Fejmozi / BDK 60

Virtuális interjú a 60 esztendős Balla D. Károllyal

Az Ungváron élő sokoldalú alkotót – mindenek előtt költőt, írót, újságírót, bloggert, sőt pirézt is – nehéz, s egyben könnyű megközelíteni.

Nehéz, mert ha személyesen akarnám bejárni, megismerni, tapintani sajátos életterét, akkor hosszú és nehéz utazás viszontagságait kellene legyőzni ahhoz, hogy egyáltalán kezet foghassunk egymással.
Viszont könnyű, mert elég néhány sort írni neki az internet segítségével (elérhetőségeit könnyű kideríteni), gyorsan számíthat az illő válaszra – a kontaktus létrejön.
Hát még, ha jó ismerősről van szó!
Akivel egy-két közös irodalmi-újságírói kaland is emlékezetesen összeköt. Mint amilyen Balla D. Károly Tejmozi-ja, ez a különös, rendhagyó módon létrejött, vendégszövegekből táplálkozó regény-agglomerátum, amely mégis elsősorban történetté és cselekménnyé vált a szerző átlényegítő munkája révén. Megjelenésekor készítettem vele egy igen tartalmas, izgalmas beszélgetést (Meséld el a regényedet!), amelyből sok mindent megtudtam az ungvári regényíró eszményeiről és trükkjeiről, miközben képtelen voltam szabadulni attól a rögeszmémtől, hogy egyen a sárga irigység, amiért olyan remek címet talált művéhez; a cím különben azóta is „szívem csücske”, épp úgy irigylem, mint hajdanán, ráadásul úgy érzem, most könnyen le is csíphetek belőle némi dicsfény-szilánkot, amennyiben azt a címet adom mostani beszélgetésünknek, hogy Fejmozi. Amiben egész vállalkozásunk, virtuális kapcsolatunk és az erre épülő kérdezz-felelek benne foglaltatik.
Úgy hogy legyen hát Fejmozi, s indítsuk a vetítést: a virtuális kérdezz-feleleket, amelyre 2016. december 31-e és 2017. január 7-e között került sor.
Interjúkérdéseimet egy olyan elképzelésre alapoztam, aminek a történészek nem nagy barátai, de íróról lévén szó, problémamentesebben alkalmazható.
Azt javasoltam: képzeljük el közösen, hogy életutadat követve, egy sor, rajtad kívül álló esemény (mérföldkő) nem ott van és nem úgy van ott, ahogyan végül is ott volt és bekövetkezett.
Kérdéseim mindvégig ebből a szemléletből fakadtak, Balla D. Károly pedig becsülettel vette a lapot – így született meg közös munkálkodásunk eredménye, a Fejmozi, amely azért mégis az ünnepeltet mutatja föl. (Kérdezett: Cseke Gábor)

ballade2

Balla Csönge fotója

1. Mit gondolsz, miként alakul az életed, szemléleted, írói munkásságod, sorsod, ha: a) 1956 nem következik be Magyarországon; b) ha az 1956-os események a valóságostól eltérő fordulatot vesznek?

a) A történelmi reggeli

A családi legenda szerint az amúgy is borús október egy szokásosnál is borúsabb reggelén, amidőn hősöm leendő szülei és leendő apjának testvéröccse békésen arra készültek, hogy elköltsék szerény, ám ízletes reggelijüket a cseh érában épült ungvári hivatalnok-negyed Rafanda néven emlegetett bérházának harmadik emeletén, váratlanul berontott hozzájuk Kárpáty Laci, a városszerte ismert örök bohém és fantaszta, és barátaihoz fordulva még a tőle megszokottnál is magasabb fejhangján sipítozni kezdett:
– Fiúk, ti itt reggeliztek, miközben a magyarok egymást ölik? Azonnal hagyjátok abba és gyertek velem!
Hősöm leendő anyja, aki áldott állapotának akkor már hetedik hónapjában volt, önkéntelenül és védelmezőleg a hasához kapta a kezét és úgy is, mint a reggelit tálaló háziasszony, rárivallt a cimborára:
– Meg van maga bolondulva, Laci?! Nem látja, hogy reggelizni készülünk? Különben is: hová mehetnének a fiúk? Inkább üljön le és egyék velünk!
A fentebb említett módon szerény, ám ízletesnek látszó falatok egy pillanatra megtántorították az egyébként örökösen éhes, de most inkább a forradalmi hangulattól ittas Kárpátyt, akinek kész terve volt:
– Hogyhogy hová, hát át a határon, fel Pestre, rendet csinálni. Nem értitek? Ölik egymást a magyarok!
A két megszólított fiatalember szeme összevillant, és bár a sivítozást abbahagyni nem szándékozó jó barát ötletét eleve őrültségnek tartották (át a határon? ezen? ahol még a madár sem?), az talán átfutott kreatív elméjükön (mégis: egy író és egy festő), hogy valamit esetleg mégis tenni kellene; ám minden merész fantáziaképnél erősebbnek bizonyult pragmatikus megfontolások alapján pillanatok alatt kiérlelődő elhatározásuk: bármilyen fordulatot is vegyen a világtörténelem az elkövetkezendőkben, ezt a reggelit itt és most el kell költeni, a história roppant kerekétől elvárható, hogy addig forogjon nélkülük.
Hősöm, ha mást nem is, a pillanat feszültségét megérezhette anyja hasában. Előbb szapora rugdalózásba kezdett, majd kínosnak érzett testhelyzetén próbált változtatni, és ez olyan szerencsésen sikeredett, hogy köldökzsinórja, amely korábban megcsavarodva azzal a veszéllyel fenyegette, hogy tovább feszülve a nyakára tekeredhet, most szépen visszaforgott eredeti laza állapotába. Mindeközben a méhen túli világ titkos sugallataiból azt is megértette, hogy Kárpáty mégsem tudott ellenállni az elébe tett früstöknek és falatozni kezdett, így valószínűleg nem lesz apjából hősi halott, belőle pedig még születése előtt árva – nos, mindezt felfogván magzati elméjében: egészen január közepéig nyugton maradt, amikor is nagyobb baj nélkül világra jött.
Időközben Budapesten javában megtörtént a rendcsinálás, ha nem is éppen úgy, ahogy Kárpáty elképzelte.

b) Kárpát-medencét vissza nem adunk

Amikor már vesztésre álltak, nem várt helyről érkezett a segítség. Fényes űrhajó szállt le a Kossuth-téren és a magas igazságérzettel rendelkező földön kívüliek csodálatos fegyvereikkel azonnali megfutamodásra kényszerítették a jogtalan megszállókat. Ám mielőtt kitört volna a győzelmi mámor, és mielőtt az idegen civilizációból érkezettek megosztották volna a helyi lakossággal legnagyobb vívmányaikat, azaz mielőtt néhány gombnyomással elintézték volna a teljes mobiltelefonos penetrációt és a szélessávú internetet, azelőtt egy rosszindulatú, idegenszívű piréz megsúgta az ufonautáknak, hogy akiket most nagylelkűen megsegítettek, voltaképp azok is megszállók, igaz, ezernél is több éve annak, hogy migránsválságot idéztek elő a Kárpát-medencében.

