„Nem tudunk mi soha semmit előre”

Vasárnap. Délelőtt 11. Kimondhatatlanul forró nyárban igyekszem a Farkas utca felé Kolozsváron. Az utcák néptelenek, mindenki behúzódik a hűvös szobákba.

– Parancsolj, fáradj beljebb – tessékel be Ildikó. – Egy pillanat, odakészítettem az ebédet, rögtön jövök. Ülj le addig – s egyedül hagy.

Ácsorgok kicsit, hirtelen nagyon magányosnak érzem magam. Ízlésesen berendezett lakásba csöppentem, finom asztalkák és fotelek közé. Minden ódon és nagymamásan barátságos.

– Oda üljünk – jön ki a konyhából –, ez a hely szegény édesanyámé volt, itt szeretett ülni, ne haragudj…

Átülünk a másik asztalhoz.

– Könyvre készülök rólatok, arról, hogyan dolgoztok, milyen is a színész „műhelye”.

Bólogat örömmel, kicsit hitetlenkedve a vállalkozás sikerében.

– Azért is kérdeznélek benneteket, többet tudókat – bököm ki –, mert hiszem, hogy a főiskola nem taníthat meg mindenre. Egymástól sokkal többet tapasztalhatunk, nyerhetünk…

Hangjába beletörődés, szomorúság vegyül.

