„Albert-Lőrincz Márton makacs kérdező; még akkor is inkább kérdőjelet sejthetünk mondatai mögött, amikor igazából nem teszi ki, csak sejteti – azzal, hogy versei sose adnak választ, inkább csak gondolati irányt jelölnek, mindenek előtt az élet nagy kérdéseivel vívódó, gondolkodó embernek. Amilyen a költő maga. Lépésről lépésre tanúi lehetünk, miből is állnak Albert-Lőrincz Márton szerint a nagy élet-kérdések. Mindenek előtt az ontológiai gyökerek érdeklik: miként, miből és mikor lettünk, milyen körülmények között és örökséggel kerültünk napfényre, bölcsőnkbe, gyermekkorunk fészekvilágába?” – írja Cseke Gábor, a kötet szerkesztője, Albert-Lőrincz Márton Itt állok című, sorban harmadik verskötetéről. Rákérdezni az ontológiai gyökerekre: egyszerre bátorság és kihívás, olyan regiszterválasztás, amelyet csak nagy alázattal lehet vállalni, és azzal a meggyőződéssel, hogy a kérdezés, a rákérdezés talán mégis el6őrébb mozdíthatja a világot. A költői világot bizonyosan.
Az ember az univerzummal szemben kérdező helyzetben van. Az egyes vallások válaszokat ajánlanak, maga a vers az összes lehetséges válasz küszöbén hezitál.** − írja Salah Stétié libanoni születésű, francia nyelvű író és költő. Valóban, ez a kötet nem a válaszokkal foglalkozik, hanem a megfoghatatlan dolgokra érzékeny emberek számára kedvelt vagy kedveltnek vélt alapvető kérdésekkel. Erre irányítja az olvasó figyelmét az a Machiavelli-parafrázis is – Machiavelli nyilván Lorenzo Medici kegyeit akarta megnyerni –, amely a kötetet intonálja: „Kedvelt dolgokkal közelítenek az olvasóhoz, / kik kegyét meg akarják nyerni, / vagy olyasmivel, / amiben, úgy vélik, kedvét leli. / Amikor készségem bizonyítandó felajánlom írásaimat, / semmi olyat nem találok, / amit eléggé becsesnek tartanék, / oly nagyra értékelnék, / mint a magunk / cselekedeteinek ismeretét, / amelyre a mai dolgokban való jártasság révén tettem szert, / gyakran forgatván elmémet emlékeimben, / kezdve az anyaméhnek ős-sötétjével s megjárván tüskés bokrok közelét. / Amelyet nagy szorgalommal, / hosszas elmélkedés során gondoltam ki, / most pedig e kicsiny kötetben összegyűjtöm / és olvasni felajánlom” (Ajánlás az olvasóhoz).
Itt állok. Másként nem tehetek, és nem én tehetek róla − sugallja a költő a kötet indítóversében (A sorban rozzant pótkocsi). Indulásra várva egy rozzant pótkocsiban utazik „épp most, e megfoghatatlan percben, amely csak volt s már helye foglalt.” Képletesen szólva: nincs helyjegye, ráadásul várakoznia kell. „All is always now” (Minden mindig most van – T.S. Elliot). A költő tudatában az „épp most”-ot a múltbeli tapasztalatok, élmények töltik ki. „We had the experience but missed the meaning” (Tapasztaltunk, de elszalasztottuk a jelentést – T.S. Elliot). A jelentéshordozó idő csak ezután jöhet létre az anyaméh ős-sötétjétől a tüskés bokrokig terjedő szemlélődő idő által. „Only through time time is conquered” (Az idő csak az idő által győzetik le –T.S. Elliot). Értelmezésem szerint Albert-Lőrincz Márton e versében a tudatot elfoglaló, „épp most”-ba sűrűsödött múlt és a jelentésteremtő Climacus-i szemlélődő idő feszül egymásnak. Mert: aminek jelentése van, legyőzi a „most”-ot, és, mivel a szóban forgó idő a „most”-ok véges sorozata, magát a tudati időt is. A vers szerelvényről beszél, újabb versszerelvényről, amelynek egyik kocsijában ott áll ő maga is. Mozdony még sehol. Várakoznia kell, amíg elkészül, és − állapítja meg a költő − a tapasztalatszerzés ideje és az azt legyőző jelentéshordozó idő közötti csúszást nem lehet reklamálni. Sok a versszerelvény, kevés a vasút, s azt is benőtte a fű, az érdeklődés mozdonya is kevés. De lehet, hogy az olvasó idő kevés, elfoglalta helyét a semmibe utazó érdektelenség a tudati időn felülkerekedő jelentésekkel szemben.
