Talán egy fénykép ez az egész, amiről alább szólnék. Méghozzá régi, az 1980-as évekből. Romániából, pontosabban Erdélyből, a magyar színházak, színészek életéről. Egy színésznő szemével.
Nem ennek indult. Inkább egy különös dacból, hogy bebizonyítsa: a színész is alkotó művész, gondolkodó lény, nem csak egy pojáca, akiről – a munkájáról, alkotó művészetéről – nem emlékezett meg senki akkoriban méltó módon. Hogy a színész is épp olyan része a kultúrának, mint egy író, vagy egy festő, vagy a zenész. Hogy értékeljük már egyszer őket is, könyörgöm!
És mindezt a szocializmus legdühöngőbb korszakában, egy elnyomó rendszer árnyékában, besúgó hálózattal fojtogatott, tudatosan tudatlanságban tartott emberekkel, művészekkel.
Ilyesmiről akkor ott még szó sem volt. Hogy egy színész kérdezze a másikat, feladva önmagát, átalakulva interjúvolóvá, kérdezővé. És akadt vevő rá. Az akkori Korunk szerkesztősége, Kántor Lajosnak köszönhetően, felkarolta a vállalkozást. Persze, a kérdező esetlen volt, kezdő, nem vérprofi, ahogy ma mondanánk, de a célnak megfelelt: felmutatni a világnak, az utókornak, a rendezőknek, a kritikusoknak, hogy mennyi gondolkodó és tépelődő, alkotó és alkotói szándékában gáncsolt színész szenved a hozzá nem értéstől, közönytől, amivel oly gyakran egyszerű eszközökké silányítják őt – azáltal, hogy nem veszik partnerszámba.

Nászta Katalin a szinpadon (1983/86)

Úgy kellett (volna) ez a színészmegmutatás akkor, mint egy korty víz, egy falat kenyér. Az akkori rendszer viszont nem engedélyezte a kiadatást. Pár interjú megjelent ugyan a Korunkban, de a hat magyar színházban készült többi, az erdélyi színészek színe-javával – nem.
Kitelepedésekor, a könyv, az interjúk készítője kéziratát egy színésztársára bízta, őrizze meg, használja fel, ne vesszen kárba. Hivatalosan nem hozhatott át semmilyen kéziratot a határon. Azért persze, sikerült később, de a már „szabad” Magyarországon senkit sem érdekelt akkor, mi történt valamikor, a diktatúrában az erdélyi magyar színházak színészeivel. Az interjúk továbbra is ott porosodtak a régi írások közt.
Az idő nem állt meg. Sokan a beszélgetőtársak közül elköltöztek erről a világról, a kérdező színész érdeklődése is más irányt vett, a kötet gondolata úgy tűnt, feledésbe merül. A mindennapi megélhetés gondjai másfelé terelték el a figyelmet.
Aztán a színész-szerző nyugdíjba ment. És hirtelen lett ideje, emlékezni. Kezébe vette a kötetet, és látta, hogy ami benne van: fénykép a múltból. Annak is alig néhány évéből, ami kizárólag az akkori idők, körülmények, vélekedések dokumentuma – de korkép! Felismerni benne az idők szavát! Azokét az időkét! A mából már-már értelmezhetetlen problémákat, megoldani képtelen helyzeteket. Meg amik az idő teltével mindig újratermelődnek. Amitől a színház és a színész lényegében ugyanaz a pária marad. Vagy mégsem? Az akkori nyugtalankodás, nyughatatlanság, kényszerű elfojtások, tiltások valami szokatlanul nagy szabadságot hoztak, és ebben talán az elveszettség érzését is a ma művészében? Vagy éppen mindent felrúgó igyekezetében? – kérdések, amik fennakadtak az időben.
Miért is van, mire fel van, mire is való hát a színház? Akkor és most?

Reményeim szerint, az interjúk maguktól is bebizonyítják hasznosságukat, azt, hogy nem süllyesztőben a helyük. Emléket állítanak, kort jellemeznek, állapotról, helyzetről tanúskodnak, amiben nagy színészek, művészek, rendezők igen is, tettek és alkottak azért, hogy a világ valamivel jobb, érthetőbb, szerethetőbb hely legyen mindannyiunknak.

Lakhegy, 2017. január 15.

