Régóta, nagyon rég óta / Demult, tare de mult

nagyszüleimnél az ajtók nem ereszkedtek meg annyira, mint odahaza, a társasházban, becsületes, tartós sarokvasak jutnak eszembe, öntött rézből s mintha az örökkévalóságnak készült, fényes kilincsekre emlékszem (téli éjszakákon, mikor a tűzbe vetett akácfa nyiszorgott a csikókályhában, fénye pedig csak úgy táncolt vöröslőn tündökölve, úgy bizony, micsoda látványt képzelhettünk magunk elé, miként susogtak egymásnak a házbéli tárgyak, hogy szöszmötölt a képzelet felkavarta légvonat),
porcelánfejű babák százada járta, a filmeken látható elefántcsont fogantyús sétapálcáké, vagy az ezüst- és rézfogantyúsoké, amelyekre a bolhapiacon bukkantunk; fogantyúk ügyesen eldolgozva a rózsa- vagy a somfával, olvastam róla, hogy némelyeket megcsavarva, a fa hasadékából fényes és vékony penge villant elő, kíváncsi voltam, vajon enged-e az illesztés s napvilágra kerül-e egy gyilkos fegyver vagy egy titkos üzenet, de micsoda felszabadult csalódást éltem át, megtudva, hogy az egykori régimódi tulajdonosa nem változtatott fegyverré egy ily kecses tárgyat, bár meglehet, hogy elpáholt vele egy-két szófogadatlan unokát,
továbbá ugyanabban a században, keresztrácsos ablakon át néztük az első emlékezetes havazást, amilyen sose lesz többé, soha nem ismétlődik meg a párás üvegre lapított orrú élmény, s a fehérnek sem lesz olyan makulátlan ragyogása;
s voltak a tükrös hátú, törékeny burájú petróleumlámpás esték, a világon nem volt törékenyebb holmi, amely hirtelen otthoni katasztrófához vezethetett volna, a század hozzájuk kezdett hasonlítani, szétzúzva az értékeket, darabokra tört világainkat;
a gyermekkor lámpája a konyhában lóg, kanóca nem gyúlik meg, üvegét nem lepi korom, ugyanazzal a buzgó körültekintéssel törlöm le róla a port, amivel édesanyám bugyolálta volt puha rongyokba, adja isten, hogy el ne törjön, maradjon csorbitatlan, hogy egy este, egy megjátszott áramszünet alatt meggyújthassam a petróleummal átitatott kanócot, s az unokák lelke megteljen a mesék fényességével

Fordította: Cseke Gábor

uşile bunicilor nu se lăsau ca ale noastre la bloc, îmi amintesc de balamalele trainice, de clanţele lucioase de aramă turnată făcute parcă pentru veşnicie (în nopţile de iarnă, când focul de lemne de acăţ trosnea în soba de tuci şi lumina juca pe luciul lor roşcat, ehei, ce de năluci îţi puteai imagina atunci, cum şuşoteau obiectele din casă şi cum foşnea aerul mişcat de închipuire),
a fost un veac al păpuşilor cu cap de porţelan, al bastoanelor de promenadă cu mâner de ivoriu, cum am văzut în filme, de argint şi de alamă, cum am găsit la piaţa de vechituri, priceput îmbinat cu lemnul de trandafir sau de corn, am citit că unele se desfăceau prin răsucire şi ascundeau în scobitura lemnului şişuri lucioase şi subţiri, am fost tentat să încerc dacă îmbinarea cedează şi iese la iveală vreun pumnal ori vreo misivă – dar ce decepţie reconfortantă, fostul stăpân de modă veche n-a transformat în armă un obiect atât de delicat, deşi poate 1-a croit peste fund pe vreun nepot neastâmpărat,
şi tot în veacul acela, prin geamurile cu cercevele am privit la prima ninsoare pe care mi-o amintesc, nu va mai fi vreodată alta la fel şi niciodată nu se va mai repeta nici senzaţia nasului lipit de sticla aburită şi nici albul nu va mai avea vreodată o reflectare atât de neumbrită,
şi-au mai fost serile cu lămpi de petrol cu oglindă, cu sticla fragilă, nimic în lume nu se spărgea atât de uşor şi nu provoca atât de brusc catastrofe domestice, veacul a devenit asemenea lor, s-a făcut ţăndări de vieţi, ţăndări de lume,
lampa copilăriei atârnă în bucătărie, feştila nu se-aprinde, sticla nu se-afumă, o curăţ de praf cu aceeaşi exagerată grijă cu care o înfăşură mama în cârpele moi, dă, Doamne, să nu se spargă, las-o neciobită, s-aprind într-o seară, într-o simulată pană de curent, magica feştilă îmbibată în petrol, ca să-şi sature nepoţii sufletul cu lumina poveştilor

Forrás: Oțet de furnici. Poeme în proză. Editura Ardealul, Tg. Mureș, 2016 / A  Lucruri mărunte, copilăreşti – Apró, gyerekes dolgok c. ciklusból