Ezt hallván, a már említetten magas igazságérzéket kifejlesztő földön kívüliek rövid fontolgatás után a helyi lakosságot is kiűzték csodálatos fegyvereikkel több mint ezer éve foglalt szép hazájukból. Ez természetesen nem ment véráldozat nélkül, de az ufonauták kínosan vigyáztak arra, hogy a halottak száma ne legyen magasabb, mint amennyivel ama bizonyos honfoglalás és államalapítás és kereszténységfelvétel járt. Liberális felfogásuk okán még azt is eltűrték, hogy közvetlenül megszüntetése előtt a Népszabadságban megjelenjen a Medencét vissza nem adunk című írás egy medencével nagyon is rendelkező pártvezető tollából.

2) Ötvenhat, az idén (tavaly) láthattuk, nagy, egyre hősiesebb tablót generál a mai (szelektív) emlékezetben, még akkor is, ha igazából csupa rögtönzés és pillanatnyi ihletettség (v. ihlethiány) eredménye, és ebbe sokak menekülése, halála, fel- és lemagasztulása bőven belefér. (És még mennyi minden!) Ehhez képest Te, ötven évvel később, pontosabban ötvenedik születésnapodon, fogod magad és virtuális öngyilkosságot követsz el (életrajzod szerint) – ami után minden (logikusan): posztumusz.
Tegyük fel, hogy ezt az erőteljesen csehtamásos gesztust („Még ma este én a hídon / bo-bom-bom, bo-bo-bom-bom, / Vízbe dobom a kalapom, / bo-bom-bom, bo-bo-bom-bom,” – Cseh Tamás: Életem utolsó gesztusa) történetesen elmulasztod véghezvinni; miként zajlott volna a továbbiakban életed, ahhoz képest, hogy ma már alig-alig lehet utánajárni az akkor sem túl nagy port felvert ál-eseménynek?
Törvényszerűnek tartod-e mai fejjel önmagad tíz évvel ezelőtti formális átigazolását a Léthe túlsó partjára, vagy csak egy olyan életmozzanatról van szó – mai szemmel nézve –, ami azáltal létezik, hogy – ez is megtörtént? S amelynek nyomán azt mondhatod, hogy te vagy a legaktívabb posztumusz író? (Vagy mégsem?) Milyen sajátos viszonyban vagytok – hogy csak úgy egyszerűen szembeszállsz vele –: te és a halál?

Posztmodern halál, posztumusz élet

Ady már lefoglalta a Halál rokonának irigylésre méltó szimbolista pozícióját, így én inkább másfajta, mondhatni posztmodern viszonyt alakítottam ki Ővele. Mondjuk talán kissé körmönfontan így: írói önreflexiós terem parabolatextusává tettem a halált. Erre először huszonegy éves koromban tettem kísérletet az akkori versemben rögzített gesztusok kíséretében:

– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem
amikor a galambok a vállamra szálltak.

Történt az ennek ellenére, hogy korábbi ismeretségünk csak villanásnyi volt, és azon a januári napon következett be, amelyről már fentebb szó esett:

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Ez a cirka negyven esztendeje kialakított viszony el is kísért a következő évtizedekben: íróként-költőként végig úgy éreztem – s érzem ma is –, hogy az életre bizony a halál fókuszálhatja rá legélesebben a figyelmemet, ezért igyekeztem minden módon közelebb férkőzni hozzá – gondolkodással és szövegalkotással. Maga az írási folyamat avatott be a titkokba: megismertem a halál szokásait, kitapasztaltam természetét. Megtanultam hinni benne. Hinni abban, amiről tudható, hogy végül majd elveszejt. Elveszejt, mert ez a funkciója, az értelme, ez a magasztos lényege. Hogy lezár és visszavonhatatlanná tesz minden olyasmit, ami nélküle lezáratlanul és hontalanul, árván bolyongana a világban. A halál a dolgok nagy és végleges otthona. Tudni azt, hogy ilyen befogadó otthon létezik – roppant megnyugtató.
Engem már fiatalon erős halálra fogott a gyönge lét, s mindent ennek az aszimmetrikus erőpárnak a viszonylatában kezdtem érzékelni. Kiokoskodtam, hogy élet és halál egyazon tőről fakad, végső soron a két dolog egylényegű, mindig ugyanaz a szubsztancia ölti fel magára hol a slampos élet gönceit, hol az elegáns halál szmokingját.
Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy önmagam megismerésének delphoi parancsa azon az egyetlen módon lehetséges, ha a halál parabolatükrének fókuszába állok. Erre ötvenévesen tartottam magamat eléggé felkészültnek. Az ekkor sikeresen végrehajtott

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: sikeres kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel.

Mindez ha nem is törvényszerűen, de szükségszerűen következett be, és ebben egy pontosan okadatolható irodalomtörténeti szükségszerűség érvényesült.
Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, az 1960-as évek második felétől kezdődően és a hetvenesek elejéig zajlóan kis lokális (kárpátaljai) irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kínálkozó kis eredmények kivívására tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik író nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.
A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával egyre pezsgőbb irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.
Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom. Szembesülés c. regényem egy pontján a részben velem azonosítható Oresztész kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság elkövetése látszott a legmegfelelőbb ígéretbetartó gesztusnak.

szembesules350
Az elhatározásomat megalapozó elméleti háttér megkonstruálhatóságán túl – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még egy fontos momentum a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg budapesti kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.”
Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?
Következő regényemet – a bevezetődben is említett Tejmozi címűt – már mint a legaktívabb posztumusz író fejeztem be. Az évekkel korábbi posztmodern (és multikulti) szövegjátékunkból kifejlődött regény egyik központi témája – kell-e mondanom – ugyancsak a halál:

* Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. Fokról fokra gyülemlik a világban önnön pusztulása, mint ahogy mibennünk is apránként halmozódik fel a romlás. A pusztulásnak nincsenek napfordulói, nem írható kalendáriumba, eddig a nyár és innen már az ősz, nem, másként van élet és halál dolgával, az átmenet folyamatos, még hajszálrepedések sincsenek az idő örökifjú arcán.

