Kikulcsolta a postaládát, belenézett. Az állam vagy csak a szolgáltatók megint jelzik, hogy fizető polgár vagyok, nem több, állapította meg kesernyés iróniával, amikor kihalászta a reklámlapok és szórócédulák halmazából az egyetlen fontos postát. Egy villanyszámlát, amin minden rendben volt, és mégsem. A lakcím az övé, egy információ viszont értelmezhetetlen, azt írja, hogy apartament 2, holott ő házban lakik. És idegen a név is, ő pedig alig ismeri a szomszédságot, nevezettet egyáltalán. A postás rég elfüstölt, nincs kinek visszaadni, megmagyarázni, hogy a boríték nem neki szól, s ha nem sikerül idejében célba juttatni, abból baj lehet. Mert teszem azt (morfondírozott a postaláda tulajdonosa) van szegénynek egy harminc vagy negyven lejes fogyasztása, de mert félrecímezték, nem kapja meg, tehát nem is tudja kifizetni, és ha kifut a türelmi időből, megjelenik a vállalat szerelője, lekapcsolja a hálózatról , és csak nehéz pénzekért kapcsolja vissza…Ő pedig még azt sem tudja bizonyítani, hogy egyáltalán nem kapott számlát, mert rossz címre dobták be. Egy percig arra gondolt, elmegy és kifizeti az illető helyett, aztán majd jövő héten nekiáll, több ideje lesz és megkeresi. Az ötlet abszolút hülyének, mi több, értelmetlennek tűnt, nézzünk más után. Például hogy bedobom a harmadik szomszéd postaládájába, aki tősgyökeres, a hídtól errefelé mindenkit ismer, azt is tudja, ki kinek a fia, lánya, s hogy az ő fia, lánya most éppen Londonban, Pesten vagy Kénosban él. Úgy is lett, ám rossz jel, hogy a számla – most már feltépett borítékban – másnap megint a postaládájában volt, ami csakis azt jelenthette, hogy a szomszédság sem ismeri a boríték igazi gazdáját. Kézbe vehette, látta, hogy villanyosoktól jött, reflexmozdulattal feltépte, csak utána fedezte fel, másnak szól. S szépen visszapasszolta a létező címre, azaz abba a postaládába, ahonnan útjára indult. Egy apró jelzés mégis fogódzó lehet, a házszám után odaírt pontosítás:2. számú apartman. Csakhogy a lakótömb- vagy lépcsőházszerű építkezés nem jellemző Szombatfalván, annál inkább a város másik fertályában, amit Bethlen 1-nek meg 2-nek szokás mondani, és ahol a népességnek majdnem fele lakik négy- meg tízemeletesekben. Eszébe jutott, minap egy utcára nyíló ajtón benézve üvegezett folyosóra látott, ahonnan újabb ajtók nyíltak, ahogy találgatta, valami garzonokra. Néha kitolnak egy-egy gyerekkocsit is az ajtó elé a napra, van élet a folyosón s a házon belül. Ez egészen közel a házukhoz, úgyhogy odasétált a mostanra már bezárt épülethez, és a résbe csúsztatta a borítékot, remélve, hogy az illető ott lakik, mi több, meg is kapja a számlát. Biztató, hogy a postaládájába nem dobták harmadszor is vissza a sok kalandot megjárt borítékot, ám nem volt kedve bekopogni a földszinti második ajtón, hogy szóval maga az, kedves uram, akiért annyit dilemmáztam ezekben a napokban, de most már én is látom, minden rendben. S főleg este nem kopogott volna be, nehogy mégse találja a kiutat a vaksötétben, mert amitől tartott, mégis bekövetkezett.