„Nekünk, színháziaknak még sajtónk sincs”

Egy izomkolosszus ül velem szemben és gyanakszik. Annyira, hogy már-már ott tartok, megfordulok, és otthagyom.

– Mi lesz ez? – kérdezi.
– Egy könyv, ha sikerül.
– De miről?
– Rólatok.
– És miért? Kinek kell ez? Nem értem.
– Úgy találod, eleget foglalkoznak a színésszel általában? Úgy gondolom, arról, ami a színész munkája, elsősorban ő maga tud beszélni.
– De hát érdemes?
– Ha nem akarod, nem kötelező.
– És miért te csinálod?
– … Azt mondasz, amit akarsz, amit érzel, amit hiszel.
– És vannak kérdéseid?
– Igen.
– Mindenkinek ugyanazt teszed fel?
– Igyekszem nem ugyanazokat feltenni, de vannak alapkérdések, amelyeket muszáj… Nézd, ha ennyire húzódozol, akár el is mehetek.
– Halljam azokat a kérdéseket.

Végre!
Persze, hiába adta be a derekát, most is tele van tüskékkel. Hozzáférhetetlen. Kényszeredett. Vagy csak teszi magát? Nem ismerem közelebbről Varga Vilmost. Annak idején a Maszek-balladával vívta ki elismerésem. Később láttam az Ady-ját, a Villon-estjét… Kocsis István azt írja róla a Bolyai monodráma műsorfüzetében: „öntörvényű egyéniség… hisz önmagában és a színjátszás értelmében.”
Mielőtt feltenném az első kérdést, megállít.

– A tévé nem csinál semmit. – A hangja sebzett. – Például Fábiánról1). Nem vesszük komolyan önmagunkat. Ha valaki meghal, egy pár sor, egy fénykép jelenik meg róla. Holott van tévé, rádió, szalagtár… Soha semmilyen összeállítás nincs legalább a számottevőkről…
– Hogy kezdted ezt a pályát? – jutok végre szóhoz.
– Mint gyermek, nagyon szerettem volna filmszínész lenni a cowboy filmek hatására. Mikor elérkezett a felvételi ideje, még nem tudtam arról, hogy van színészképzés. Közgazdaságira iratkoztam, ahol a jobbak érdemül színházjegyet kaptak. Így jártam Kolozsváron színházba. A kakasülőről néztem a főiskolásokat. Tarr Laci2) irányított aztán, a vele való beszélgetések juttattak el erre a pályára. Úgy léptem be a főiskolába, mint Thália templomába, teljes áhítattal, tisztelettel.
– Hogy képzelted ezt a világot?
– Felsőbbrendűnek. A tehetség az nem adatik meg mindenkinek. S a zöme, aki bejut ide, tehetséges… Az egyszerűbbek az ösztönösség mellett érvelnek, azok így együtt igenlik egymást a fehér asztalnál. De a tudatosság is nagyon fontos ezen a pályán… De itt egyenesen tanácsos volt takargatni a gondolkodást. Nem magamról beszélek. Én mindkettőt igénylem.
– Ez a mentalitás most is érvényes?
– Mind kevésbé. De ezelőtt húsz-harminc évvel az volt. A mi egymásról kialakított értékrendünk kívülről teljesen más. Az évek során ránk rakódik a rólunk kialakított vélemény. A ránk sütött bélyeggel élünk. Nagyon nehéz ezt lerázni, mert a többiek igyekeznek abban, hogy ez ne sikerüljön. Persze, sok fehér asztalnál kikiáltott zseni „esett hasra” és fordítva. Szerencsére, ez a „csata” brancson belül folyik, a közönség aligha tud róla.

Hunyorog, koncentrál végig. Úgy beszél, mint valaki nagyon furcsához, nagyon magasról nagyon mélyre.

– A színházról alkotott véleményed változott az idők folyamán?
– Nagyjából régóta ez a véleményem. Nekem könnyű volt az indulás. Taubbal3) rengeteg főszerepet játsztam. Eléggé dédelgetett eddig a pálya. Ebbe az alkatom is beleszólt. Mindent csinálhattam, kivéve a zenés-táncos dolgokat.
– Temesvárról miért jöttél el?
– A szüleim miatt. Ja, meg odakerült Sinka4). Akkor hirtelen elment a Temesvári Színház krémje… Nagyszerű, erős gárda volt akkor, csak nem volt sajtója, nem jöttek megnézni bennünket, mondván: „kiesik az ország kulturális vérkeringéséből”.
– Váradra kerülvén is sokat játsztál?
– Rengeteget.
– Milyen színésznek tartod magad?
– Jónak.

Nem merek ránézni, mikor ezt mondja. Valami olyan magabiztos, önelégült színe van a hangjának, attól félek, nem tudom palástolni a megrökönyödésem. Semmi szerénység. Igaz, ha meggyőződött erről, miért titkolná?