* A gyors életben nem szűnik meg jelen lenni a lassú halál, vele együtt tenyészik, egymás párhuzamosait alkotják, mint egyazon dolog két összefüggő létezése. Mint két örök kannibáliker, táplálkoznak egymásból, ha az egyik fogy, a másik őbelőle hízik.

* Amíg létezel, általad van minden. Ahogy szűnsz, a dolgok úgy szűnnek számodra. Haláloddal a dolgok visszanyerik önvalójukat, többé nem tapad rájuk személyességed. Újra fényesen és tisztán ragyoghat minden, amit életed során homályossá és ragacsossá fogdostál.

És ha már „a Léthe túlsó partjára” való átköltözést említetted, még egy idézet:

* Mégsem törekedhetsz a halálra, nem érheted el rövidített úton, nem osonhatsz közelébe a hátsó kiskapun át, és nem, rejtélyes révészek sem lophatnak át ladikjukon suttyomban a túlpartra. Csakis a halál hatalmas és díszes portálján keresztül vezethet utad.

Aforizma-pengékkel is próbáltam, mint késdobáló a végzetét, elkeríteni a halált az élettől. Például:

* az élet nem más, mint a halál kontinuitásán keltett háborgás
* az élet voltaképp a halál statisztikai hibája
* a halál azoknak a hiányoknak az egyesített összessége, amelyek külön-külön az életben is megvoltak
* jó esetben a haláltudat megelőzi a tudat halálát
* cinikus dolog életútnak nevezni a halálhoz vezető utat
* a halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni

Tény, hogy tíz évvel ezelőtti sikeres virtuális öngyilkosságom nem vert fel nagy port, inkább csak értetlenséget keltett közelebbi-távolabbi ismerőseimben, olvasóimban. Igaz, akkor bejelentésemhez nem fűztem semmilyen magyarázatot, a tedd a halált, ne magyarázd radikalizmusát nem akartam sem bölcseleti megalapozottsággal lekerekíteni, sem irodalmi előzményekkel indokolni. De mivel évekkel később ezekre a magyarázatokra sor került, azt hiszem, most már elég sokan megérthetik ezt a részben halálosan komoly, részben gyilkosan önironikus – de nem kevésbé mulatságos performanszt, öninstallációt.
A visszamenőleges megértést azzal is igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról, amelyekben az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hizlalnom. Akciómnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső – nem kis megelégedésemre – nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat. Ahonnan indulva többek között ez a hír is olvasható:

Halálos kígyóharapás következtében elhunyt Balla D. Károly író. Mint közismert, a kárpátaljai alkotó évek óta egy fejlett viperát tartott ungvári otthonában. Eredetileg csupán kígyótojást kapott ajándékba liberális barátaitól, ezt gondos takargatással saját melegágyában kiköltötte, és az életre kelt, eleinte ártatlannak tűnő kis kukacot (@) nevelni kezdte. A magas tápértékű cinizmussal és kalóriában gazdag iróniával táplált példány gyors fejlődésnek indult és már fiatal korában veszedelmes méregfogakat növesztett. Egyre hangosabbá váló sziszegése miatt az írót korábban nagy sűrűségben látogató barátok és ismerősök sorra elmaradtak. Intésüket, hogy szabaduljon meg a mérges kígyótól, Balla nem vette figyelembe, sőt, még terráriumba zárni sem volt hajlandó a viperát, amely ettől vérszemet kapott és válogatás nélkül rátámadt mindenre, ami kényes ízlését sértette. Várható volt, hogy előbb-utóbb gazdájába is belemar. A tragédia akkor következett be, amikor az egyre veszedelmesebb ragadozón kitört a skizofrénia, és nevelőjét saját testvégződéseként kezdte érzékelni, mígnem egy bősz pillanatában azzal a tudattal ejtett az írón halálos sebet, hogy a saját farkába harapott. A nemzeti együttérzést gyakorló volt barátok korábbi sérelmeiket félretéve hiába siettek az ellenszérummal Balla segítségére, a kárpáti vipera pórul járt tulajdonosát már nem lehetett megmenteni. Testét úgy járta át a gyilkos méreg, mint műveit a posztmodern.

3) Mintegy másfél évvel virtuális öngyilkosságod előtt, amikor Szembesülés – 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből (Pro Pannonia Kiadó, 2005) című nem-regényed nagy nehezen mégis megjelenésre (kiadói támogatásra) ítéltetett, és filigrán munkatársnőnk, Guther M. Ilonka odabátorkodott Hozzád a XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, magyaráznád meg az ő, meg nyilván, az olvasó számára, mit jelent az a meredek kijelentésed, hogy „Ez a regény nem volt, nincs és nem is lesz soha. Regény nem lesz…”, ehhez képest viszont mégis a kezében tarthat egy vaskos irodalmi művet, amely egy meg nem írt irodalmi műről szól?
Akkor Te mindentudó, kísérletezéstől megszállott szerzőként alaposan megválaszoltad a dolgokat, viszont, tíz valahány esztendő múltán, most már én kérdezek: mi történt volna életedben (s másként), ha ama hányatott sorsú kéziratból mégis csak egy megírt regény sikeredett volna? Több lennél vele, avagy kevesebb? Így lettél-e több, és ha igen, hogyan? Mi az, amit úgy írtál ki magadból, hogy szándékosan leborítottad egy mívesen kiképzett esztétikai ágytakaróval? Hogyan szembesülsz ma ezzel a – általam korszak(meg)váltónak vélt – műveddel?