A pótkocsi áll, és áll a költő is „Itt”, a pótkocsiban, azonban a múlt tapasztalatai, élményei között ide-oda mozgó személődés által megteremti a mozgás illúzióját, nem untat, megmozgat engem is, nem érzem a „mozdony” hiányát. A kettős állást („Itt állok” a pótkocsiban, s áll maga a pótkocsi is) a kettős mozgás (mozgás és megmozgatás) élményével ellensúlyozza.
Az idő „kezeslábasába” öltözött költő a kötet első versétől az utolsóig nem öltözik át, mintha félne, hogy ő maga is szétfolyik a Dali óralapján szétfolyó idővel. „(Dali óráján a színek elkeverednek, Te is a színekben)” (Azt hiszed, szabad vagy). A vers első szakaszában fölsorolja az emlékeiben még nem szétfolyt, a jelen idő korvonalazottságával ható momentumokat, s jóllehet a vonalkákkal körülrácsozott időbe zárt átlaghoz képest sokra vitte, belsőleg is csiszolta magát, sőt, megtanulta a hivatalos nyelvet, helyét, rangját és a reá kényszerített rendet a „magyar végeken” (Belőle szövettem), elégedetlen, nyugtalan, bezárva érzi magát saját idejében, az „azt hiszed” keserűségével néz föl az órára, miközben az imádkozó, bánkódó, mérgelődő, feledő, félő bent és a szinte ingerlően gondtalan kint közötti kapu zárját javítgatja.
Sugallatos vers. „Kint ragyog a Nap”, a természet óralapja, és a „csatakos disznók, buta ludak, ugráló bolhák, / élősködő poloskák, bámész tehenek, gyűjtögető méhek és / mindent szétrágó patkányok, egerek, molylepkék, / és parány baktériumok, sunyi vírusok” óramutatóktól szabadon töltik be saját idejüket. Kis agyuk saját idejükre szabott, eltérően az emberétől, amely a végtelenre kalibrált, azonban az egyéni-társadalmi lét meghatározta, viszonylagosan ingerszegény környezet miatt kihasználhatatlan. Hány élet, hány idő betöltésére volna képes az ember!? − és ezek közül csak egyetlenegy valósulhat meg, az is hézagosan. A költő talán úgy érzi: többre hivatott, sokkalta nagyobb a pálya, amit be tudna futni, nincs, vagy alig van kívülről érkező motiváció, az is mindig elromlik, akadozik, örökké javítani kell a kívülről nyitó zárat, közben „jár az óra”, lejár: „Aztán számolgatni kezded a perceket, / állandóan azt kérdezed: hány óra?” (Kicserélnéd, de nincs mód rá).
Az első ünnepelt, megtapsolt lépések után csak az arasznyi létre húzott kezeslábasban bizonytalankodó, tapogatózó mezítlábas hiány marad: „Az első / pont olyan, / lépés / mint az utolsó, / csak / a taps marad el, / s az ölelő karok” (Hiány). Gondolkodásra kényszerítő képe ez a hallgatásba hulló időnek. Heideggernek egy Freiburg-i házaspár vendégkönyvébe írt mondatára emlékeztet: „A hanyatlás más, mint a vég. Benne rejlik a napfelkeltében.” Az Elekes Ferencnek*** dedikált (Ha lehullok) című versében a költő megszemélyesített levél bölcsességével vigasztalja magát, aki „tudva tudja, / mint a betűvető, / hogy addig lehet/ boldog, / amíg le nem ér/ a földre, / szabadesésben.” A levél, hasonlóan az emberhez, a földből vétetett, és oda fog visszahullni. Boldogság pedig nincs, csak az ég és föld között megkapaszkodó korlátozott, de élő szabadságban.
Az elfolyó idő képe tűnik fel a (Megidézés) című versben is: „Hol vagyok én? S a bölcs Climacus / meddő keresése, melyben még vihar dúlt? / S a jobb után kutatók szelleme is hol, / mely annyi rút feledésbe fúlt? / De hát látható, a bölcs is úgy jár néha, / mint a dédelgetett pergamen: elfakul / az elfolyó időben. Mint az örök Anna / képe Juhász Gyula emlékeiben. / Tényleg: mi végre a vers? / Ment-e a vers által a világ előbbre? / Utórengések halmaza szitál / hófehér papírlapokra, igaz, csak ritkán.”
