Ka­la­pe­me­lés az ipa­ri és más egy­sé­gek ve­ze­tői, a kö­zön­ség előtt. Min­den­ki ma­gá­é­vá tet­te ügyün­ket, így va­ló­ban köz­üggyé te­re­bé­lye­se­dett. Né­hány vál­la­lat stá­tu­son át­vett az em­ber­eink kö­zül, fi­ze­ti őket, a Va­dá­sze­gye­sü­let (és ez nem vicc) 1500 da­rab ku­tya­ko­lon­cot ren­delt az asz­ta­los­mű­he­lyünk­től, a ha­lá­szok majd ugya­nannyi egyen­sap­kát a sza­bó­ink­tól. A szil­vesz­te­ri mű­sor elő­adá­sa­in ma­la­cot sor­so­lunk, a Ta­ní­tó­nő-jén pe­dig kép­ző­mű­vé­szek ál­tal in­gyen fe­la­ján­lott mun­ká­kat, 10 le­jes tom­bo­la­je­gyek el­len­ében. A cél szen­te­sí­ti a  pénz sza­gát!

Kis­vá­ros­ban nagy pro­tek­ci­ók. Sylves­ter pro­fi hor­gász volt, Bá­kai, a gaz­da­sá­gi igaz­ga­tó, ugya­n­az va­dász­ban.

A ko­lonc a ju­hász­ku­tyá­kra kel­lett, hogy ne pusz­tít­sák a va­dál­lo­mányt. Az volt a fa­da­rab a nya­ku­kon, ami a szín­há­zén a Párt.

A ma­la­co­kat egy kol­lek­tív gaz­da­ság szál­lí­tot­ta – tál­cán. Ki­sü­töt­ték, hogy előbb a Su­gás­ban ki­sü­tik, hadd cso­rog­jon a kö­zön­ség nyá­la. Iga­zi né­ző­ink vol­tak: úgy néz­ték a sült ma­la­cot, mint egy vi­lág­sztárt. Mi meg a kí­vá­nás­tól sül­tünk be­le a szö­veg­be, mi­köz­ben sült le  a bőr a ké­pün­kről, hogy hová ju­tot­tunk.

Gyer­gyó­al­fa­lu­ban egy fest­ményt fog­tam ki. Nyom­tam a szö­ve­get, hogy he­lyi el­szár­ma­zá­sú mű­vész mű­vel­te el, tes­sék hát tom­bol­ni a tom­bo­la­je­gyért, büsz­ke le­het rá, aki­nél hely­ben ma­rad. Fi­li­grán öreg­asszony nyer­te meg a ké­pet.

– Gra­tu­lá­lok, ked­ves né­ni, az al­fa­lui mű­vész gyö­nyö­rű fest­mé­nye ezen­nel ha­za­tér.

– Nem úgy, lel­kem! Én cso­ma­fa­li va­gyok.

Aki egész té­len ké­pes ma­lac­kod­ni, an­nak ta­va­szi szél si­kert áraszt, vi­rá­gom, vi­rá­gom. Csak ki kell vár­ni, hogy a vá­lo­ga­tott elv­tár­sak mer­re passzol­ják a fe­le­lős­sé­get a párt­po­li­ti­kai fut­ball­pá­lya káo­szá­ban. Zűr­za­va­ros éj­sza­ka. Car­agi­a­le da­rab­cí­me ma­gya­rul pon­to­san fed­te az ak­ko­ri ál­la­po­tot. Ezt kel­lett le­fed­ni, hogy ne hal­lat­szod­ja­nak át az át­hal­lá­sok. Csór­óék­nak van egy klasszi­ku­suk, at­tól is el­csór­ják a lény­eget.

(Nap­ló) A Zűr­za­va­ros éj­sza­ka szem­lél­te­tő fő­pró­bá­ja. Ideo­ló­giai­lag be­le­kö­töt­tek az elő­adás­ba, a gyű­lés más­fél órát tar­tott. Ste­ril­lé kell ten­ni, Car­agi­a­le ha­zu­dott (!!).