Önmagam csapdájában

Nem tudni, a beavatatlan olvasó jobban járt volna-e a meg nem írt realisztikus cselekmény-regénnyel. A valóság roppant gazdag, de közvetlen ábrázolása könnyen lehet sekélyes. Az eredeti történéseknek áttételektől mentes bemutatása inkább csak indulatok felkeltésére, személyes érzékenységek megsértésére lett volna alkalmas. A magamból való kiírás lélektani szükségletét kielégíteni és a rögzítés-megírás-bemutatás erkölcsi parancsát teljesíteni így könnyebb lett volna, de ha mindez nem párosul azzal a magam elé állított írói feladattal, hogy az absztrahálásnak az erre a műre egyedített módszereit is maradéktalanul érvényesítsem, akkor ennek hozadéka nélkül mind a lélektani, mind az erkölcsi aktus szegényesebb, hiányérzeteket hagyó lett volna. Emberileg talán kielégít, de íróként valószínűleg nem. Alkotói szempontból ugyanis egy ponton túl számomra a „mívesen kiképzett esztétikai ágytakaró” már fontosabb lett annál, mint amit letakartam vele. A változatos stílusjegyeket öltő szöveglabirintus létrehozása és a benne való vég nélküli bolyongás végül is sokkal többet nyújtott számomra, mint amire számíthattam: a többszörös elvonatkoztatás ellenére módot adott a közvetlenül be nem mutatott tárgy igen sokoldalú megközelítésére, és ami ennél is fontosabb, megengedte, hogy magamról, a világ dolgaihoz való viszonyomról minél többet megtudjak. No meg, ha hihetek kritikusaimnak, egyfajta filozófiai rendszert, valamiféle külön bejáratú, a komplex létezés elméletét feszegető egzisztencialista világnézetet is sikerült a Szembesülésben létrehoznom. Ennél többre prózaíró nemigen vágyhat, így hát azt gondolom, sokkal szegényebb lennék én magam is, ha munka közben nem avatódom bele az ábrázolásnak ebbe a roppant komplex metódusába és ha nem szembesítem magam nemcsak a közelmúlt morális és etikai problémájával (pl. a lojalitás és ellenzékiség, a megalkuvás és kérlelhetetlenség, a győzelmi póz és a mártírium ellenmondásai), hanem azzal a kérdéssel is szembesülök, hogy vajon mindezek esztétikai-bölcseleti feldolgozásához én magam eléggé felkészült, tehetséges, kreatív vagyok-e, illetve hogy ennek a munkának a során én magam meg tudok-e igazulni – avagy függőben maradok az egymással kibékíthetetlen igazságok tartóoszlopai között. És ami talán még ennél is fontosabb (magának a regénynek az egyik képéhez visszanyúlva): tudok-e mit kezdeni azzal a csapdahelyzettel, amely azon a réven állt elő, hogy írói ambícióim olyan bonyolult kelepcét építtettek velem, amelyből már magam sem tudhatok soha kiszabadulni.
És hogy mi lenne, mi lett volna az eredeti történet, aminek a közvetlen megragadása számomra lehetetlennek látszott? Ezt itt most nem részletezném, de ajánlom az olvasó figyelmébe a már említett kritikus, a fájóan fiatalon távozott Bodor Béla tanulmányát könyvemről. Ő minden titkomat megfejtette és az elhallgatott történetre is egykönnyen ráismert, mi több – sajnos vagy szerencsére? – aprólékosan ki is beszélte.
Itt: Gravitációs csapda (lásd a 2-7. bekezdést).

tejmozi

4) Költőként léptél 1974-ben a kárpátaljai magyar irodalomba, azóta hét versesköteted jelent meg. Indulástól mostanáig – hiszen ma is születnek verseid – nagy vargabetűket írtál le költészetedben, jócskán eltávolodva fiatalkori eszményeidtől. Képzeljük el, hogy valamilyen oknál fogva az 1974-es „költőavatás” nem következik be, a lírai múzsa (tudja, amit tud!) meredeken elkerül, s te ma itt állnál, 70 éves korodra, lírai termésed teljes hiányával. Hogyan fogalmazna és miként sorolna be Téged a kánonba az az irodalomkutató, aki belőled ir szakdolgozatot – mint például Tóth Krisztina, 2008-ban?

Se csillagász, se jazzgitáros

Ez egyszerű: ha ifjúkoromban a líra nem forr a torkomra, akkor egyáltalán nem lennék író és nem lehetne belőlem semmilyen bölcsészi szakdolgozatot írni. Az összes többi irodalmi műfajhoz nekem a versek adta indíttatáson keresztül vezetett az utam. Ha tehát kivesszük életem korai szakaszából a költészetet, akkor teljesen egyértelmű, hogy ma fizikus lennék. Eredeti gyerek- és kamaszkori szándékom szerint csillagász, de ha ez kisiklott volna, akkor is valamiféle inkább elméleti, mint gyakorlati művelője lennék a természettudományoknak. Ha nem kísértenek meg a versek, ha nem jelenik meg idő előtt (még éretlenül) első verseskötetem, akkor minden bizonnyal befejezem tanulmányaimat az ungvári állami egyetem fizikai karán, megírom szakdolgozatomat az elektronpályák energiaszintjeiről és a köztük való átmenetekről, lediplomázom, esetleg bent maradok aspirantúrán és valaminek a kutatására, kidolgozására teszem fel az életemet.

Ha azonban kicsit több teret adunk a fantáziának és inkább az álmok és vágyak területére tévedhetünk, továbbá ha javamra írunk olyasmit, amivel nem rendelkezem (zenei tehetség), akkor jazzgitárosként teltek volna évtizedeim. Egy kellemes klubban sztenderdeket játszva virtuóz improvizációkkal szórakoztatni a közönséget és magamat ugyanis sokkal inkább kedvemre valóbb volna, semmint akár tudósnak, akár írónak lenni.

5) Kis(ebbségi) magyar skizofrénia című esszédben találtam:

„Az egyik dédapám székely fakereskedő volt. Megrakott szekerével számtalanszor megtette a Kovászna-Brassó utat. Egyszer, egy téli éjszakán, javakban megszorulván, házi szövésű rongypokrócokat szállított szánon, amikor kiéhezett farkasok szegődtek a nyomába az erdőn át vezető hosszú úton.
Tudta, hiába hajszolja a lovakat, az ordasok utolérik.
Gondolta, feláldoz egy pokrócot. Meggyújtotta és a farkasok közé vetette. Azok vonítva odébbálltak, de pár perc múlva már újra ott lihegtek a háta mögött. Dédapám újra meggyújtott egyet portékái közül és az égő csóvával újra elijesztette az ordasokat.
Amikor a sokadik pokrócot is odavetette, hasított belé a felismerés: gyermekei szája elől az utolsó falatokat hajigálja most könnyelműen a farkasoknak. Üres az éléskamra, a pokrócok árából vett volna lisztet, szalonnát.
Soha ennél lehetetlenebb helyzetet: sem meg nem állhat, sem vissza nem fordulhat (arra már hosszabb az út), menekülnie kell – előre. Tudván, hogy minden méter áldozatot jelent.
Dédapám ott ül a szánon, nyomában toportyánokkal, egyre fogyó feláldozható értékekkel a háta mögött. Tudata már-már meghasad, nem látja át, mit is áldoz fel miért: utat pokrócért, pokrócot útért, mindkettőt életéért, életét – mindenért.
Van-e választása ebben a helyzetben? Lenne-e jogom megítélni, ha farkassá válna?
És vajon tudja-e ott, a csikorgó kárpáti éjszakában, hogy számomra példázattá vált sejtelmes utazása, és tudni nem, csak hinni merem, hogy marad még egy utolsó pokróca, mire az erdőből kiér.”

