Még kamaszkoromban elhatároztam, hogy ha majd külön szobám lesz, képeket nem teszek a falra. Ezt a fogadalmamat máig betartottam: a tágasság látszatát keltő(,) üres falfelületek közt élek és nem hiányzik semmi számomra a falról. Gyermekként szépen festettem és elgondoltam, hogy saját képeimmel díszítem fel majd a szobámat, de tárgyilagosan kellett leszögeznem, hogy mások festményei sokkal jobbak. Azért akasszam-e ki a profi képeket a szobámban, hogy lássam, hogy sose tudnék úgy festeni, mint X vagy Y művész? Nem, nem akarok szembesülni ezzel. Aztán az örökség… A legtöbb ember szüleitől örökli a festményeket — Istenem, hány absztrakt képet örököltünk nagyszüleinktől?!… (!) –, így az anyaországi emigrációban élő sorstársaim lakása teli van az erdélyi táj, sőt, az erdélyi sorskérdés, az erdélyi toporgás mementóival. Konyhámban nincs korondi bokály, ágyneműimet nem takarja Feketetón beszerezhető cserge; irhabundám se volt sose; ifjúkori nagy szerelmem is irhabundában volt, amikor húszévesen bemutatkoztam neki, és onnantól kezdve az irhabundás kabát szememben női holmivá vált, (nem fogok tehát télen sem nőnek öltözni). De vissza a képekhez! A képeknek, — ha jók — a múzeumban a helyük; egy lakásban elsikkadnak. Pláne az enyémben; fél kezemen megszámolom, ahányan nálam évente megfordulnak, beleértve a fogyasztásmérők leolvasóit vagy a küszöböt át nem lépő postást. Aki tehát az én falamra szánja a festményét, eltemeti azt. Ugyanakkor a szobában veszteglő képek lassan, de biztosan elvesztik művészi értéküket. Például gyermekkoromban egy ebédlőnkben pompázó festmény számomra Rorschach-tesztté szublimálódott, anélkül, hogy ismertem volna e lélektani segédeszközt –; a tájkép fáit óriási zöld fejekként értelmeztem, egy fatörzset ücsörgő öregasszonynak láttam, egy árnyékot pedig bottal futó figuraként személyesítettem meg, tehát semmi, de semmi sem maradt a művész szándékából, a műtárgy céljából. Végezetül mindig kísértett egy gondolat: a lakásban szegre akasztott kép voltaképpen ablak egy másik világra. Vágjon ablakot magának, aki ki akar tekinteni. Kitehetek teszem azt egy hargitai tájképet a falra, de nem a fenyő- és gyantaszagú havasi levegő fog a szobámba áradni, hanem a kisebbségi sorskérdés, az enyéim fogyó létszáma, tehát a perspektivikus gyász. És még mindig hiányérzetem van, hogy nem soroltam fel összes érveimet a tágasságot sugalló(,) üres falfelületek mellett.

Budapest, 2017. I. 10.

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. január 11. 08:19

   Meglepő, de ezek szerint kisértetiesen hasonlitanak a Te falaid az enyémekhez, akárcsak a festmények találó helyére vontkozó véleményem az itt felsorolt érvekhez.