– Hogy dolgozol?
– Ha nagyon jó rendezőm lenne, sokkal jobb dolgokat csinálhatnék.
– Nagyon bízol magadban?
– Nem, csak reálisan. Mikor új feladatot kapok, általában megijedek kissé, s nem tudok gondolkozni a félelem, a frász miatt. Rendezői szemmel is megpróbálom elképzelni a darabot, szerepet. Ez nem mindig egyezik a rendező elképzeléseivel, de azt tapasztalom, hogy azért szívesen dolgoznak velem. Az értelmes érvelésnek mindig engednek.
– Kivel dolgoztál a legjobban?
– Taubbal. Ahogy a szerepben haladtál előre, tudod, szerep-terhes az ember a munka folyamán, Taub minden rendezői utasításával mintha levett volna egy-egy zsákot a vállamról. Segített kiegyenesedni a szerepben. Ehhez nála jobban senki nem értett. Mondott valamit s egyszerre minden megvilágosodott és könnyebb lett. Egy tanács, egy hozzászólás, újrapróbálás másként. Komoly ráfigyeléses próbák voltak, amikor nem alszunk éjszakákat, hozzáolvasunk, filmet nézünk…

Kezd bemelegedni a beszélgetésbe, érezni, mint sodorja magával a lendület.

– A másféle munka milyen?
– Mikor muszájból, kötelességből csinálod… Ahogy telnek az évek, mind nagyobb a rálátás. Telnek az évek, s még csak igazságos, érvelő kritikákban sem részesülsz, nálunk ilyet alig írnak!… De nekünk, színháziaknak még sajtónk sincs. Ez egy külön érdekesség, hogy te hozzáláttál ehhez, de a háború utáni erdélyi magyar színjátszásnak a történetét kellene megírni. A kritikákból torz kép jön ki. A tévé sem olyan előadásokat vesz fel, amiből kialakulhat az igazi kép a hazai magyar színházakról. Leírhatod nyugodtan. Különben is, ha mindig attól félünk, amit kimondunk… Ez hajtott engem arra, hogy előadóesteket csináljak. Itt megvalósulhat az az izzó munkafolyamat, amiért erre a pályára jön valaki. Engem igazán a magánestek tudtak jobban kielégíteni. A Maszek ballada 131, a Villon 125, az Ady 83 előadást ért meg…
– Az előadóestjeid mindig egyedül csinálod? Nem nehéz?
– Nagyon, de ez az, amit mindig emlegetek, ez a tulajdonképpeni forró munka. Amíg dolgozunk, igazán dolgozzunk. A magánszínház lenne az igazi. Ott nem tűrik meg, csak azt, aki dolgozik és ért is hozzá. Ezt szerettem Kazimirnál. Ott forró szálakon, forró csöveken megy, ég a munka. Ott csak egy vélemény van. Nyilván okosan érvelni lehet, kell, elvárják. Egy példa: Szerencsi, Voith Ági, Szirtes és én kávézunk. Őrült meleg van a sátor alatt. Már három hete próbálunk. Mind vendégművészek vagyunk, kivéve Szirtest. Összebarátkozunk. Az egyik felemeli a nadrágját. Véres a térde, meg kék, lila a sok térdeléstől. És kiderül, mindeniknek az, még nem tettek le szőnyeget. De senki nem szólt egy kukkot sem. A szövegtudás még nem érdem. Ott négy hét alatt jön ki egy produkció, és hosszú, kemény próbák vannak. Nálunk a legkisebb sérülésnél is pánik tör ki. Ott a lábtörést sem veszi észre az ember.

Szenvedélyesen gesztikulál, s ha őt nézem, igazat is adok neki, olyan meggyőző.