Felteszem, hogy amit itt leírtál, reális. Az élet hű lenyomata. Tegyük fel ugyanakkor, hogy mielőtt védett helyre ért volna, dédapád pokrócai sajnálatosan elfogynak. A farkasok pedig rendszerint hamarabb utolérik az embert, mint azt remélnénk. Miként írnád meg azt a helyzetet – ma? És mi lenne a korábbi tanulsággal?
Tovább megyek: mi lett volna akkor, ha nincs meg ez a személyes emléked? Milyen példabeszédhez folyamodtál volna, hogy plasztikusabbá tegyed a kisebbségi skizoid közérzetet?

Dalí performanszát idéztem volna fel

Az ember nem példázatokhoz igazítja életét, hanem épp fordítva: élete mozzanataihoz, helyzete jellegzetességeihez keres (vagy alkot) analógiákat. Ha dédapámat felfalják a farkasok, az bizony a megvilágítani kívánt helyzetre nézve nem szolgálhatott volna analógiaként, mint ahogy az sem, ha vidáman, fütyörészve érkezik Brassóba és jó áron túlad portékáin. Ilyen történettel indokolatlan lett volt abban az esszében előhozakodni. Annak a veszélyhelyzetnek, annak a morális csapdának az érzékeltetésére volt szükségem, amelyben vergődve a rövid távú túlélésért, megmenekülésért a hosszabb távú megmaradáshoz szükséges értékeit kényszerül valaki feláldozni, illetve amikor a „farkassá válás” súlyos kompromisszuma is megoldásnak látszana.
Ha a családi legendáriumnak ezt az anyám által többször elmesélt epizódját nem cizellálhattam volna kisebbségi példázattá, akkor talán valami mást léthelyzetet érzékeltettem volna valami más epizóddal. Az engem foglalkoztató konfliktusok közül mondjuk a kérlelhetetlen művészi elkötelezettséggel járó csapdahelyzet példázatos bemutatására Salvador Dalí performanszát idéztem volna fel.
Egy alkalommal a szürrealizmus atyja vastag csövet húzva maga után súlyos nehézbúvár-felszerelésben jelent meg a színpadon és a terve valami olyasmi lehetett, hogy az öltözék elszigeteltségében tart senki által nem hallható előadást. Ha nem értitek a festményeimet, ne értsétek azt se, amit mondok – gondolhatta. Ám a búvársisak oxigénellátásáért felelős légszivattyú már az első percekben felmondta a szolgálatot, ezt azonban senki nem vette észre, csupán a művész, aki kétségbeesve próbált megszabadulni a gondosan helyére csavarozott súlyos fejgömbtől. Mivel pedig kiáltásai nem voltak hallhatóak, mindenki azt hitte, hogy szabadulási kísérlete része a művészi performansznak, így kis híján hagyták megfulladni. Hiába állt egy technikus a színfalak mögött a szivattyúnál, annyira elragadta a világhírű művész színpadi produkciója, hogy a függönyrésen át meredten végignézte az előadásnak gondolt vergődést ahelyett, hogy a berendezés mutatóira vetett volna legalább futó pillantást. Dalí persze megtehette volna, hogy az üzemzavar észlelésekor elhagyja a színpadot és hátramegy a technikushoz, ám az fel sem merült benne, hogy feladja a show-t, végigcsinálta hát a vonagló fuldoklással folytatódó sikertelen önszabadítást, és amikor eszméletét vesztve hosszában elvágódott a deszkákon, akkor is úgy intézte, hogy arca a közönség felé forduljon, és amikor a kissé bepárásodott üveg kitisztul, mindenki jól láthassa fennakadt szemét.

vilagvege

6) Érdeklődve tallóztam eddigi válaszaidban, mint ahogy blogjaidban és írásaidban, s egy idő után megállapítottam, hogy az átlagnál több elidegenítő kifejezést használsz magyarázataid megfogalmazásához. Ez önmagában nem baj, de azért nem kevésszer szemet szúr és fület sért – nem beszélve az agy esetleges lebénításáról – a sok posztmodern, szubsztancia, szuicid, öninstalláció, multikulti, narratíva, halálkontextus és egyebek, hadd ne soroljam tovább. Szerinted kikerülhetetlen-e, törvényszerűen indokolt-e ennek az intellektuális zsargonnak az aktív használata, ami által gondolkodásunk könnyen egybemosódhat egy irodalmi strukturalizmusra fanyalodott kékharisnyáéval?

A kettős ügynök stílusa

Mind a Szembesülésben megtalálható és magáról a Szembesülésről szóló könyvkritikákban, mind virtuális öngyilkosságom utólagos traktátumaiban, mind pirézzé válásom művészetelméleti percepciójában (vagyis ezekben a csiklandósnak joggal mondható esetekben) tudatos elszántsággal törekedtem arra, hogy értelmező-értékelő-elemző textusaim

egyfelől maximálisan megfeleljenek annak a bizonyos intellektuális szakzsargonnak, mi több, ezen belül értelmük, érvényes jelentésük legyen,

másfelől viszont ugyanezt a szakzsargont a beavatatlanok számára komikussá is tegyék.

Vagyis: szinte minden ilyen értelmezésben azt kívántam elérni egyfelől, hogy a nyelvfilozófiában, egzisztencializmusban, posztmodern recepcióelméletben és egyéb huncutságokban jártas vájt fülűek nyála elcsöppenjen a gyönyörűségtől, amikor ilyen mondatokat olvasnak:

* A Szembesülés szerzőjét a strukturalizmusok utáni elméleti pozíciója vagy a temporális irodalomelméleti paradigmák melletti elkötelezettsége miatt nem érheti vád! Ellenkezőleg. Láthatóan hagyományosan kontextualista alapállású, ráadásul gyanítható, hogy szemiotikai előfeltevései pedig referenciálisak.

* Virtuális öngyilkosságom posztmodern önreflexiós gesztus, amely a megalkotott halálkontextus segítségével képes életbevetettségemet posztumusz létezésemmel azonosítani azon a réven, hogy saját szuicid mivoltomat tettem attitűdöm tárgyává

* A pirézek a megkérdezettek intencionális élménye révén az elutasítottság fenoménjává váltak, így ennek az etnikumnak saját személyemmel való megképezése olyan művészeti performansszá vált, amellyel megengedte az előítéletes gondolkodás valóságába történő beavatkozást.

