A hétévszáza­dos ma­gyar lírát méltán em­le­ge­tik nagy­nak és je­lentősnek. Nemkülönben a ma­gyar műfordításiro­dal­mat, éspe­dig an­nak tu­laj­doníthatóan, hogy a leg­jobb íróink szólal­tatták meg ma­gya­rul a világiro­da­lom nagy­ja­it, mond­juk Shakes­peare-től Tolsz­to­jig. Tu­laj­donképpen újra­al­kották műve­i­ket, az ere­de­ti­ek­kel egyenértékűeket hoz­va létre.

Nem vélet­lenül szokták idézni Ba­bits Mihály rejtélyes válaszát arra a kérdésre, hogy me­lyik a leg­szebb ma­gyar vers. Ő ugyan­is azt vála­szol­ta, hogy a leg­szebb ma­gyar vers Shel­ley Óda a nyu­ga­ti szélhez című költeménye, Tóth Árpád fordításában!
Meg­jegy­zendő itt különben, hogy hu­sza­dik századi klasszi­ku­sa­ink általában már uralták az élő válto­zatát is an­nak az ide­gen nyelv­nek, amelyből fordítot­tak. Közis­mert például Illyés Gyu­la ese­te, aki egy nem­zetközi írótanácskozáson, ami­kor fran­ciául el­kezd­te beszédét, már első mon­da­ta után a fran­cia résztvevők vi­ha­ros taps­ba törtek ki. Tud­ni­il­lik nem­csak ott­ho­no­san beszélte nyelvüket, ha­nem olyan hi­te­les hangsúllyal, olyan pári­zsi utcát idéző fran­ci­asággal, hogy egy­sze­ri­ben szívébe fo­gad­ta, aki ott és ak­kor fran­cia volt…
En­nek dacára, anya­nyelv és ide­gen nyelv vi­szonyát te­kint­ve jel­lemzőnek tar­tom Kosz­tolányi Dezső szel­le­mes meg­jegyzését, aki Ha más nyel­ven… című jegy­zetében fon­tos­nak tar­tot­ta ki­emel­ni: „Általában azt ta­pasz­tal­tam, hogy a kel­le­mes dol­go­kat anya­nyel­ve­men tu­dom inkább közölni, de a kel­le­met­len dol­gok (…) könnyeb­ben men­nek más nyel­ven. Sze­rel­met val­la­ni az anya­nyel­ve­men óhaj­tok, de szakítani ide­gen nyel­ven. Ver­set írni ma­gya­rul, de kri­tikát le­hetőleg por­tugálul.”
Meg­le­het, ma is találkoz­ni ha­sonló véleménnyel, de hogy maga Kosz­tolányi kri­tikát, esszét, érte­kező prózát is hozzáértően, elegánsan, plasz­ti­ku­san és szen­vedéllyel írt, ah­hoz nem fér kétség.
Különben az utolsó két évszázad ma­gyar érte­kező prózája, esszéiro­dal­ma és kri­tikája, mond­juk Kölcsey Fe­renctől Halász Gábo­rig és Szerb An­ta­lig, vagy az erdélyi iro­da­lom közelmúltjából hoz­va példát, Földes Lászlótól a ma is aktív Láng Gusztávig, rendkívül gaz­dag örökség, amely­re építeni nagy kihívás, de ugyan­ak­kor meg­kerülhe­tet­len köte­lesség is. A kri­ti­ka nagy ma­gyar művelői mond­hat­ni művészi igénnyel és alázat­tal közelítet­tek anya­nyelvünkhöz, s így erről az igényről ma­gunk sem mond­ha­tunk le. Az ol­vasót felnőtt­nek kell te­kin­te­ned, hozzá nem le­eresz­ked­ni szokás, együgyűsége­ket beszélve. Nyilván, a köve­tendő út nem is az ol­vasó el­ri­asztása, azáltal például, hogy egy nehézkes, követ­he­tet­len, hadd mond­jam ki: „por­tugál” nyel­ven beszélünk hozzá, sok­kal inkább úgy kell megszólal­nunk, hogy érez­ze meg az ol­vasó: fölemel­ni akar­juk őt, iga­zi part­nerré akar­juk ten­ni egy élő, ele­ven fo­lya­mat­ban, a kultúrában, s így éppen azt te­hetjük, ami a hi­vatásunk, vagy­is az iro­dal­mi műveltséget szolgáljuk. Sze­re­pet válla­lunk ab­ban, hogy valóban létrejöjjön írott művek közvetítésével ama szel­le­mi vi­szony írók és ol­vasók között, ami nem más – hogy egy klasszi­kus meg­határozásra utal­jak –, mint maga az iro­da­lom.

Székely Hírmondó / eirodalom.ro