– Pályánkon soha nincs olyan, hogy „kész”. A közönségtől függ az előadás. Minden este más, ergo mi is másak vagyunk. Az a jó bennünk, hogy mindig újjal, új játékkal tudjuk honorálni a közönséget, hiszen mindig másak az elvárásai… Engem első éven Delly tanított, Bisztrai Mária volt a segédtanár. Kolozsváron kezdtem, másodéves koromban költözött a főiskola Vásárhelyre. Akkoriban minden első évet Delly Ferenc tanított. Másodéven Kovács György, Lohinszky lettek a tanáraim. Akkor épült a Stúdió. Gyönyörű „összevissza” korszak volt. A színház halljában, öltözőkben tanultunk, készültünk, amíg felépült a Stúdió. Másodév végén egyszer megkérdeztem Kovács Györgyöt, hogyan kell felépíteni egy szerepet… Az ő nemes fintorával felelte: „Ha maga tehetséges, megoldja. Itt nincs szabály. Elméletileg létezik a Sztanyiszlavkij1) módszer, de tovább már magának kell megéreznie, megoldania.”… Én vizuális típus vagyok – tér vissza magára Ildikó. – Mindig mást szeretnék, a külsőmmel is. Azt a figurát akarom láttatni, amit játszom, nem magamat, bár az én lelkemmel, hangommal, külsőmmel. Az első időkben azt is mondták emiatt, hogy modoros vagyok, mert igyekeztem hangban is mást nyújtani…
– Minden szerepnek más a hangja.
– Engem a Névtelen csillag2) kísért végig a pályámon. Háromszor játsztam. Első alkalommal a főiskolán. Akkor még nem tudtam, milyen. A démont hoztam ki belőle. Váradon a könnyűvérűt. Itt Kolozsváron már több lelki igazolást találtam neki. Hisztérika volt, de itt már a szívhangok is előtörtek, bensőségesebbé vált köztünk a kapcsolat. Mikor egy darabot elolvasok, megjelenik előttem a figura, akár egy kép. Ha képtárba megyek, a figurák mögé azonnal színpadot képzelek, azon töprengek, vajon miféle élete lehet, milyen a gesztuskincse. Az elképzelt figurát próbálom lélekkel megtölteni, megkeresni a hangját, az indulatait. A rendező természetesen lefaraghat belőlük. Itt volt pld. a Sánta angyalok…-ból3) a Böske. Még mielőtt arról lett volna szó, hogy darabot ír belőle Bálint Tibi, magamban kiosztottam a szerepeket. A Böskét Dórián Icának adtam… Mikor a szerepet megkaptam, újraolvastam a darabot. A környezet nekem teljesen idegen volt, ilyen körülmények közt én nem éltem, nem volt alkalmam megismerni. Bemutató után jöttek a régi kolozsváriak, többen is, hogy pontosan úgy jártam, léptem, mint egy régi, híres prímás felesége. Azt hitték ismerem. Nem ismerhettem, én csak megálmodtam azt a nőt.
– Milyen érdekes – mondom neki –, mikor játszol, kicsit olyan vagy, mint egy fájdalmas, szomorkás ének. Ha rád gondolok, így jutsz eszembe… Aggódó, anyai költészet, érett, és mégis mindig egy cseppet a valóság fölött lebegő.
– Nekünk sokkal szebbet kell mutatni, mint az élet. Akkor is, ha az csúnya. Ne fájjon az embereknek az élet durvasága. Mindig szebben kell játszani. De igazul – mondja, miután kíváncsian hallgatta a véleményem. – A munkaszeretet, a pályaszeretet ad erőt mindennek az elviseléséhez.
– Az Amerikai Elektrában4) láttalak először.
– Akkor még Váradon voltam. Imádtam azt a szerepet. A végén, mikor jön Lavínia és Orin, hogy megöljék Brandt-et, már szövegem sincs.. Akkor éjszaka próbáltunk. Farkas rendezte, a legjobb korszakában volt, s akkor jött egy olyan hallatlan nyüszítés, nyöszörgés, valami, ami ott született meg a színpadon.. utána kis is voltam borulva. Hát ez a színész. Hogy rögtön, abban a pillanatban azt a fájdalmat, ami kidobódott belőlem, recepcionálja az eszem, s ezt bontom ki a továbbiakban. Mindig tiszta lélekkel kell indulni. Követni kell a rendezői elképzeléseket. Persze, az a jó, ha azok nem ütköznek a tieddel. Rendező mindenképpen kell. Régen a színészekért választottak darabot. A rendező, mint a karmester, összehangolja az előadást. Ma a saját elképzeléseikhez keresnek darabot. Volt példa arra, hogy felépítettem magamnak a szerepet s a rendezőnek semmire sem volt szüksége belőle. Egyesek szerint a régi iskolát képviselem. A mai rendezőknek bábszerű alakokra van szükségük, dominálnak a színész fölött és ez nem jó. Hagyni kell érvényesülni a színész egyéniségét. Most úgy néz ki, talán újból színész központúbbá válik a színház..
– Két színész beszélget-e a gondjairól?
– Ez olyan egyéni… Ha sugallnék valamit a partnernek, bizonyára a reakcióját szeretném kiváltani. Senkit nem szabad megbántani. Mindenkinek megvan az elképzelése, és dolgozik. Ha valami nagyon jó, azt meg lehet mondani. De bántani nem szabad senkit, mert hiúk is vagyunk.
– Érzel különbséget a között, ahogy te érted-érzed a színházat és a fiatal generáció között?
– Nem érzem magam az idősebb generációhoz tartozónak. Koós Zsófi, Orosz Lujza is olyan hamar elmentek a színháztól. Beállt egy tizenöt éves korkülönbség. Negyvenöt évesen idősek vagyunk? Én soha nem voltam naiva típus, mindig hősnőket, tragikákat, komoly női főszerepeket játsztam. Huszonöt évesen egy anyát, akinek a fia negyvenhat éves volt. Ez alkati kérdés… A most végzettek talán többet tudnak mozgáskultúra, ének tekintetében. Panek Kati például nagyon tehetséges, mindent el tud játszani…Nem vagyok húsz éves, de lélekben nem vagyok tőlük különböző. Mindig szerettek a humoromért – mondja mosolyogva.

Sepsiszentgyörgyön Dürrenmatt Öreg hölgy-ét játszotta, majd Méhes György Drágalátos gyermekeim-ben mutatkozott be nekünk is humoros oldaláról. Más volt az atmoszféra az öltözőben. Bohókás, játékos kedve mindenkit felvillanyozott. Utolérhetetlen volt színpadi gegekben. Ezért a másságáért is kérdezgetem, bár kétlem, hogy rájönnék a nyitjára. Annyit azonban már sejtek, hogy Ildikóban a női érzések, gesztusok olyan ökonomikusan, harmonikusan épülnek fel, bontakoznak ki alakításaiban, olyan magától értetődően nő, talán épp ez az erénye különbözteti meg, hogy nem is akar más lenni. Nő marad, ahogy Vadász Zoltán, Miske Laci, régi kollegái dicsérik. Vérbeli színész ezt a különbséget is felismeri, melyik nő játszik többet is, mint ami, és melyik férfi kevesebb, mint aminek lennie illene-kellene…Ildikó tudja, hogyan őrizze meg azt a női függetlenséget, ami bármikor egyenrangú partnerévé avatja férfi kollegáinak. Ez a bölcsesség jellemzi alakításait, ettől lesz ő –egyesek szerint – a régi iskolához tartozó színésznő.