– másfelől viszont az átlagolvasó hadd nevesse könnyesre magát, hogy milyen remek paródiaszöveget írtam. A cél mindig az, hogy ne külön az egyik vagy külön a másik kívánalomnak feleljek meg, hanem hogy „középről nézve” ne lehessen eldönteni, a beavatottak nyelvén beszélek-e avagy éppen gúnyt űzök ebből a nyelvből. Merthogy ezt én sem döntöm el, ilyenkor ugyanis kettős ügynökként működöm, egyszerre vagyok elszánt híve annak, hogy bonyolult dolgokat csak komplex módon lehet megközelíteni és szinte minden ilyen megközelítésben külön erre az alkalomra létrehozott nyelvet kell használni az értelmezéshez – de ugyanígy vallom azt is, hogy a beavatottak tolvajnyelve beleszűkül saját belterjességébe és a végletekig elidegeníti azt a hagyományos befogadót, aki nem ismeri az adott nyelvi-filozófiai kódrendszert, ám szívesen megmosolyogja (talán meg is kedveli), ha egy író görbe tükrében válik láthatóvá.
Mindezt pedig, talán mondanom sem kell, azóta gondolom így, amióta megértettem, hogy a beavatatlanok éppen azért rekednek kívül ezen az izgalmas értelmezési tartományon, mert a tradicionalitás mint kulturális megelőzöttség a kollektív tudatalatti szétsugárzódása révén kisajátító jelleggel lényegül rá az újonnan születő szubsztanciákra és ezzel felszámolja, rájuk nézve érvénytelenné teszi a nyelvi szubszidiaritás elvét.

halottmadarral

7) Előfordulhatott volna, hogy a kommunikáció fejlődése nem következik be akkora ugrással és hatásfokkal, mint ahogy bekövetkezett, a számítástechnikai forradalom és az internet még jócskán váratnak magukra. Gondold el, hogy nélkülük kellett volna írói karriert, továbbá médiabirodalmat építened. Milyen eredményt valószínűsítenél egy ilyen, ma nevetségesnek és abszurdnak tűnő helyzetben?

Bűnösen sokáig késlekedtem

Az új dolgok iránti meglévő vagy annak vélt fogékonyságom és technikai érdeklődésem mércéjével mérve elég sokáig ellenálltam mind a számítógép csábításának, mind az internet kihívásainak. A kilencvenes évek közepén egy PC már nem számított különlegességnek, még ha a mi tájainkon nem is volt mindennapos – én mégis kivártam 1996-ig.
Az első olyan íróval, aki már számítógépen írt, 1992-ben találkoztam Szegeden. Ő az akkor New Yorkban élő Csalog Zsolt volt, akivel együtt vettünk részt a Bibó István életművének aktualitása című konferencián. Valahogy szóba került ez a téma is, és ő elmondta, milyen könnyebbség szövegszerkesztővel dolgozni, hálás a sorsának, hogy az USA-ban erre lehetősége nyílott. Barátságot kötöttünk és levelezésbe kezdtünk, minden alkalommal csodálattal vettem kezembe printerrel előállított, sorkizárt szövegű leveleit. Kicsit zavarni kezdett, hogy az én írógépemből kitekeredő levél sorvégei ehhez képest milyen csúnya girbegurba vonalat adnak – de akkor még nemigen gondolhattam arra, hogy én is szert tehetnék magasabb szintű technikára (korábban nálunk még az írógépet is luxusnak tartották). Ám egy-két évvel később ez már nem számított úri huncutságnak, ismerőseim, barátaim körében még itt Kárpátalján is egyre többen akadtak, akik komputert használtak. A nyomdaüzemek is mind áttértek számítógépes szedésre-tördelésre, printelt szövegeket kaptunk korrektúrára (akkoriban könyveket és lapokat kiadó vállalkozásaim voltak). Ajánlgatták is többen, nekem is jól jönne íróként meg szerkesztőként is egy PC beszerzése.
Erre azonban egészen 1996-ig nem tudtam magamat rávenni. És még akkor is csak próbaidőre kértem kölcsönbe egy primitív kis gépet: lássam, nem zavar-e annyira a technológia, hogy elvonja a figyelmemet a szent alkotástól.
Mindez azért fontos talán, mert az első szöveg, amit számítógépbe írtam, éppen a többször emlegetett Szembesülés című regényem volt. Addigra számos előfogalmazvánnyal és kész fejezettel, többé-kevésbé kidolgozott részlettel és rengeteg jegyzettel rendelkeztem – ezeket egybeszerkeszteni pokoli munka lett volna hagyományos módon. Képernyő előtt ülve azonban lehetőség nyílt arra, hogy előrébb vagy hátrább soroljak, közbeiktassak, átvariáljak, újraírjak vagy kihagyjak szövegeket, így ebben az évben – a kölcsöngépen – be is fejeztem a regény első változatát. Nyíregyházi kollégáim révén hamarosan beszerzett, akkor házi használatban csúcsminőségűnek számító első saját gépemen pedig már tördelni is megtanultam, így akkori folyóiratunk, a Pánsíp anyagát 1997-től kezdve már filmre vitelre készen kapta a nyomda.
De mindebben én nem voltam úttörő, ekkorra már idehaza sem számított különlegességnek a számítógép. Hacsak nem írói körökben…
Igen, alighanem Kárpátalján én voltam az első, aki verset írtam képernyőre. És akad kollégám, aki a PC-t erre ma is alkalmatlannak tartja…
Irodalmi berkekben internetezni is én kezdtem először – de ezzel is bűnösen sokáig kivártam. Ez esetben már nem a technikától ódzkodtam, hanem attól, hogy az új világ majd minden időmet elrabolja, és soha többet nem marad türelmem valamiben igazán elmélyülni. Mivel akár csak néhány órás netkapcsolatot fenntartani elég költséges mulatságnak számított, és mivel a szolgáltatók sem álltak helyzetük magaslatán, volt módom hárításra. Amikor már nehéz volt úgy tartani a kapcsolatot (például szerkesztőségekkel), hogy nincs e-mail címem, kiskamasz fiamat kértem meg, a könyvtárban, ahol 1 dollárért 1 órán át volt lehetőség internetezésre, nyisson számomra elektronikus postafiókot. Attól kezdve floppyra (ki ismeri a mai fiatalok közül?) írtam leveleimet, Kolos meg heti egy alkalommal átvitte a könyvtárba, elküldte őket, a lemezre pedig rámásolta a fiókomba érkezett emaileket. Vagy egy évig leveleztem így.
Aztán csak lett „betelefonálós” internetünk – s mert így volt olcsóbb: éjszakai tarifacsomaggal.
Soha izgalmasabb éjszakákat…
És ha eddig hárítottam, kivártam, késlekedtem – akkor ettől kezdve megszaporítottam lépteimet. Az első weboldalra való rácsodálkozás és első saját honlapom elindítása között már nagyon rövid idő telt el. Eleinte 15 éves fiam segítségére szorultam (később programozó matematikus lett), aztán lassan a webtechnikák amatőr szakértőjévé képeztem magam. 2000 végén kezdtem építeni digitális univerzumomat, amelyet ma már én sem tudok átlátni, 70 blogról és tízezernyi külön weboldalról van szó.
Ha másképp alakul a világ sora, nyilván az én munkám is ehhez a másképp alakuló világhoz igazodott volna. Ha nem épül ki a világháló, akkor hiányozni se tudna. Én jóban voltam-vagyok a Gutenberg-galaxissal is, abban is megvolt, megvan és meg is lenne a helyem. Az ember azt a világot lakja be, ami adatik számára. Tehát remekül el tudom magam képzelni NDK gyártmányú Erikát kalapáló, a nyomdafesték szagába szerelmes, zártabb világban a méretére szabott szerepét játszó írónak.
Ám annyi bizonyos, hogy a Neumann-univerzum létrejötte nélkül sem szemléletem, sem alkotásmódom nem változott (fejlődött vagy romlott?) volna annyit, mint ennek a nagy kilépésnek a lehetőségével. Én éltem (visszaéltem?) ezzel a lehetőséggel és máig benne tobzódva nagy-nagy elkötelezettje lettem a digitális forradalomnak és az online létezésnek. Erről többször írtam, egy összefoglalásom itt olvasható:
Internet és irodalom – A Gutenberg-galaxis és a Neumann-univerzum