– Nálunk foghíjas a rendezőképzés – folytatja. – Néha beindítanak három növendéket. Utána szünet. Sokan kivándoroltak. Én például már a nyolcadik darabot rendezem. Szívesen csinálom, mert szeretem, és régóta foglalkozom rendezéssel.
– Kollégával, akivel egy darabban játszol, tudsz-e szót érteni?
– Velem általában szívesen játszanak. Mint embert háromlépésesnek tartanak, de mint kollégát, bajtársnak. Ha felmegy a függöny, be kell tartani a dolgokat. Egymásra vagyunk utalva. Én húzó típus vagyok, mint a bivaly…
– És mint rendező?
– Szeretnek, jönnek velem. A zenekarral is tudtam dolgozni. Volt darab, amit hét színpadi próbával csináltunk meg, a többit próbateremben. Ilyenkor hatszor annyit kell ülni az éjjeli lámpa mellett. Minden próbán újat kell tudjon mondani a rendező, te tudod, a színész akkor fárad el, amikor a rendező hallgat, semmit sem tud mondani…
– Hogyan lehetne kilendíteni a rendezőket ebből az „impassz”-ból?
– Nincs mindig „impassz”. Ez elsősorban erkölcsi kérdés…
– Mi lenne a színházigazgató legfőbb feladata? És mennyiben segítheti őt ebben a színész?
– A jó színházi ember lényeglátó… Minden jó színháznak van egy ú.n. művészi magja. A jó színházvezető erre támaszkodik. És a színészközpontú színházat igenlem, ahol egy színházi egyéniség (rendező, színész, író-dramaturg, kiváló szervező egyéniség, stb) vezet. A színházban a színész az első, utána jön az igazgató, portás, adminisztráció, stb. fontos elem.
– Milyen különbségeket észlelsz a hat magyar színház között?
– Évek óta senki nem meri leírni ezt. Véleményem szerint vannak házi lappal rendelkező színházak. Kolozsváron a Korunk, Utunk, Igazság, Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen az Igaz Szó, Új Élet, Vörös Zászló. Nyilván a sajtó köré csoportosulnak a szerkesztők, írók, kritikusok, a kiadók, fiók-kiadók dolgozói. Mindezek elsősorban a saját színházukat ismerik, szeretik vagy sem, de vele foglalkoznak sok-sok oldalon, éveken át. A megyei lap rendszerint a megye határain belül tájékoztat… A többi színház csak úgy tudja megmutatni produkcióit, ha véletlenül letéved egy-egy kritikus az illető városba, vagy, ha a színház turnéra megy, „idegen pályára”. Szatmár privilégiuma, hogy amikor 1953-ban a Csíky Bandiék évfolyama teljesen új színházat alapított (akkor még Nagybányán, ami hősi korszaka volt színházuknak) az egész magyar, de még a román sajtó is évekig velük foglalkozott és figyelemmel kísérte minden megmozdulásukat. És ez így is volt helyénvaló. De irodalmáraink derékhada is akkortájt került ki a Bolyai egyetemről. Ők együtt voltak gólyák, összefonódtak a barátságok, szerelmek. Viták, bálok és egyetemi menzák kovácsolták össze őket… Váradon közel húsz éve nincs operett. Az ún. operett színészek rég nyugdíjba mentek, vagy kivándoroltak. A „köztudatban” mégis úgy él, hogy Várad az operett hatása alatt gyártja még az olyan dráma-előadásokat is, mint az Éjjeli menedékhely, A bosszúálló kapus, vagy Az ember tragédiája…
– Mennyire függ egy színház a várostól, amiben él, hat? Milyen hatással lehet a közönség az előadásokra?
– Kultúrközvélemény ott van, ott fejlődik ki, ahol újság, folyóirat és egyetem is van. Sosem felejtem el a Bolyai-bérletek hangulatát, mint néző… Én szerencsés helyzetben vagyok, mert „ráerőszakolhatom” a magam ízlését a publikumra az elődestjeimen keresztül. Előfordul, hogy érzésem ellenére, úgy csinálok meg egy szerepet, ahogy kérik, mert nem enged mást a rendező. Ez megint amellett szól, hogy az ember magányos farkassá váljon és járja a maga útját. Gyakran kimaradok a fehér asztal körüli társaságból, mert nincs rá idő. Előfordul, hogy a kollégák nagy része különcködésnek fogja fel a távolmaradásom, de ez mindenki magánügye.
– Mi a célod egy-egy előadóesttel?
– Az Ady-, Villon-, Eminescu-műsoraimmal jelentésesen egészet próbálok nyújtani az életműről és a költőről, hogy a gyerek, vagy a felnőtt, aki meghallgat megmaradjon benne a lényeg a művészről. Nem választom mindig a legzseniálisabb verseket. Ívében, fejlődésében mutatom be az illető költészetét. Igyekszem elmondani azt is, ami nem fér be a műsorba. Itt már a dramatizálásnak is köze van ahhoz, amit csinálok.
– Mi hiányzik a leginkább a színházból?
–A színházi ember. Nincs elegendő színházi szakemberünk. A színház teljes keresztmetszetére gondolok, kezdve az ültetőtől felfelé…
– Példaképed?
– Dmohovszkij, egy nagy moszkvai színész. A Három nővérben Szoljonij-t játszta. A Kreml toronyórájában a mérnököt, s harmadnap Gogol Holt lelkek-jében nem ismertem föl… Pedig magas, egy nyolcvanas ember. Egy időben az volt az álmom, hogy minden színpadi alakból mást csináljak. Az utóbbi két évtizedben leszoktatták a színészt a maszkról, nemigen játszunk klasszikusokat. És mindenki saját arccal játszik, pedig a maszk a színház tartozéka, régebb csináltam is. Ma már kirísz, ha nem a saját egyéniségedből gyúrsz valamit. Inkább a szerep lélektani igazságait kérik, ez a divat, nem kell a figura külső rajza is. Sokak szerint az az ideális színház, ha belebújsz a szerepbe, nem pedig magadhoz igazítod. Ízlések és pofonok…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Jegyzetek:

1) Fábián Ferenc, temesvári színművész (1933-1979)
2) Tarr László, marosvásárhelyi színművész, főiskolai tanár (1927-1910)
3) Taub János, színházi rendező, színészpedagógus (1927-2010)
4) Sinka Károly, temesvári színművész, rendező, színházigazgató (1934-2007)

Részletek egy 1983-as interjúból. A beszélgetés teljes szövege itt olvasható.

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