Minden annyi feledésbe fúl! Az idő kopog az órában, míg a lét csak ketyeg, kilóg belőle az álom:„A létből kilóg az álom, / kezem a szívverésemen, / elkoppan szemem, s ahogy / így fekszem, kiárusít. / Az órában kopog az idő, / (kifutna a ketyegő létből), / ébresztget, de még alszom, / mellettem éber Moirák” (Ahogy így fekszem).
És kilóg belőle a vers is, mert a vers is álom, kiárusító álomidőben, és nem lehet ellenállni, nem lehet elhárítani „mi végre”, újra és újra visszatérő „Ment-e a vers a világ előbbre?”-kérdésekkel. A költő nem tehet mást, „mert a vers, mint zsákban a szög, / ha nem szülöd meg szíven döf” (Le kellene védeni), odaül a billentyűzethez, és versbe kopogja a versidő létből máslétre ébresztő hangjait…
Befolyásolja-e a költő sorsát ez az álomszerű máslét? Nincs erre egyértelmű válasz. „Én nem mondom, / a sors ez, itt”, vélekedik a költő a (Púp és ajándék) című versében. „De a világ / Shakespeare-i játék, / egyszerre / púp és ajándék.” A költőnek lehet púp is a vers: „Mondom magamnak, sokszor mondom, / hagyd nyugodni a billentyűket” (Kitántorog a szó a számból), ám a nyelvnek egyértelmű ajándék, akármit és akármilyen rosszul is játszanak ezen a színpadon a rangos és rangtalan érdekek jelmezébe bújt szereplők.
Mi az idő? Nem tudjuk. Azt sem tudjuk biztosan, hogy egyáltalán létezik-e, vagy csak kitaláltuk. Erre utalhat a költői játék az objektív–szubjektív idővel. Akárhogy is legyen, szükségünk van rá, mint órának a mutatóra, mint vizes ruhának a szárítókötélre. Szüksége van az időre a fájdalomnak is, nélküle sosem múlna el, sosem tudná becsukni a földbe nyíló kaput. „Miért nyitnak kaput a földbe?” (Sírok, nagyon fáj). Szüksége van rá az emlékezésnek is, hogy csillagok közé emelje az udvaron felejtett elektródákat: „Az égen szikráznak az udvaron hagyott elektródák, / az este nem raktad el, / holnap is nap van” (Második napja). Az egyik idő öl, a másik föltámaszt. Mert mindennek külön ideje van a Nap alatt. Nélkülük harag, szeretet, gyűlölet, fájdalom, eszmélés, gyávaság, bátorság, szabadság, szerelem, kétségbeesés, közömbösség egymásba- és szétfolynának, egymásba keverednének, mint „Dalí óráján a színek”. Késünk, veszteglünk, veszítünk, elesünk, fölállunk, de végül is − s „ez a lényeg” − „mind időlovagok / vagyunk ”, ha látjuk a partot. Kellenek a célok, a közeliek és távoliak is, az idő megüléséhez, bármilyen időről is legyen szó: nélkülük egy mosdótál hullámain is elvesznénk.
Különösen fontos ez Erdélyben, ahol három az igazság: „szabadság, szerelem, járom.” (Itt állok) Tehát nincs igazság, és a szerelem sem egészen szabad: „Lehetne bohémabb, / időtlenebb, ÁLOM.” Több évszázados álom. Lavornyi szabadság van „Itt” a valódi szabadsághoz képest. A lavor „partjai” meg mindenféle politikai, adminisztratív és történelmi hájjal bekentek, még a légy is elcsúszna rajtuk. Ennyi szabadság csak a hőguta elől menedék: „a lavór vize / sokszor épp / a hőguta elől / menedék” − írja a költő keserű iróniával a (Sebaj) című versében. Európában a tenger szabadság is elpárolog, mennyivel inkább Erdélyben. Ott a látvány a messzeség, itt a járomban fogyó népesség. „A lavór víz / s a tenger között / szinte nincs is / különbség / itt is, ott is / hajóra szállunk, / és ringatózunk, / és bánt a vihar./ A bátrakat / a tenger hívja, / a látvány ott / a messzeség” (Sebaj). Nincs különbség kis és nagy szabadság között. A különbség a szabadsághoz való viszonyulásban van. Kis szabadságból nagyobb szabadság lesz, ha tudsz élni vele, a nagy szabadság meg elpárolog, ha visszaélsz vele. Itt is ott is a szabadság vad, viharsörényes idejét kell megülni. Bátorság kérdése ez. „A bátrakat a tenger hívja” vélekedik a költő. A maradó bátrakat is. A szabadság tengere, túl a túlélési lavoron. A költő Erdély csontos, viharsörényes vadlova mellett döntött: „Másképp, másként csinálni / nem tudom.” (Itt állok)
A kötet címe nem véletlen. Az 1500-as évekhez hasonló vízválasztó időknek vagyunk szemtanúi és résztvevői. Kelet és nyugat néz farkasszemet egymással, mint akkor. Európa megosztott, mint akkor. V. Károly német-római császár a Worms-i birodalmi gyűlésen megátkozza Luthert, ő meg kijelenti: Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen meg. Ámen. Úgy vélem, Európa identitását alapvetően és hosszútávon ez a három mondat, illetve ennek a három mondatnak a szellemisége mentette meg. Sajnos, most szétfolyni látszik egy olyan órán, amit Dali legvadabb vízióiban sem láthatott.
