Minden embernek van valamilyen fogyatékossága. Az enyém abban áll, hogy néha összetévesztek bizonyos dolgokat.
Gyermekkoromban például mindig összecseréltem a filagóriát az allegóriával. Szerencsémre még idejekorán figyelmeztettek a tévedésemre. Azóta tudom, hogy a Föltámadott a tenger című Petőfi-vers olyan allegória, melyben a gálya a kormányt, az uralkodó elitet, a víz pedig a népet jelképezi, más szóval valami egészen mást, mint amiről éppen szó van. Ezek szerint, amennyiben fölül a gálya, és mégis a víz az úr, jelentése sem lehet más, minthogy bármekkora a „víznek árja”, azért a gálya végig a hátán lovagol.
A régi rendszerben már a megszólításból lehetett tudni, kinek mi a rangja, pozíciója. A nagyságost nem lehetett felcserélni a kegyelmessel, továbbá voltak bárók, vitézek… Ma a munkanélkülitől a köztársasági elnökig mindenki úr, akarom mondani túr valahol. Némelyek a múltban, mások az üres államkasszában vagy a kukák mélyén, mint Kácska szomszéd, amikor egy reggel ráköszöntem:
– Jó reggelt, Kácska úr! Dolgozunk, dolgozgatunk?
Erre úgy mellbe lökött egy mócsinggal, hogy nemcsak a csillagos eget, hanem Kácska szomszédot is nagybőgőnek néztem.
Egy alkalommal „oroszórára” vitt a kíváncsiság. Végighallgatom a tanárt, tanulókat, majd lelkesen nyugtázom:
– Hát igen, minden nyelvnek megvan a maga szépsége. Aki ilyen zamatos kiejtéssel konverzál oroszul, az képes eladni még a sánta gebéjét is.
– Hogyhogy oroszul? – hökkent meg az át- és továbbképzések kohójában edzett pedagógus. – Hiszen egész órán angolul beszéltünk.
Kellemetlen, nagyon kellemetlen. Az még hagyján, hogy sztalagmit helyett olykor sztalaktitot, nyugdíj helyett meg nyugdíjat mondok, de nemrég, isten bocsá’ összetévesztettem magát Antall Józsefet is Antal Imrével, ami persze gyerekes balfogás, tudván azt, hogy Józsefből még lehet kis, de Imréből soha nagy ember. Legfeljebb Prokrusztész ágyában.
Aztán itt vannak a mai fiatalok. Én, bevallom őszintén, őket is összetévesztem. A leányt a fiúval, a fiatalt az öreggel. Egyszer fekete szemüveges, ősz hajú embert vezettem át az úttesten.
– Kösz, papa! – hálálkodott szegény. – Megkínálhatlak egy szipóval?
Máskor fürge, sportos alkatú ipsét fogtam fülön. Ott fociztak előttem pár méterre a strandon, amíg egyikük gyomorszájon nem talált.
– Bo… bocsánat – hebegte, és szaladt a névjegyéért.
Kiderült, hogy ötvenéves, és a helybeli kórház egyik főorvosa.