200 Arany
(szeszélyes napló/1)
Hamarabb ismertem meg Arany János költészetét, mint hogy tudtam volna, mi is az az arany. Amely fénylik és csörög. Mindig a más kezében…
Nem tudom, mi talált helyet hamarabb tudatomban: a Családi kör, s vele a felejthetetlen első sorok (Este van, este van: kiki nyúgalomba! / Feketén bólingat az eperfa lombja, / Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, / Nagyot koppan akkor, azután elhallgat…), megtermékenyítve az amúgy is látomásos gyermeki fantáziát, vagy Petőfi Arany Lacinak-ja, amelyet hamarosan kívülről fújtam, a felnőttek ámulatára – csörgő jutalom-aprópénzekért…
*
„Családomnak, hivatalomnak élek, s néha a literaturában dilettanskodom. A tisztváltozás igen nagy szemeket nyitott; az értelmiség itten a conservativismus mellett nyilatkozott. „A ki Gr—t nem szereti, azt a f—e” stb. Én magam most is szabadelvű vagyok, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről…” (Arany János levele Szilágyi Istvánnak, 1845)
*
„Kölcseynek igaza van, midőn azt mondja: „csak az a darabban természetes, mit abban várni vagy rettegni lehet”, — minél több a várni vagy rettegni való, annál érdekesebb a darab; de a hol némely aluszékony jelenetre rácsattan valamely nem várt mennykő, az, gyermekeket talán megijeszt, de felnőtt egyénnek nem gyönyörködtető. Azonban ön ezeket jobban tudja, mint a szalontai kis nótáros… (Arany János levele Szilágyi Istvánnak, 1845)
*
Egyszer egy kis leány mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz’ elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,
Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már épen indúl;
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve;
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? –
———————————————–
A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte;
Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:
De a keményszivű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
(Arany János: Juliska elbujdosása. Töredék, 1850)
*
Mondják Aranyról, hogy az életben ritkamód higgadt, nyugodt ember volt, akár példának is lehetett venni. Anekdota is maradt fenn e legendás flegmájáról. Egyszer egy kiváncsi tanácsbeli ember ugyanis azt találta kérdezni tőle: „Hogy lehet az, hogy nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta-teremtettét nem hallunk? Arany kurtán és nyugodtan: – Nem szokásom. – Hát ha nagyon megharagszik? – firtatá a tanácsbeli. – Akkor hallgatok. – De ha nagyon, de nagyon megharagszik? – Akkor még jobban hallgatok – mondta Arany.”… Hát akkor itt mi is elhallgatunk mára.
az Aranykor Egykori Lovagja
Pusztai Péter rajza