Albert-Lőrincz Márton versszerelvényében a szemlélődő, kérdező, sürgető, szétfolyó, elfolyó, fájó, emlékező, megidéző idő ritmusa kopog. És a puszta jelenlétével is csergő ébresztőóráé. Érdemes olvasó-időt szánni ezekre a versekre. Kirángatnak a futószalagon szállított-csomagolt rutinlét közömbösségbe fásító ritmusából. Nem könnyű belépni azon az ajtón, amit B. Tomos Hajnal sokatmondó, érzékletes felvétele jelképez a digitális könyv borítóján, de ha egyszer bejutsz, kedvet kapsz kinyitni az emberi létet panorámaként körülölelő jelentésvilágra néző ablakokat.
Nem tudjuk, hogy mi az idő. De tudjuk-e, hogy mi a vers? Hiszen folyton változik, kissé túlozva: mint az időjárás. Versek-e ezek a „verstelen versek? (Karinthy verseit aposztrofálták így kortársai). A vers hagyományos kritériumai szerint: nem. De költemények. Mámoros-keresetlen, a spontán megcsinálatlanság frissességével ható szavak: „Kitántorog a szó a számból, / alkohol szerves bomlásból. / A kérdés mindig oly avitt: / Ki józan és ki részeg itt? […] Mondom magamnak, sokszor mondom, / hagyd nyugodni a billentyűket, / de bennem ott, a mellkas romló / zárkájában, a véráram útján, / sután, sziszegve, síppal-dobbal, s / mi tagadás, nádi hegedűvel, / a város, ahogy odakint lüktet, / megélénkül a szívverésben, / mert a szó, alkohol a nyelvben,/ a szó kitántorog a számból, / ha rontás van (kint vagy bent) a rendben.” (Kitántorog a szó a számból)
Fénytől, színtől mámoros, mindazonáltal értelem tagolta versekre ihletik a Vár-Lakban Kedei Zoltán**** festőművész lírai alkotásai. Elkápráztatja a véges és a bonthatatlan ég közötti átjárhatóság az „elfeledtre” szikrázva hulló fényben: „Kedeinél, kávészünetben, / belehasít a végtelenbe / a szépség rendje, az értelem, / s pernyéz pávatoll-tűzesőben. / Nem is értem, hogy lehet, hogy / így hull a fény az elfeledettre, / onnan, a bonthatatlan égből, / és sziporkázik önfeledten. / Mint keresztfa az ódon kertben, / kidől belőlem minden odvas / rövidlátás, mi reménytől foszt,/ Kedeinél, a műteremben.” (Kedeinél, kávészünetben) A költő Kedeitől kölcsönzött fényideje ez a kávészünetben.
„A költő érdeklődése természettudományosan sokoldalú. Lírai regisztere nem egyhúrú, de motívumaik összefüggnek, szorosan egymásba illeszkednek, egységes folyamatba rendeződnek. Nem merevülnek logikai lánccá, de koncentrikus körökbe rendeződnek és egymást bővítve állnak a kötetépítés szolgálatába” – így értékeli a kötetet a szerkesztő Cseke Gábor, amivel teljesen egyetértek.

*Albert-Lőrincz Márton: Itt állok. Verstelen versek, 2016 (http://mek.oszk.hu/16000/16049/16049.htm)
**”L’homme, face à l’univers, se trouve en situation interrogative. […] Les religions offrent des réponses, la poésie elle hésite au seuil de toutes les réponses possibles”. (https://leseditionsdulitteraire.files.wordpress.com/2012/07/stetie_100pour100_auteurs_fanny_lebez.pdf)
***Elekes Ferenc Marosvásárhelyen élő újságíró, író, költő.
****Kedei Zoltán marosvásárhelyi festőművész, a Bölöni Domokos vezette „Súrlott Grádics” irodalmi csoportosulás házigazdája.