Köz­ben a Cso­ma Sán­dor-meg­em­lé­ke­zés is úszott.

Márc. 23-án Mir­cea Raˇdu­le­scu elv­társ en­ge­délye­zi a be­mu­ta­tót.

Márc. 22-én a ma­ros­vá­sár­he­lyi be­mu­ta­tót nem en­ge­délyez­te. (Ott is a Zűr­za­va­rost akar­ták ját­sza­ni.)

Lám, elég egy fe­jes, és tel­jes a fe­jet­len­ség! Itt en­ge­délye­zi, ott nem en­ge­délye­zi. Mi eb­ben a de­mo­krá­ció?

A né­zők vet­ték a la­pot és a szín­ház­je­gyet. Csak úgy tó­dul­tak.

(Nap­ló) A si­ker min­den­kép­pen meg­le­pő, a kö­zön­ség vég­ig re­me­kül szó­ra­ko­zott, há­lás volt.

A meccset meg­nyer­tük. És ez a lé­nyeg.

Re­me­kül ér­ze­tem ma­gam a sze­re­pem­ben, oda­adó ko­moly­ság­gal ko­mé­di­áz­tam. Nae Ipin­ge­scum ki­vont kard­dal, ha­lál­meg­ve­tő bá­tor­ság­gal ke­rülte a kon­flik­tu­so­kat. Úri­em­ber volt:

– Elő­re! – ad­ta ki  a jel­szót, és min­den­kit ud­va­ri­a­san elő­re en­ge­dett.

„Ki­vá­ló­an ala­kí­tott Kő­mí­ves Mi­hály, Dar­vas Lász­ló, Do­bos Im­re, Bot­ka Lász­ló, Nász­ta Ka­ta­lin, Ist­ván Már­ta, Sza­bó Zol­tán, Ka­la­már György.” (Bá­lint And­rás: Zűr­za­va­ros éj­sza­ka. Har­gi­ta, 1984. ápr. 3.)

»Part­ne­re és vissz­hang­ja, a ren­dőrt ala­kí­tó Sza­bó Zol­tán da­ra­bo­san, de ön­fe­led­ten ját­szik alá Do­bos­nak, gesz­tu­sai­ban bó­lo­ga­tá­sai­ban, jó­vá­ha­gyó „ab­szo­lút”-jai­ban mint­egy a tü­kör­ké­pe. Kü­lön fi­gyel­met ér­de­mel sza­mu­ráj­sze­rű kard­moz­ga­tá­suk az ül­dö­zé­si je­le­net­ben…« (bog­dán: Nyüzs­gés a vá­ros pe­re­mén. Me­gyei Tü­kör, 1984. márc. 31.)

– Ez Tu­tu­ka: ki­vá­ló­an, ön­fe­led­ten da­ra­bos.

Mi­lyen jó, hogy a kö­zön­ség csak ki­vá­ló és ön­fe­ledt volt. Még ak­kor is, ami­kor hal­vány vész­fény­ben kel­lett ül­nie, mert elő­adás köz­ben elvet­ték az áro­mot. Hal­vány fo­gal­ma se volt, med­dig kell vá­ra­koz­nia, az elő­adás még­se ke­rült ve­szély­be. Va­ló­szí­nű­leg az em­be­rek­nek még az a ke­vés­ke fény is fé­nyű­zés volt az ott­ho­ni gya­ko­ri szín­sö­tét­hez ké­pest. A szí­né­szek se es­tek két­ség­be a szí­nen, a szol­gál­ta­tó nem elő­ször val­lott színt, így csak szí­nez­te a han­gu­la­tot.

