Az illető, aki hogy, hogy nem pont most jutott eszembe, irodalmi transzvesztita volt. Ezt onnan is tudni, hogy Zrínyiről – nem a szigetvári hősről, akit a törökök öltek meg, hanem dédunokájáról, akit viszont vadkan sebzett halálra, igen, ő is Zrínyi Miklós volt, a magyar barokk költője – egyes szám első személyben beszélt egy elég hosszú, magyarosan négyütemű versben. Én, Zrínyi Miklós, kezdte a verset, úgy is fejezte be. Jó passzban volt Pongrác barátunk, mert másnap a tüdőgyulladásban idejekorán meghalt Csokonai Vitéz utolsó szavait vetette papírra, pontosabban ahogy ő elképzelte, melyek voltak azok az utolsó szavak. Egy lehetséges állapot- vagy csak szövegváltozatot közvetített, ami valószínű, hogy nem úgy futott le, ahogyan megírta, de történhetett volna úgy is. Akárcsak előző nap, most is így indított: Én, én és megint csak én. A következő modell (mondhatjuk ősképnek is, bár kortársunk volt) Szilágyi Domokos. Pongrác barátunk vette magának a bátorságot, hogy Szisznek mondja, bár nem hiszem, hogy egyáltalán ismerte a költőt. Szisszel a költészet és a pártállam kapcsolatát akarta körüljárni. Nem lett volna jobb, ha Szabédi Lászlóról kezd úgy beszélni, egyes elsőben, mint korábbban a magyar irodalomtörténet említett két jeleséről? Szabédi élete és halála a költő és pártállam-kapcsolatot a maga tragikus teljességében példázza. Őt ugyanis sikerült kinyírni, belehajtani az öngyilkosságba. De Szilágyit is, és ő is öngyilkos lett, mondja Pongrác, majd folytatja: ha már belebúvik egyiknek vagy másiknak a bőrébe, csak mert arra kíváncsi, de nagyon, mit vár el egy költőtől a szocialista demokráciának mondott diktatúra, s ezért mire számíthat a költő. Másféle szövetségről szó sem lehet, akármennyire is igyekszik bebizonyítani bárki is az ellenkezőjét. Nos, mire számíthat? Egy viszonylag kényelmes állásra, ahol nem kell „navétázni”, nincsenek undok, mindenre és mindenkire féltékeny, mindenkit elásni képes kollégák, ahol az intellektus viszonylagos függetlensége megmarad, még ha a nagy napokon olyasmit is le kell írni, amit magától soha nem írna le. No de nagy nap évente egy van, legyen kettő, ha a mérnök-doktor-akadémikus feleséget is ide kell venni, kerek évforduló is minden tíz évben egyszer, pártkongresszus minden negyedik évben, és semmi sem tart az örökkévalóságig. Igen, olyasmit is leírt, amit egy előre nem látott és tornádó sebességével betört rendszerváltozás második napján a képébe vágnak, és leárulózzák, bár akik pálcát törnek fölötte, nem hősök, nem ellenállók, ebből az utóbbiból különben is nagyon kevés volt Romániában. Folyosó zugában csau- vagy rendszerellenes vicceket elsuttogó szomszéd annál több, de ha ezt mondanánk is az ellenzékiség szép példájául, leröhögnének Termopülaitól Temesvárig mindenütt, s azért Temesváron, mert ott, a piactéren égették meg Dózsa Györgyöt, a német parasztháború kelet-európai, egész pontosan magyar változatának vezérét. És másodszor is Temesvár, mert ott lőtték halomra a 89-es felkelés részvevőit, csak utána gyűrűzött be a vérengzés Bukarestbe. Szisz élete és halála egyes első személyben? Mintha én, Pongrác éltem volna meg azt, amit ő, s abba az életbe haltam volna bele. Hm, nem rossz. Igen, de korántsem biztos, hogy olyan pompás asszonáncokat lenne képes papírra vetni, mint a költő, akihez képest ő kisiparos, még csak nem is a legjobb. A szófukarságában is zseniális szójátékos, Szilágyi, abban tényleg páratlan volt.
Pongrác egyáltalán nem kicsi dilemmát kreált magának, ezt el kell ismernünk, s az irodalmi transzvesztitizmus lényege, hogy mindig más legyen, soha nem ő a közelképben, mindamellettt az azonosulás teljesnek és tökéletesnek tűnjön az olvasó és persze a szerző számára. Senki se mondhassa, hogy Balassi arca mögött az ő arcát látja. Nem, amit mi látunk végvárként, legfönnebb a Kultúrpalota az egykori Székelyföld egykori fővárosában. Vagy a vár, amit Borsos Tamás polgármester építtetett, és ami – valljuk be – gyönge erősség volt törökök közeledtén. Balassi végvárai oly valódiak voltak, mint virágénekeinek virágai a szerelmes férfiú kezében. Amint ép Annának nyújtja át. Vagy amilyen valódi az isten a végek költőjének istenes énekeiben. Ő pedig verset ír, nem éneket, ami egyáltalán nem jelent öt vagy tíz fokkal csököttebb, mondhatjuk úgy is, prózaibb állapotot. Legfönnebb hogy ég és föld az azonosulás alanya és tárgya között, s bármennyire szeretné is, csak nem tudja magára ölteni az idegen bőrt, vagy lötyög rajta, vagy kettéreped, de hogy úgy álljon rajta, mint kesztyű egy asszony kezén, arról szó sem lehet. Ó uram, ezek után érdemes Balassinak vagy akár Szisznek lennem? Csak állt és bámult fölfelé a mennyezetre, mintha onnan jöhetne a válasz. De a plafon nem nyílt meg, semmi nem rezzent köröskörül, úgyhogy Pongrác megevett egy füstölt makrélát, szép lassan elszopogatott két üveg sört, és lefeküdt.