*
A szerkesztő vallomása:

Szeretnénk, ha Nászta Katalin mától kezdődően, minden hétfői napon a Káfé főnix portálra fölkerülő, szemelvényes színházi beszélgetései minél több olvasót megérintenének; a teljes anyag ugyanis másutt lesz elérhető mindazoknak, akiknek idejét múlott, megfakuló részleteiben is sokat mondó egy-egy hajdani, talán már nem is élő, talán már jó ideje nyugalomba vonult, vagy a pályának mostanában hátat fordítani készülő színész, színházi ember sorsa, gondolatai.
Szerkesztő, aki maga is részese, tanúja volt annak a korszaknak, amelyet Nászta Katalin nem csak színháztörténetileg fontos interjúi megidéznek, csak sajnálni tudja, hogy erre az egységes, átfogó szakmai önvizsgálati gesztusra nem kerülhetett hamarább sor, és csak részben váltották be a szerző és interjúalanyai hozzá fűzött reményeit.
Ugyanakkor bevallja azt is, hogy nagy élvezettel és kíváncsisággal olvasta a beszélgetések ama sorait, melyekkel az ugyancsak színészi háttérrel rendelkező szerző saját pályatársait jellemzi, bemutatja, egymáshoz való viszonyaikat, kapcsolathálójukat megjeleníti. Legszívesebben azt mondaná, hogy ezek azok a sorok, amelyek szinte minden esetben túlélték a változó időt, amelyek nem konjunkturálisak és amelyek a legtöbbet mondhatják a ma olvasójának. Eleven, szavakkal megalkotott hiteles emberi-szakmai portréi ezek azoknak az embereknek, akikkel Nászta Katalin a múlt század nyolcvanas éveiben együtt lépett elénk a világot jelentő deszkákra és éltette bennünk nem csupán a mindenkori színpadi illúziót, hanem a túlélés és a megmaradás minimális reményét. Persze, nagyon fontos az is, amit ők a szerzőnek – ha olykor szaggatottan is, ha a nagyot mondás felé kihegyezve, talán néha fontoskodva, néha meg közhelyeket súrolva, de mindig az őszinte vallomás és önkifejezés szándékával – elmondtak, amit ő hűségesen rögzített és megkísérelt tolmácsolni. Nem rajta múlott, hogy szándéka nem talált időben termő talajra, hogy a nyilvános szembenézés annyit váratott magára.
Az ezután a fenti cím alatt – terveink szerint hetente – megjelenő beszélgetések inkább csak szerkesztett töredékei lesznek az időn átmentett eredeti anyagoknak, megpróbálják a jelen érdeklődését fölkelteni a letűnt erdélyi színházi múlt iránt, amelynek nagyon sokféle átjárhatóságát tapasztalni a magyar színjátszás (erdélyi) jövője felé, azoknak pedig, akik még otthonosnak érzik magukat az ezredforduló erdélyi viszonyaiban, és fontosnak tartják a rájuk való visszatekintést, egy-egy írás végén rendelkezésükre áll majd az eredeti beszélgetés teljes anyagának elérhetősége is – úgy, ahogy az átmentődött az időn.
A beszélgetések sorrendjét véletlenszerűen alakítottuk, csupán az indulásnál ragaszkodtunk ahhoz, hogy Varga Vilmos kerüljön a sor elejére; ami nem azt jelenti, hogy ezzel a megkérdezettek „vezéregyéniségének” tartanánk, csupán azt, hogy a már végleg eltávozottak jogán, bemutatkozóban szót adunk általa a megkérdezettek kétkedésének. Mindjárt a bevezetőben ugyanis olyan kérdéseket fogalmaz meg a szerzőnek szegezve, amelyekre a kapott válaszok bevilágítják a vállalkozás egész értelmét és dimenzióit. (Cseke Gábor)

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. január 16. 08:04

   Örülök, hogy a felismerés, miszerint Nászta Katalin interjúinak ” nem süllyesztőben a helyük”-ilyen értékes, a maga nemében egyedi sorozatot indit el a Káfén. Köszönet érte szerzőnek és szerkesztőnek egyaránt.

2. Nászta Katalin:
   2017. január 16. 10:09

   Közös az örömünk!

3. bato.ida:
   2017. január 16. 19:42

   Érdekes lenne újból megszólaltatni a még aktivakat,élőket.

4. Kapui Ágota:
   2017. március 29. 06:33

   Szeretettel, érdeklődéssel és nosztalgiával olvassuk a színészinterjúkat, pótolhatatlan írások, maradandó értéket képviselnek.