8) Nem csak író vagy, de lírai költő is; feltételezem, hogy életed eseményei, mozzanatai valamiképpen átszűrődtek irodalmi alkotásaiba. Van-e olyan fontos mozzanata – fehér foltja – életednek, amelyet nem tartottál érdemesnek arra, hogy beemeld valamely írásodba, alkotásodba?

Foltokkal játszó

Mivel hosszabb ideje ambícióm van arra, hogy magánszemélyként írói munkásságom részét képezzem, így a privát szférából talán sikerült valamelyest átcihelődnöm az irodalmi megalkotottság képzetes mezejére. Gondom volt arra, hogy regényíróként éljek a szerzői én multiplikációjának a lehetőségével és elérjem, ne lehessen pontosan tudni, hol húzódik a határ a között a személy között, akinek a neve szerepel a könyvborítón, és azon számos én között, aki a szöveg narratíváját vezeti, aki éppen ezt a regényt író íróként szólal meg vagy aki regényhősként vagy általa megidézett szereplőként első személyben beszél. Ennek köszönhetően ezek a regényeim visszahatnak a civil BDK-ra és részben determinálják az olvasók számára megképződő íróalakot. Ez a megképződött alak egy ellentmondásoktól terhes entitás, ám a személyes énnel való korrelációi talán eléggé izgalmassá teszik őt ahhoz, hogy a befogadók részéről végzett intellektuális erőfeszítés, azaz ennek a kételemű korrelációs együttesnek a szignifikancia-vizsgálata – mint olvasati szerződésbe foglalt kötelezettség – kíváncsivá tehesse őket: vajon az adott két elem (elképzelt író + civil magánember) esetén a köztük feltételezett összefüggés képez-e koherenciát. Mindez szándékomnak megfelelően történik így. Ezért aztán voltaképp játszom magánéletem fehér foltjaival: amikor rámutatok egyre-egyre mint valóságosra, azt hihetik tiszta fikciónak, s amikor meglódult fantáziám képeit realisztikusan ábrázolom, azt vélhetik valóságnak. De történhet fordítva is: nem a lelepleződés ellen munkálkodom, hanem a játékteret igyekszem szélesre nyitni.
Itt említem meg példának okáért, hogy míg az Élted volt regénye című szövegjátékom belső történetében egy barátom élettragédiájára véltek ráismerni a környezetemben élők (nem véletlenül, vannak átfedések), addig a távolabb élők ezt a szereplőt énvelem azonosították (holott ennek semmi alapja nem volt, csak beleképzelték). Illetve egy másik eset: irodalomtörténész barátom levelében elragadtatással írt a Tejmozi egyik részletéről, „Amikor ott gyalogolsz apáddal a hófúvásban… vagy amikor beszélgettek és egymást paskoljátok nyírfavesszővel a szaunában…”. Ki kellett ábrándítanom azzal, hogy soha nem gyalogoltam apámmal semmilyen hófúvásban és életemben nem láttam szaunát belülről. Eléggé csalódott lett… Hát pedig a hó vagy a gőz eléggé fehér folt…
A költészet persze kicsit más. Az elvonatkoztatás magasabb foka lehetővé teszi, hogy az önéletrajzi-magánéleti utalások ne legyenek visszakövethetők, illetve többféleképpen legyenek értelmezhetők. Ám ahogy nagyobb lélegzetű prózáimban is kerülöm az én és nem-én közötti határvonalak meghúzását, úgy szerintem a verseimről sem könnyű eldönteni, hogy alanyiak vagy tárgyiak. Tűnhet úgy, hogy magamról, belső világomról írok, holott az Univerzum szerkezetét igyekszem megragadni, és előfordulhat, hogy valamely külső jelenséget leíró, egzaktnak tűnő megfigyelésben éppen hogy belső világomra koncentráltam. Korai verseimtől eltérően, többnyire tudatosan kerülöm az egyes szám első személyt, a lírai én gyakran harmadik vagy második személyben beszél (utóbbi modort nevezték a József Attila-kutatók önmegszólítónak).
De hogy kérdésedet se kerüljem meg teljesen: igen, több olyan fehér foltja van életemnek, amelyet nem tartottam érdemesnek szépirodalmi megörökítésre – másmilyenre se igazán, de a nyilvánosság számára írt naplójegyzeteimben, esetleg publicisztikáimban előfordulhatnak utalások rájuk. Ilyen például a fizikai intim szférám, továbbá a mindenkori anyagi helyzetem. Egyiket sem szeméremből kerülöm, egyszerűen nincsen késztetésem arra, hogy ezeknek szerepet szánjak, holott természetesen a magánéletemet erősen befolyásoló dolgokról van szó. Az utóbbi időben a mozgásteremet erősen leszűkítő és teljesítményemet a nullához konvergáló mozgásszervi betegségemről is csak egyszer írtam hosszabban és konkrétan, akkor például utána kellett néznem, mi is a neve ennek a betegségnek, mert én bizony elfelejtettem. Ritka ugyanis, mint a fehér holló. Vagy folt…