Nem ez az első, hogy szerfelett különös álmot látott. A vasúti pénztár ablakánál álldogált, és amikor sorra került, Esztergomba kért jegyet. A tisztviselő elég jó magyarsággal, ámde kedvetlenül azt mondta neki, ugyan már, kedves uram, de hisz jól tudja, hogy mi leginkább Segesvárra adunk ki jegyet, ott pedig nem a maguk Balassi Bálintja, hanem Petőfi Sándor halt meg. A város tőszomszédságában, Fehéregyházán. Vagy netán tévedek? És mintha csúfondárosan pillantott volna rá a drótkeretes pápaszem mögül. Pongrácban felötlött egy pillanatra, hogy rákérdez a tisztviselőre, honnan tudja egyáltalán,hogy ő ha egyetlen napra, míg megírta az Én, Balassi Bálint című verset, Balassi Bálint volt. A bajuszt világéletében utálta, nem növelt, olyasmit éppen hogy nem, mint amilyet a nagy reneszánsz költő, az ugyanis inkább volt egy sáska két csápja… Vállra vetett mentéje se volt, sújtásos, kard a derekán, még a közelében se járt soha hasonló gyiloknak. Ilyen az álom: fel se tűnt, hogy miket mond neki a tisztviselő, az sem, hogy pontosan tudja, hova készül, mit akar, holott ő senkinek nem mondott semmit. Magától se kérdezte, hogy egyáltalán miért akar Balassi lenni. Miért, hát miért, költészetünk mindent és mindenkit eljátszott immár, minden szerepet, voltunk mi már Szapphó, Néró, IV. Béla, Mátyás király, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Csontváry és Hasfelmetsző Jack. Azt kell hinnem, tisztelt uram, bárki más bőrében jobban érezzük magunk, mint a sajátunkban. Ez pedig érvnek nem rossz, csupán azt kell még tisztáznunk, mi az az eszme, morális párhuzamlehetőség, mátrix, logó vagy mottó, ami arra ösztökél, hogy mint a földönkívüliek, folyton gazdatestet keressünk a jelenben meg a jövőben, amikben elsősorban mi vagyunk a túlélők. Az végek dicsérete? A szerelem, amely Júliához, Cynthiához, Fulviához köt? Vagy a tragédia, amely szükségképp lezárja az emberi létezést, de ahhoz gyenge, hogy elvegye a létezés értelmét? Nézze, ha én jóakarója lennék (miért, nem az, kérdezte magában reflexből Pongrác), akkor azt mondanám, menjen le Segesvárig, aztán majd meglátja. A Kolozsváron, majd Nagyváradon áthaladó gyorsra amúgyis várni kell, ezek a stációk megkerülhetetlenek, ha Esztergom falai alá akar eljutni. Az állomás közvetlen közelében van egy nonstop bár, azt mondják, néha sztriptíztáncosnők is fellépnek. Beül szépen, s két és fél óra alatt, mert ennyi van a csatlakozásig, meghányja-veti, hogy tovább utazik, vagy pedig visszafordul. Nekem mindegy, de ha mégis visszajönne, istenbizony, nem árulom el senkinek!
Mintha belealudt volna kissé pityókosan az esti tévéműsorba, s a képernyőn még akkor is fut a kardos-köpönyeges történelmi film, amikor zúgó fejjel megébred és a családi vekkeren konstatálja, hogy biz éjfél is jócskán elmúlt. Az ajtót e pillanatban fölszakították, keretét teljesen kitöltötte a vár, amit vissza kell foglalni. Pongrác e pillanatban értette meg, hogy mit mondott a vasúti kasszánál a tisztviselő. Esztergom falainál találta magát, tudta, átváltozásának története akkor lesz teljes, ha egy szakállas ágyúból kilőtt golyó valamikor délután mindkét combján megsebesíti, s igaz, hogy se csontot, se fontos ereket nem ér, ő néhány nap múlva meghal vérmérgezésben. Nagyon úgy néz ki, hogy nincs visszalépés, ám ha mégis, az hiteltelenné tenne minden korábbi alak- és személyiségcserét. Minek harsogott a falusi kultúrházakba összeterelt férfiaknak és nőknek, akiket ismeretlenül is testvéreinek mondott a helytállás és megmaradás szépségeiről? Ők megmaradtak s megmaradnak minden harsogás nélkül is, tudják dolguk, s míg csak idejükből tart. A képes beszédhez pedig nem értenek, nincs miért, általában egyenesbe veszik. Bárcsak soha ne lettem volna más, mint aki vagyok, Pongrác, mondta Pongrác, ami bizony túl gyenge óhaj-sóhaj a történelem, vagy inkább a történelem megfordíthatóságának ellenében. Eddig ugyanis mindenki úgy tudta, ő is, hogy az emberi faj története, ami maga a tudatosult idő, nem megállítható és nem megfordítható. Balassivá kell válnia itt, ebben a halál közelségét hordozó pillanatban, ha azt akarja, hogy ne hazudtolja meg az idő s ami legalább oly fájdalmas és megalázó, kortársai. Ők eleve lemondtak a próbáról azzal, hogy eszük ágában sincs bárki bőrébe is bújni. Mégsem elfajzottakból áll az irodalom, csupa transzvesztitából, vonta le a nap tán egyetlen ép következtetését hősünk, és kilépett a puskaportól meg a vértől bűzölgő mezőre.