Volt egy­szer va­la­ki.
Sze­re­tett vol­na üres négy­ze­tek­be beírni va­la­mit.
Nem orosz folyót, nem af­ri­kai hegységet, nem ázsi­ai országot, nem ide­gen férfi­ne­vet, nem
személyes névmást, nem szol­mizációs han­got, nem po­zitív töltésű részecskét, nem népies lyu­kat,
nem Bal­zac apóját, nem Cse­hov bácsiját, nem Kip­ling medvéjét, nem török autók jelét, nem
Tu­pol­jev gépét, nem baszk ter­ror­szer­ve­ze­tet, nem páros királyt, nem párat­lan saj­tot, nem fran­cia
területmértéket, nem bolgár ci­ga­ret­tamárkát, nem téli spor­tot, nem hajó részét, nem vi­etnámi
holdévet.
Ha­nem inkább olyas­mit, ami arra válasz, hol te­rem a nas­po­lya, mer­re jár a ro­zsomák, ha
van­nak kis­de­dek, miért nin­cse­nek nagy­de­dek is, miért min­dig a kápta­lant em­le­ge­tik, soha nem
a kápost, és miért nem nő úgy a hónaljszőrzet is, mint a haj?
De bárho­gyan is ke­res­te, olyan négy­ze­te­ket, ahová ezt beírhat­ta vol­na, nem talált.
Da­ra­big még rágta ce­ruzája végét, aztán csend­ben odébbállt.
El­ment meg­tud­ni, mi­lyen érzés tatársóly­om­mal vadászni túzok­ra.

Forrás: eirodalom.ro / Minimál mesék