogy azt a Vadnyugatot, amelynek ő mesteri szakértője, jóformán soha nem látta. Alacsony, vézna emberke volt Old Shatterhand, egy s más források szerint mi, magyarok is ott vagyunk valahol a hősteremtésben, mert May állítólag Xantus Jánosról, az etnológusról mintázta irodalmi önmagát, ennek fényképe van, amely tanúskodik a minden bőrnél feszesebben ránőtt szerepről. Az indiánok jók, a fehérek törvényei rosszak – mondta May Károly Gyárfás Panci szájával, és mi természetesen rábólintottunk: milyen igaz! És még többet is csináltunk, mi magunk is vállaltuk azontúl, hogy indiánok leszünk a fehérek minden rossz törvénye ellenére. Vállaltuk a kalandot, kicsiben meg nagyban. S a kaland, az emberi viselkedéstörténet egyik építőköve nem esztétikai kategória, éppen ezért nincs művészete, bármilyen szépen írják vagy festik is meg. Én a Szántó utcából, ahol nagyanyámék laktak, be akartam járni a várost, a föld alatt. A szellőzőakna, ami az alvilágba vitt, épp a ház előtt volt, az utca közepén. Csak annyit kellett csinálni, hogy egy vaskampóval felhúzod a masszív öntöttvas fedelet, lemászol a grádicsokon.A teherautó- meg a stráfszekérforgalom annyira gyér volt akkoriban, hogy minden gond nélkül lemehetett az ember, ha minden áron lekívánkozott az emberi ürüléktől meg mosószappan levétől enyhén bűzlő főcsatornába. Meggörbülve egy gyermek egész jól ellépeget akármeddig, így gondoltam legalábbis, az osztópontoknál kicsit jobban kell figyelni, nehogy Meggyesfalva felé kanyarodjam a Sándor János utca alatt ahelyett, hogy a turbina felé mennék. Úgy gondoltam, és ebben is lehetett némi igazság, hogy a turbinába beleömlik valahol a szennylé, én pedig szépen kimászom, majd gratulálok magamnak a vízparton. Utólag belátom, könnyen halálos is lehetett volna ez az expedíció, s a patkányok úgy széthordanak, hogy évtizedek múlva is azon töpreng a család, hova tűnhetett Pista, mert olyan nincs, hogy felszívódjon a levegő, a föld vagy a víz végtelenségében. És itt May Károly mellé lép a kalandkutatástan másik nagy elbeszélője, Karel Capek is, aki Benda színész eltűnésének mindmáig nem magyarázható történetét leírta. Nagy, havas mezőben látni a lábnyomokat, a mező közepéig jól kivehetők, ott viszont van egy legutolsó nyom, utána semmi és visszanyomok se. Utólag egyre inkább hajlok afelé, hogy csak azért írok, mert kamaszként egy osztályba kerültem Gyárfás Pancival s ő lett a minta. Ahogyan elő kell adni egy történetet, a kalandok sorozatát, mert kezdve és végezve ez az élet. Amiből az is következik, hogy nem Dosztojevszkij emberi és alkotói eszményképünk, hanem a sztori. Minden oldalon történjen valami, akár hihetetlen, sőt, több is! Ahogyan May Károllyal is. Amikor az egy méter hatvanhat centis férfi még vagy már nem Old Shatterhand volt, a nagy sápadtarcú testvér, akkor meg Kara Ben Nemsinek azaz Németországi Károlynak hívták. Persze arabusként nem az indiánusok földjén sétál, hanem a Szaharában és Közel-Keleten haverével és szolgájával, Hadschi Halef Omarral, és ez a szerepváltás is számtalan érdekes kalanddal jár. A Der Spiegel a May-centenárium okán vagy ürügyén lepapírtigrisezte, levénhazudozózta, aki állítása szerint beutazta az egész világot, állítása szerint negyven nyelven beszélt, de több mint ezerkétszáz nyelvet és dialektust kapiskált, állítása szerint grizzlymedvékkel harcolt. Handzsár az övében, pisztoly a kezében, így látni egy fényképen. Hát persze, ez a kor a mi nemzeti irodalmunkban is kitermeli a romantikus antikapitalistákat, például Jókai Mórt. De a romantikus kapitalistákat is, amilyen Orbán Balázs volt, a nemzeti, ezen belül pedig a székelyföldi iparfejlesztés szószólója. Ő is szeretett különféle egzotikus hacukákba bújva odaállni a fényképezőgép elé. Erre megvan a magyarázat, édesanyja félig felvidéki magyar, félig konstantinápolyi olasz vagy görög asszony volt, de a kor bizarr romantikája is sokat nyomott a latban.

Madarat tolláról

Pancinak volt egy Pelikán töltőtolla, törzsén világosabb szürke csíkok váltották a sötétebbeket. Szép toll volt, jó múltkor eszembe jutott, e-maileztem neki, megvan-e még? Visszaüzent, hogy nincs, de jól tudja, mi érdekel. Nekem is van egy Pelikán tollam, az enyémen világosabb zöldek váltakoznak a sötétebbekkel. Amikor vagy harminc évvel ezelőtt megvettem, valószínű, tudatom küszöbe alá csúszott emlék aktiválódott, akkor ugyanis eszembe se jutott az a szürke törzsű, leghamarabb látott és megcsodált Pelikán.Az írásban is változatlanul azt szeretem, ha mindig történik valami és nemcsak a lélek belső síkjain. Pontosan ezerszáz évvel ezelőtt japán férfi és japán nő az irodalomról cseveg egy kiadós szeretkezés után. Azon vitáztak az elitek boldog bódulatban, mi az irodalom? Az apró és lélektanilag hiteles helyzetek sorozata vagy pedig a történetek szövevénye. Előbbi halhatatlanságát nem kell bizonygatni, ha az emberi lélek halhatatlan, mondaná egy újskolasztikus. Utóbbiét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tőlem, tőled, tőle függetlenül is végbemegy, amint egyszer majd nélkülem is, és ez nem tragédia. Ha mégis, mindenkié.
Gyárfás András Svájcban él. Tanár, faipari mérnök, most nyugdíjas. És regényíró, Főn van Svájcban című regényét, ami erdélyi városáról szól, nemrég fedeztem fel a Káfé Főnixben….Amit mond, más nem mondhatja, s ha mégis, nem így: 1983-ban fürdőnadrágban és egy semmivel sem jobban öltözött tizenhárom éves gyerekkel úsztam ki a Bodeni-tóból Svájcban. Itt megtanítottak dolgozni, és én megtanultam munkám ellenértékét kikövetelni, férfimunka volt, megérte.