Já­rőr­özés után ül a nagy­ké­pű fő­nök és a szel­le­mi­leg szin­tén alul­táp­lált ár­nyé­ka a ház előt­ti pa­don – Do­bos Ci­bi és én –, a naccs­ága elé­jük csap­ja a mos­dó­tá­lat, te­le­loccsant­ja víz­zel, csiz­ma le, kap­ca le, na­drág­szár fel, láb be­le. Na­gyo­ko­san be­tű­zöm a fő­nök­nek a friss hí­re­ket a na­pi­lap­ból, hal­la­tu­kon a for­ró víz el­le­né­re is hü­le­de­zünk. Ki­emelt mon­da­tom: „Ro­má­nia hely­ze­tét tisz­táz­ni lé­tez­he­tet­len.” Vég­szó­ra áram­szü­net! Füg­göny le, mi az öl­tö­ző­be. Vár­juk  a cso­dát. Egy óra múl­tán meg­jön. Vissza a szín­pa­dra, láb a mos­dó­tál­ba, új­ság a kéz­be, füg­göny fel. A kö­zön­ség vin­nyog­va ne­vet. Ne­ki úgy tű­nik, mi így ül­tünk egy órán ke­resz­tül. Ki­vá­rok. In­dí­tok. „Ro­má­nia hely­ze­tét tisz­táz­ni lé­tez­he­tet­len.” Vas­taps.  Mit vas? Acél!

Az egyik fa­lu­ban már ér­ke­zé­sünk­kor nem volt áram. A fi­úk a fe­jünk fö­lé be­ló­gat­tak egy vil­lany­kör­tét, rá­kö­töt­ték az au­tó­busz ak­ku­mu­lá­to­rá­ra – és fé­nyes si­kert arat­tunk.

A má­sik fa­lu­ban, ahol szin­tén nem volt volt, a szil­vesz­te­ri mű­sor ze­nés ré­szét ki­hagy­tuk, a pró­zai hely­ze­tet pe­dig úgy ol­dot­tuk meg, hogy a vi­lá­go­sí­tó ki­állt a szín­pad elé, elő­vet­te az elem­lám­pá­ját és cé­loz­gat­ta az ar­cun­kat. Az én ala­kí­tá­som lett a leg­fé­nye­sebb: a fé­nyész uno­ka­ö­csém volt.

Az ak­ko­ri ál­la­po­tok­nak kö­szön­he­tő­en be fo­gok ke­rül­ni a ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­be mint Far­kas Ár­pád me­cé­ná­sa. Itt-ott a fa­lu­si bol­tok­ban oly­kor-oly­kor ta­lál­tam lám­pa­csö­vet, pe­tró­le­u­mot sze­rez­tem a szín­há­zi so­főr cim­bo­rák­tól, akik té­li­re kap­ták plusz­ba a gá­zo­la­jat hí­gí­ta­ni, hogy na­gyobb mí­nu­szon sű­rű­söd­jék. A kin­csek­kel min­dan­nyi­szor  ro­han­tam Ár­pi­hoz, hadd tud­jon köl­te­ni éj­sza­ka is, ne kell­jen ko­rán köl­te­ni a rö­vid té­li na­po­kon. No meg így nem kel­lett köl­te­nie ak­ku­mu­lá­tor­ra és töl­tő­re. Én azt hasz­nál­tam. Rá­biz­gi­rál­tam az égőcs­két a szer­ken­tyű­re, a ha nap­pal a töl­tő töl­tött, éj­fél­tájt én is töl­töt­tem, fog­tam a töl­tő­tol­lat és írás­sal töl­töt­tem az időt. Sze­ren­csé­re az au­tó­nak nem volt szük­sé­ge áram­ra, mert jan. 1-jétől márc. 31-ig ti­los volt sze­mély­gép­ko­csi­val köz­le­ked­ni.

