Nóci kétgyerekes anya, pénztáros. Egy hipermarketben.
Amikor a kereskedelmi techikumot elvégezte, nem ez volt a legnagyobb álma, de nem siránkozott. A fizu jó volt, cserélhették a váltásokat, tudott a gyerekeire vigyázni. Este lezárta a kasszát, a pénzegyveleget leadta, és sipirc haza! Megtanulta az árkod-rendszert, a gép csipentett, s ha csápogott, tudta mit kell tennie. A főnökei meg voltak elégedve vele, s ő is a főnökeivel.
Két teremőr vigyázott rá és a többiekre.
Ő mosolygott és kedves, sőt, nagyon kedves volt. Mindenkivel.
Azaz majdnem mindenkivel.
Józsi bácsi, aki szintén kedves volt mindenkivel, még Nócival is, egy picit bogaras volt, pontosabban garasos, vagyis inkább banis. A reklámpiac úgy szabta meg a „vonzó” árakat, hogy mindig egyvékony sóhajtásnyival kevesebbet irtak ki az árura, hat lej helyett 5 lej és 99 banit. Szabály szerint az 1 banit is vissza kellett adni a kedves vásárlónak. De ugyan bizony, kinek kellett az 1 bani? Leszámítva Józsi bácsit: senkinek; ő viszont nagy udvariasan megjegyezte:
– Kicsi Nócikám, hibádzik 1 (vagy 2-3, mikor hogy) bani!
S mivel Nóci volt a szimpátiája, ha csak tehette, az ő sorába settenkedett.
Nócit először az árazási rendszer borította ki, majd a gond, hogy az 1 banis csomagokat ki kellett bontania, mert 1 banist senki nem adott, meg nem is kért. Az egybanis hengerre rá is írta: „Józsi bácsi garasai”.
A kolleganői piszkálgatták: bezzeg, nála még egy lyukas garasnak is lenne értéke, ő pedig azzal vágott vissza, hogy elmegy szabadságra, s akkor az utolsó garast is a fogukhoz verhetik. De csúcsforgalomkor, amikor legalább harmincan vártak a sorukra, s megjelent Józsi bácsi, Nóci hirtelen leizzadt, majd bekapott egy idegcsillapítót. S ha ilyenkor az öreg elkezdett kedveskedni vele, ő kinjában a teremőr felé nézett, s amikor az nagy hirtelenséggel ott termett, mondta, nincs semmi vész, csak ki kell mennie… Beszélgetett a részlegfőnökkel, a teremfőnökkel, a kereskedelmi igazgatóval, de a végkövetkeztetés az volt, hogy a vásárló az úr, el kell tűrni tőle mindent.
Az elején nagyokat nyelt, a vécére sietett, de nem sokáig bírta. Mindenkiben Józsi bácsit látott, s nemcsak az üzletben, az utcán is. És banik táncoltak a szeme előtt. Amik valójában lyukas garasok voltak, vagy még azok sem. Gyerekkori barátnője, Kati pszichológus volt, őt kereste fel. Kati azt tanácsolta, gondoljon arra, hogy a nagytatája akkor volt boldog, ha mindenki megértette: azért fedte be a kerekes kútját, hogy ne essen a kútba semmi. S azért tett rá csatornát, hogy az esővíz csurogjon bele a cseberbe, s ne a kútba. Mindenki mosolygott rajta az elején, később megszokták, s a nagytata boldog és büszke volt…
Valahogy így kell viselkednie Nócinak is Józsi bácsival. Hadd legyen büszke és boldog a garasos bogaraival.
Ment is minden, mint a karikacsapás, egészen egy péntekig. Mosolyogva jött feléje Józsi bácsi, egy kis zacskót tett Nóci elé:
– Édeském, itt száz darab 1 banis van, meg lehet számolni. Én megtettem. Sikerült, összegyűjtöttem. Kérek egy ropogos 1 lejest.
Nócinak az egész hétvége nem ért egy lyukas garast sem.