– Ma már nincs meg az a tartás, mint amikor én idekerültem – folytatja. – Nem is kívánom. Én mindenkivel szervuszban vagyok, szívesen segítek nekik, szeretném, ha jók lennének. Nem tudom éreztetni azt, hogy én vagyok az idősebb.
– A közönségről mi a véleményed?
– Türelmes, bizakodó és hálás. Mindig honorálja, amit nyújtunk neki, még akkor is, ha nem vagyunk a maximumon. Mindig újra meg kell hódítani, meg kell küzdeni vele, érte, és ez a szép! Ezért szép a színház! Ahogy felmegy a függöny, azonnal tudod, hogy többet vagy kevesebbet kell adnod. Például vígjátéknál…
– Minden színész megérzi?
– Átragad. Ez társasjáték. Olyan nincs, hogy ne érezze meg. Elkapja a játék heve. A színésznek különben az a legnagyobb öröme, ha a műszak ott áll a függöny mögött és nézi az előadást, akár százszor is… Egy-egy színészi alakításban mindig vannak olyan részek, amit megnéznek. Talán ez a legnagyobb elismerés a színész életében…

A kisfia ott ugrál körülöttünk. Szép arcú, göndör hajú, késői ajándék Ildikónak.

– Mitől kaphat görcsöt egy színész? Az igazi, amikor fakad a művészet és nem „csinálják”. No de hogy kell úgy csinálni, hogy fakadjon?
– Semmit sem tudunk. És ez a jó. Ha kész vagy, már nem ér semmit a tanács. Ott adódik, közben. Igaz, belül te meg vagy töltve azzal, amire készülsz, de nem tudunk soha semmit előre. Meg kell várni mindennek az idejét.
– A színikritikusokról mi a véleményed?
– Nem szabadna ledorongolniuk a színészt. Ha olyan csúnya, válogatatlan kifejezésekkel illetnek, hogy jön be a közönség? Vagy az a feladatuk, hogy elriasszák őket a színháztól? A kritikusok „mesterséggé” fokozták le a mi munkánkat. Holott ez hivatás. Mester lehet bárki… Évát játsztam Az ember tragédiájában. Az Ádámok, Luciferek váltakoztak. Akkor törtem ki a bokám. Mind a két lábam a színpadon törött el. És nem éreztem a játék alatt. A hit a legfontosabb, ott a színész mindent elfelejt. És akkor ez már nem mesterség. Játsztam királynőket, démonokat, tragikákat, de Rozikát is… Engem nem skatulyáztak be. Ha bízik benned a rendező a szerepet ki tudod bontani magadból… A közönség reagálásából megérzed, meddig mehetsz el hangmagasságban, pikantériában, egy idő után aztán annyira kialakul…
– Ez a jó értelemben vett rutin?
– Én nem tudom, mi az. Mindig szívdobogás, felspannolt lelkiállapot. Nem lehet csak úgy belépni a színpadra. Mindig, minden premieren, minden előadáson ez az érzésem… Megvan az a boldog-feszült pillanat, s akkor ott vannak a partnerek, akik feloldanak, ennek a játéknak vagyok a híve. Mindig alig várom, hogy színpadra lépjek, ezzel a szívet megtámadó görccsel együtt.
– Volt különbség Várad és Kolozsvár között? A színházak közti stílusban?
– Minden együttes más. A váradi talán fénykorát élte, mikor én odakerültem. Bohémabb maga a város. Közvetlenebbek az emberek. „Anyukám”, ez Várad – idéz egy kifejezetten váradi hangsúlyt Ildikó, amit csak eljátszani lehet, leírni nem. – A közönség szinte azonosult a színházzal. Az operett tette ezt, hogy aztán a prózát is nagyon szerették. Igényes közönség volt. Kolozsvár a maga bástyáival zártabb, itt mindenkinek megvan a maga külön kis világa, zárkózottabbak az emberek, egyetemi város, egyetemi bérletek… büszkébbek. Itt indult a színjátszás és ehhez méltónak kell lenni… Váradon a kollégák testvérek voltak. Egy szereposztás kitétele után örök haragot fogadnak egymásnak, hogy aztán bemutató után teljes legyen a béke. A csapat, a társulat jóban, rosszban együtt volt. Itt mindenkinek külön élete van. A szerepek összehoznak, de „kint” más világ van. Szentgyörgyön is melegebb hangulat van ennél. Igaz, hogy bent a színházban már együtt vagyunk, egymásért, a játék összekapcsol. És tudod – mondja megint búslakodva –, különösen mostanában, hogy oly sok játszótárstól fosztott meg az élet… Olyan magunkra hagyatva álltunk az eltávozottak ravatalánál…, rettenetes a kollégák elvesztése. Milyen rövid idő alatt ment el Andrássy Marci, Kovács György, Balogh Éva, Péterffy Gyula, Pásztor János, Horváth Béla…
– Férfi és női művész között van-e különbség? Abban, ahogy dolgoznak? – kérdem gyanútlanul, és megdöbbenek válaszától.
– A teremtés koronája a férfi. Jobban bízom bennük. A nőket jobban ismerem. A férfiak igazságosabbak, tárgyilagosabbak, jobban el tudják választani egyéni érdekeiket a közérdektől. Tökéletesebbek.

