…Mások így beszélnek: “Cél kell az embernek.” Milyen szép is, amikor úszás közben lassan kibontakozik előtted a tengerből a part. Meg a nyikorgó kút, amely ivóvizedet adja. Az aranyló búza, a keserves szántás-vetés felbukkanó partja. A gyermek mosolya, a hitvesi szerelem partja. Az ünnepre apródonként készülő, aranyszállal varrott ruha. De mivé leszel önmagadban, ha csupán azért tekered a kút karját, hogy hallgasd a nyikorgását, ha a ruhát a ruháért varrod, ha csak az ölelésért ölelsz? Mindnek hamar vége van, mert nem tudnak neked semmit sem nyújtani…

Nem azonos természetű a halál kockázatának és magának a halálnak a vállalása. Ismertem fiatalokat, akik fenséges gőggel hívták ki a halált. Általában azért, mert voltak körülöttük asszonyok, akik tapsoltak hozzá. Megtérsz a háborúból, és boldoggá tesz a tekintetükből feléd zengő dicshimnusz. És vállalod a harc viszontagságait, vagy férfivoltodat veted latba, mert csak ez az egy van, amit kínálsz, és aminek az elvesztését kockára teszed. Tudják ezt jól a játékosok, akik vagyonukat teszik fel a kockára, mert vagyonukból pillanatnyilag semmi hasznuk sincsen, játék közben azonban a kocka fedezetévé válik, szenvedélyes erőt kölcsönöz a kezednek, s a durva kocsmaasztalra veted arany kockáidat, amelyeken egymás után úsznak el birtokod mezői, legelői és gazdag aratása. A férfiember tehát győzelme fényétől övezetten tér haza, vállán hordozva az ellenségtől szerzett s talán még most is vértől virágos súlyos fegyvereit. És talán csak rövid ideig ragyog, de addig legalább ragyog. Mert az ember egyedül a győzelméből tud élni.

(Folytatjuk)