Sok­szor nyökögnek a férfi­ak, ezek az em­be­ri formára po­fo­zott, pri­mitívségüket ne­he­zen palástoló lények, hogy mi­lyen nehéz kedvében járni a nőnek, s hogy így meg úgy, s hogy a fene vinné el az összes szeszélyt, kiszámítha­tat­lan éteri bájt, mely úgy hiány­zik a férfi­nak, mint kígyónak a térdvédő, vagy még úgyab­bul. S hogy nem le­het el­iga­zod­ni raj­tuk, hogy so­sem tud­ni, mi jó, mi rossz ne­kik, mitől ol­vad­nak el, s mitől válnak jéggé. És per­sze, egye­be­ket se le­het tud­ni, hogy más dol­go­kat ne is em­le­gessünk.

Szóval, hogy a nő egy talány, egy bo­nyo­lult ke­reszt­rejtvény, me­lyet nem le­het meg­fej­te­ni, mert hibásan van összeállítva, így az em­ber csak töri a fejét, a díj, a ju­ta­lom reményében, de az el­ma­rad, de az el­ma­rad. Har­mad­szor is. És ez, minő fájda­lom, örökös őrlődésben, ökörlődésben tart­ja a férfi­a­kat, akik min­dent meg­adnának egy re­ceptért, egy biz­tos módszerért. De azt nem le­het ki­dol­goz­ni, mert a nők gyor­sab­ban változ­nak, mint ami­lyen tempóban kikísérle­tez­hetők a módsze­rek – aho­gyan a kóro­kozók is al­kal­maz­kod­nak a különböző irtósze­rek­hez, immúnissá válva. A férfi azt gon­dol­hat­ja, ez egy hazárdjáték, nincs biz­tos pont, csupán sze­ren­cse-fak­tor, me­lyet per­sze csak eljátsza­ni le­het. Így a nő, ez az ért­he­tet­len (értel­met­len?) cso­da az örök enig­ma­ti­kusság éterében ma­rad. Csupán egy do­log van, ami biz­tos vele kap­cso­lat­ban, ami nagy általánosságban elvként is el­fo­gad­ható, csupán al­kal­mazásának ho­gyanját kell meg­találni: hogy használat előtt felrázandó.

Forrás: eirodalom.ro