Anyámnak cselekvés volt a játék, nekem főnév. A játszásról neki eszébe jut a kert, a lugas, a falusi leánykák, a legóként használt agyag, a kavicsok, a dióhéj, a barka, a virágszirmok. Nekem a játékról valami festett bádogtárgy jut elsősorban eszembe: egy jármű, egy bohóc, egy kakas, no meg a tarkabarka műanyagcsodák. Kevés játszótársam volt és mindig tartottam tőle, hogy sok játékommal irigyeket szerzek magamnak. Sosem kérkedtem az új játészerekkel, ugyanakkor önfeledten csak egyedül tudtam játszani, (leszámítva a lépegetős társasjátékokat, amelyekhez a bátyám már nagyocska volt, de néha azért összejött egy-két parti).
Édesanyám a családjáért élt és nem érti, hogy miért nem nősültem meg. Messzire vezetne, ha ezt elemezném, de anyámnak ebben a kérdésében is a játék igei voltát érzem, hiszen inkább azt tapasztaltam, hogy kényes játékszer a nő, vigyázni kell vele, nehogy megkarcoljam, nehogy megkarcoljon. Egy jó évtizede édesanyám már nem háziasszony; ellátásra szorul. Elfelejti… „szándékosan” (?) elfelejti, hogy a családot már nem a vasárnapi tálaló kanala tartja össze. Fölöslegesnek érzi magát; „Ez már nem én vagyok” — gondolja és olyankor az az érzésem, hogy ez a hézagos felismerés fokozódó halálvágyat ébreszt benne. A másokért élés mindig nemes dolog, de ha valami közbejön, valami akadály gördül az ösztönös adakozás és szolgálat útjába, a másokért élő koloncnak érezheti magát. Valahol olvastam, hogy a gyermekeket meg kell tanítani egyedül (is) játszani. Ha betegek, adjunk a kezükbe családi fényképalbumot; tanítsuk meg gyermekeinket egyedül (is) foglalatoskodni, hogy elviseljék vagy hasznukra fordítsák a magányt. Senkinek se kívánom azt a kényszert, amely nálam a naplóvezetés, de számomra az eltelt idő centiméterekben és kilókban mérhető; sok problémám van, de az nem gond, hogy mit csináltam teszem azt 1979. december 31-én, 1980. augusztus 28-án, 1984. október 18-án; ez csak folyóméterek kérdése. Az élet eltelt, de tartalomjegyzéke megmaradt és a tartalomjegyzék alcímeiből a tartalom visszapergethető. Lehet, hogy haszontalan ember vagyok, lehet, hogy mások személyes megsegítését megváltanám a személytelen pénzzel. Egyszer egy hajléktalan megszólított és elővettem a pénztárcámat.
— Maga le akar rázni engem száz forinttal? Én csak beszélgetni akarok — szégyenített meg.
Másokért is élni kell, de magunkért is. Hányszor mondják, hogy önző ember, aki csak magára gondol, csak magát szereti. Én ehhez hozzáfűzném, hogy aki gyermekkorában nem tanulja meg önmagát szeretni, életveszélyben van; beleveti magát a (másokért való) munkába, de a munkaerő idővel elapad és a „másokért élő” ottmarad üresjáratban; introspektív énje elsorvad; az élet gonosz pókerjátéka híján nem vonulhat félre… nem tud pasziánszozni; értelmét se látja az élet türelemjátékainak, amilyenek a hobbik vagy a nemes szenvedélyek. Teherré válik önmaga számára, talán csak azért, mert felnőttkori betegeskedései alatt elmulasztotta a családi fényképek hátlapjára ceruzával rávezetni az évszámot és a neveket. Ott áll az időben gyökértelenül, bezárva az örök jelen gombnyomásos érthetetlenségei közé és nem tudja már, ki él, ki hal; tudja magas életkorát és rákérdez… gyászra kész lélekkel kérdez rá rég elhalt szüleire, akik megtanították játszani, de akiknek nem volt olyan fontos a játékszer és az egyszemélyes játék.

Budapest, 2017. I. 20.