Tátott szájjal hallgatom. Ezt nem vártam így, ilyen megadással, ennyi feladással… Sürgősen más témára váltok…

– Mi jelenthetne friss vérkeringést a színházban?
– Új partnerek, új rendezők. – Ildikó kis elégtétellel nyugtázza előbbi meghökkenésemet. – Jó szereposztás. Jó darabok. Jönni, menni, látni. Nekünk is magunkba kellene szívni valami újat. Legalább Bukarestbe tudnánk felmenni. Még egymást sem tudjuk megnézni.
– Dorina Lazăr5) egy tv-interjúban azt mondta, mi „lopjuk” is ezt a mesterséget.
– A gesztusok akaratlanul is átvevődnek, főként, ha van valami hasonlóság is a két színész között. Miért ne? Az nem szégyen…Az emberek hasonulnak egymáshoz. A másik titkát úgysem lehet kilesni. A fiatal megfigyelheti, hogyan jön be az idősebb a színpadra, milyen a magatartása. Ennél többet nem… A lényeg az eredmény.
– A színészt általában butának tartják.
– Már ha csak azokat a darabokat, szerepeket tudják, amiket eljátszottak, már nem lehetnek buták – védi Ildikó a kollegákat. – Az más lapra tartozik, ki mennyit olvas otthon. Ki, mit olvas a szerepéhez. Egy színész nem lehet buta. Ha már öt évet eltöltött a színpadon, tíz szerepet eljátszik, tíz különböző kort, szerzőt ismer – lehet buta?… Önbizalmam csak a színpadon van. Amikor már „megvagyok”. Amikor találkozom a közönséggel. És tudom, hogy sikerült, vagy sem. Eddig az ítélőképességem soha nem csalt meg. Az aggodalmaimat is magammal tárgyalom meg, nem szerzek velük másoknak kellemetlenségeket.
– Szerepálmod van?
– Nincs. Mindig az a legkedvesebb szerepem, amit játszom. Az igaz, hogy inkább a klasszikus szerepeket szerettem… – Búcsúzkodás közben mondja már: – A kosztümös darabokat. A moderneket is persze, de ezeket jobban…

…Megköszönöm rám pazarolt idejét, bár tudom, arról beszélni, ami leginkább foglalkoztat, nagy öröm…

Lejegyezte: Nászta Katalin

(Részletek egy 1983-ban a kolozsvári Korunkban megjelent interjúból.)

Jegyzetek

1) Sztanyiszlavszkij – orosz színész, iskolateremtő, színésznevelő
2) Mona – Mihai Sebastian: Névtelen csillag – Bereczky Péter rendezése
3) Sánta angyalok utcája – Bálint Tibor regénye, színpadi adaptáció
4) Amerikai Elektra, Eugene O’Neill drámája
5) Dorina Lazăr román színésznő

A teljes beszélgetés elérhető itt

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