Ott voltam jómagam is, tehát tanúsíthatom: a tegnap este, hidegben, sötétben, fagyban, úgy hét óra tájban Csíkszeredában, sok szöveg után, megnyitották Szász Endre kiállítását.
Ma délelőtt olvasom az újságban, hogy a tegnap délután megnyílt Szász Endre kiállítása.
A múzeumigazgató többek között arról beszélt, hogy Szász Endre öt felesége közül kettő több műalkotást is adományozott a múzeumnak, kettőt pedig az egyik nejétől megvásároltak. Tegyem hozzá, voltaképpen egy magyarországi kulturális alaphoz pályáztak, ami a feleségnek kifizette a pénzeket.

Két könyvet írtam-szerkesztettem a csíki hokiról, indulásának az ötven éves, majd a hetven éves évfordulóján, és tudom, hogy az még soha nem volt ilyen szerencsétlen és lerongyolódott, mint az idén. A közönség a lelátón továbbra is biztatja a csíki gyerekeket, énekli a székely himnuszt, miközben az Európában kóválygó, kivénhedt cseh, szlovák, orosz és ki tudja még milyen hoki-kalandorok vánszorognak a jégen és minden meccs után a markukat nyújtják a pénzért. A közpénzünkből származó pénzért.

Szépvízen vagyunk és nem feledhetem Antal Istvánt: irányítása alatt, Sportklub-elnöksége idején a fedett műjégpálya mellé berendeztek egy nyitott, szabadtéri műjégpályát, amelyet halála után ebek harmincadjára hagytak és most az egyik városnegyedben létesített mobil műjégpályáról áradoznak, hogy végre, a székely gyermekeknek lesz ahol megtanulni korcsolyázni, hogy majd újra megdobogtassák a szívünket. Noha ez a műjégpálya nem más, mint egy profitképző vállalkozás, amelyhez hasonló működik Szentgyörgyön, Vásárhelyen és sokfelé másutt, ahol decemberben-januárban nincs mínusz húsz és harminc fok.

Úgy tűnik, az elhangzottaknak semmi köze Ferencz Imre verseskötetéhez (Játékidő. Pallas-Akadémia Kiadó, 2016). Pedig van, nagyon is van. Az öt ciklusra osztott kötetnek az egyik fejezete azt a címet viseli, hogy Fonák. És ennek az első, Ma már című versében ott van egy sor, amely véleményem szerint kulcs Ferencz majd valamennyi rímes vagy rímtelen alkotásaihoz.
És ez a sor ilyen egyszerűen és tömören hangzik:
Ma már semmi sem az ami.
Megismétlem:
Ma már semmi sem az ami.
És azt hiszem, önök nemcsak hogy érzik, hanem többször is megtapasztalták ezeknek a szavaknak az igazát.
Ma már semmi sem az ami.
A szavak, a tettek, a cselekedetek szétválnak. A fogalmak nem födik azt a helyzetet, azt az állapotot, amely mögöttük rejtőzik.
A víz szalad és a kő marad…
Ha valamit idéztek az elmúlt két évtizedben Erdélyben, templomokban és iskolákban, akkor Wass Albertnek ez a nemzeti sorsra utaló jelképét, megszámlálhatatlanul és végeláthatatlanul.
De mit lát Ferencz Imre W.A. motívumra írt versében:

Álmomban néha még halászok,
s álmomban sem fogok halat,
Fut a víz szürkés, szennyesen,
s a mocsok, a mocsok marad…

Illúziórombolás lehet mindez? Korántsem. Az érzékeny emberi szellem találkozik a körülötte burjánzó demagógiával, a populizmussal, az egykori értékek szétporladásával, a társadalmi mozgások oly nehezen követhető útvesztőivel és valamiképpen, másoknak a szemét felnyitóan is, szeretne válaszolni minderre. Őszintén. Dacosan. Fájdalmasan. Gúnyosan. Tömören. Rímekkel és szójátékokkal sziporkázva. Önmaga hitére és tévhiteire, saját és felmenői életére is visszatekintve. Irodalmi és történelmi élményeibe kapaszkodva, azokat átértékelve vagy a jelennel párhuzamba állítva. És mindeközben perlekedve az idővel, vagy alávetve magát akaratának, amely ugyanazon vég fele sodor valamennyiünket és hiába tudunk róla csak úgy általánosságban mindent, múlását mégiscsak egyénenként tudjuk megélni és átélni.

Ferencz Imre versei éppen ezért közéletiek és emberközpontúak, gondolatiak és érzelmiek, szűkebb-tágabb közösségre kitekintőek és szívre-lélekre összpontosítóak. Találkozik bennük mindaz, ami verssé teszi a verset és felejthetetlen olvasmánnyá a lírát.
… Imrével sok éven át együtt koptattuk az írógépeket, íróasztalokat és székeket a Hargita napilap szerkesztőségében és hosszú évek óta, ha nem is együtt, de párhuzamosan ütögetjük a laptopok billentyűzetét a leglehetetlenebb helyeken, hogy ne adjuk fel mindazt, ami meghatározta életünket: a közéleti érdeklődést és a javítani akarás szándékát, az előtér mögött a háttérbe való bepillantást, a felszín szóbuborékjai mögött a valóság igazi arcainak a kitapintását.

Jómagam mindig irigyeltem a költőket: amit én legkevesebb harminc-negyven sorban tudok elmondani, azt megteszik ők néhány olyan szóval, amely később az olvasó fejében képes kibomlani és visszhangra találni. Ferencz Imre leginkább szikár és szűkszavú versei ilyenek. Ezért azt mondom: olvassák. Olvassák ezt a könyvet és az előzőket. Főként, amikor félretesznek újságot, kikapcsolják a tévét, félreteszik a mobiltelefont, a táblagépet és azt mondják: újra önmagam akarok lenni. És meglátják, milyen könnyen felragyog az újra megtalált emberség, emberiesség csodája!
*Elhangzott Csikszépvizen, Ferencz Imre: Játékidő című verseskönyvének bemutatóján, 2016. december 15-én.