Lám, a szo­cia­liz­mus há­tán is meg­él­tünk, mert kéz­zel­fog­ha­tó­an adód­tak a kéz­zel fog­ha­tó meg­ol­dá­sok. Mit ne­künk az áram­szü­net?! Mi­nél si­máb­ban ha­lad­tunk a kom­mu­niz­mus fe­lé, an­nál ke­vés­bé volt rá­zós az éle­tünk. Pár­tunk­nak és sze­mé­lye­sen Ce­au­s¸e­scu elv­társ­nak ezt úgy há­lál­tuk meg, hogy drá­ga ha­zánk­nak a horthysta-fa­sisz­ta iga aló­li hősi fel­vöröslése 40. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból Az ár­tat­lan c. al­kal­mi da­rab be­mu­ta­tá­sá­val al­kal­maz­kod­tunk a fel­ső uta­sí­tás­hoz. Ár­tat­lan elő­adás volt, egyet­len kri­ti­kus sem kö­tött be­le, a sze­re­plők nem zül­löt­tek, nem trá­gár­kod­tak, nem por­nót mu­tat­tak, ha­nem pél­dát. Én pél­dá­ul szi­kla­szi­lárd el­kö­te­le­zett­ség­gel és pusz­ta kéz­zel szem­be­men­tem a gyá­va Haup­ti­zé­mi­zé­vel és ki­rúg­tam a ke­zé­ből az ócs­ka pisz­tolyt. Dra­ma­tur­giai vé­let­le­nül ép­pen ak­kor mond­ta be a rá­dió, hogy drá­ga ha­zánk a di­cső szov­jet utat vá­lasz­tot­ta. Vég­szó­ra bi­ká­san le­szeg­tem a fe­jem és meg­ad­tam a ke­gye­lem­dö­fést: „Nem me­ne­kül­het, Herr Bau­er!”

Hogy mi­lyen mély er­köl­csi ha­tás­sal volt ez a rossz da­rab egy jó da­ra­big a sze­re­plő­i­re, bi­zo­nyít­ja, nem rá­juk cél­zok a két hó­nap­pal ké­sőb­bi mor­go­ló­dá­som­mal.

(Nap­ló) Ag­gasz­tó mé­re­te­ket öl­tött a mű­vé­szi fe­gyel­me­zet­len­ség. Jó ide­je már-már ter­mé­sze­tes, hogy bi­zo­nyos em­be­rek it­ta­san, akár na­gyon ré­sze­gen áll­nak szín­pa­dra, ak­kor és ott hő­bö­rög­nek, ami­kor és ahol er­re csi­kland­ja őket az al­ko­hol. A 10 na­pos okt. kö­ze­pi gyer­gyói tur­nén ki is rob­bant a bot­rá­nyok sor­oza­ta. Elő­adás is ma­radt el, egye­sek­nek a ren­dőr­ség­gel is akadt bő­ven tár­sa­log­ni­va­ló­juk. Z. L. a Har­gi­ta 19-i számá­ban mél­tat­lan­ko­dott, hogy X (nem név sze­rint) a szín­pa­don csak úgy mel­lé­ke­sen a re­pli­ka he­lyett „út­szé­li” ki­fe­je­zés­sel vá­la­szol a part­ne­ré­nek.

A „bu­li” ré­gó­ta érik, leg­fon­to­sabb ki­in­du­ló­pont­ját ta­lán ab­ban a né­ma fej­bó­lin­tás­ban kell ke­res­ni, mellyel a ve­ze­tő­ség „ál­dá­sát ad­ta” a 7-es öl­tö­ző elő­adás alatt mű­kö­dő kocs­má­vá nyil­vá­ní­tá­sá­ra (’83 te­lén a szilv. mű­sor alatt). Az igaz­ga­tó is több­ször beült, Völ­gye­si pe­dig mint ren­de­ző egye­ne­sen uj­jon­gott a min­den­na­pos po­tya­le­he­tő­ség­nek. A bot­rá­nyok egy­re sza­po­rod­tak, a tár­su­lat ké­nyel­me­sen hall­ga­tott, csak hát­mö­gött mor­go­lód­tak és vé­le­mé­nyez­tek az em­be­rek, aki pe­dig gyű­lé­sen is meg mer­te pen­dí­te­ni a té­mát, azt az érin­tet­tek le­hur­rog­ták, meg­bé­lyegez­ték. Most pe­dig tel­jes a ká­osz. A majd­nem két év alatt sen­kit sem bün­tet­tek meg emiatt, most is ép­pen egy he­te fo­lyik a vét­kek el­ba­ga­tel­li­zá­lá­sa.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