*

Balla D. Károly (1957, Ungvár – ) író, költő, blogger; József Attila-díjas

Rövid életrajz:

1957-ben született a kárpátaljai Ungváron (akkor Szovjetunió, jelenleg Ukrajna), ma is itt él családjával (felesége: Berniczky Éva írónő, gyerekek: Balla Kolos matematikai programozó, Balla Csönge szociológus, grafikus). Szülővárosában érettségizett és folytatott előbb fizikusi, majd bölcsészeti egyetemi tanulmányokat. Közben volt laboráns, majd évekig tankönyvkiadói korrektorként és szerkesztőként működött. 1989-től munkaviszony nélküli szabadfoglalkozású.
1973 óta publikál. Versei, novellái, esszéi, publicisztikai írásai, naplójegyzetei a magyar nyelvterület számos orgánumában jelentek meg (az elmúlt években rendszeresen publikált a Mozgó Világban, Bárkában, Forrásban, Parnasszusban, Debreceni Disputában, Holmiban… – újabban kevesebbet ír és alig publikál, szonett-sorozata és limerik-ciklusa óta leginkább csak rövidebb jegyzetek, haikuk, aforisztikus szösszenetek kerültek ki keze alól, ezek közlését nagyrész blogjai számára tartja fenn). Több tucatnyi, köztük néhány idegen nyelvű antológiában, gyűjteményben szerepel írásaival. Húsznál több önálló könyve jelent meg, közte három regény (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005, Tejmozi, 2011). Számos díjban és szakmai elismerésben, többek között József Attila-díjban részesült.

ahontalansagmetaforai
Az 1980-as évek elejétől tevékenyen részt vett a kárpátaljai magyar kulturális és társadalmi szervezetek munkájában, ezeknek időnként elnöke, társelnöke, vezető testületének tagja. Szerkesztette a pártlapban megjelenő kulturális mellékletek szépirodalmi anyagait, majd önálló folyóiratokat, alapítványt, kiadói műhelyeket, irodalmi szalont alapított és vezetett mintegy másfél évtizeden át. A 90-es évek közepétől előbb a közéletből, majd a 2000-es évek elejétől, miközben tevékenységét nagyrészt az internetre helyezi át, fokozatosan a kárpátaljai magyar irodalomból is kivonul. Mára meglehetős visszavonultságban él és alkot, leginkább évek óta vezetett blogja és más internetes oldalak révén kommunikál a külvilággal. Mintegy ezzel összhangban egészségi állapota is életviteléhez igazodott.
2007-ben virtuális öngyilkosságot követett el, azóta posztumusz műveit írja és publikálja.
2007 tavasza óta piréz.

Könyveinek teljes listája:

Álmodj zenét. Versek. Uzshorod, Kárpáti Könyvkiadó, 1979.
Recsitativi. Versek ukrán nyelven. Ford: Ivan Petrovcij. Kijev, Mology Kiadó, 1983.
Tágulok a Világegyetembe. Versek. Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1984.
Valahol tűz van. Elbeszélések, kisregény, színmű. Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1988.
Sorsomhoz szegezve. Versek. Ungvár (Uzsgorod), Kárpáti Kiadó, 1990.
Hóban és homokon. Versek. Hatodik Síp, Budapest–Ungvár, 1991.
Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Publicisztikák. Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.
Karnyújtásnyira. Elbeszélések, novellák, két színpadi mű, regényrészlet. Galéria Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993.
Árokszélen. Versek, képversek. Pannónia Könyvek <Pécs, 1996>
Élted volt regénye. Egy önmagát mintázó torzó. Regény. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel–Budapest, 1998.
Reggel madár, délben kötél. Társszerzők: Füzesi Magda, Berniczky Éva. Pánsíp-UngBereg, Ungvár–Budapest, 1999.
A topáz illemtana. Társszerző: Berniczky Éva. UngBereg Alapítvány, Budapest, 1999.
Halott madárral. Válogatott és új versek. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 1999.
A hontalanság metaforái. Publicisztikák, esszék, vallomások. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000.
Ne gondolj a fehér elefántra. Öt színpadi játék. Pánsíp–Ungbereg, Ungvár–Budapest, 2000.
Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2000.
A Magyar Dráma Napja a József Attila Színházban, 2000. szeptember 21. Benne: Az illetéktelen c. alkalmi színdarabom. Társszerzők egy-egy hasonló művel: Láng Zsolt és Szabó Palócz Attila. – A József Attila Színház kiadása, Bp, 2000 (a könyv 100 db számozott példányban jelent meg).
Iván Kricsfalusij versei. Ford.: B. D. K. Ungvár, 2001.
Világvége. [Válogatott] novellák. Pro Pannonia Kiadó <Pécs, 2002.>
VakCina. Virtuális könyv. Liber-ALL, Világháló, 2003.
Peresztrojkácska. Válogatott publicisztikai írások, 1985-1990. (Az Ung Ungvárnál… c. sorozat 1. része). CyberBooks Kiadó, 2005. (e-book)
Szembesülés. 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből. Pro Pannonia, Pécs, 2005.
2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje. Egy manzárdőr naplója. Pro Pannonia, Pécs, 2007.

pilinszky

magyarulbeszelo

harmadvalaki
A Pilinszky-projektum. Savaria University Press, Szombathely, 2008
Magyarul beszélő magyarok. Esszék, publicisztikák, írójegyzetek. EÖKIK, Budapest, 2008.
Harmadvalaki. Versek 1999-2008. Savaria University Press, Szombathely, 2009.
Széles az alagút. 73 limerik. BDK Online, Világháló, 2011, (e-book)
Tejmozi. Regény, Magvető Kiadó, Budapest, 2011.
Kő és árnyék. Versek 2011-1978, Kárpáti Kiadó, 2012.
Az utolsó futamok (naplójegyzetek), Pro Pannonia, 2033.

koesarnyek

Balla D. Károlyról (majdnem) mindent megtudhatunk összesítő (bár újabban ritkán frissülő) honlapját böngészve:

https://sites.google.com/site/balladkaroly/

Aktuális jegyzetei főként a következő blogokban olvashatók:

http://ungparty.net/blog/
http://blog.kárpátalja.net/
http://vipera.balladium.hu/

2017. január 17.

Szóljon hozzá!