Átkérdez a cyber-téren a minap Hugó barátom, egykori kenyeres pajtásom a sajtóban (ma már inkább az emlék-leltározásban) és azt kérdi minden teketória nélkül: ismerem-e az ő Bukaresti élet, képek című könyvét?
(Megjelent 2001-ben, a Scripta Kiadónál.)
Mire én, a jótanulók buzgalmával, adom neki a megszokott se-se választ: hallottam róla, de ugye... – és jön a magyarázkodás. (Gondolom, ismerős szitu…)

Sebaj, gondolhatta Hugó, ezen segíthetünk, és pár perc alatt már nálam is a könyv: virtuálisan, a maga teljességével, mind a tizenegy előszavával, amelyek önmagukban is könyvritkasággá avatják.
Pontosabban tizenkét előszót számolhatunk össze, mert maga a szerző (Ágoston Hugó) is megtisztelte saját könyvét egy elöljáró szóval, amelyből legfőként azt tudjuk meg, hogy a könyv már-már a szerző akarata dacára látott napvilágot, mert hiába kapacitálták, igen nehezen állt kötélnek; a lapokban az évek során megjelent jegyzetei, feljegyzései, krokijai összegyűjtését mindegyre halogatta, pedig most, hogy igy együtt van az egész, szépen kirajzolódik egy erdélyi magyar bukaresti létének és közérzetének a pontos helyzetrajza a huszadik század utolsó évtizedében.
Igyekszem gyorsan – némi időcsúszással – megírni még egy előszófélét, amit szerzője majd bátran hozzácsatolhat, tizenharmadiknak, a többi méltatáshoz (amelyeket – a szerzők sorrendjében – a következők jegyeznek: Hugó, továbbá Fejtő Ferenc, Határ Győző, Gálfalvi Zsolt, Benedek István, Horváth Andor, Medgyesi Ákos, Csiki László, Biró Béla, Bogdán László, Egyed Péter, Papp Sándor Zsigmond), ami a mentegetőzés és a bizonylat műfajai között ingadozva azzal próbálja meghódítani a mai olvasókat, hogy hiába telt el több mint másfél évtized a rendhagyó bukaresti napló megjelenése óta, a helyrajz és a korkép alapvetően érvényes és lényeglátó maradt; magyarán, kiállta az idő szakítópróbáját. Ebben annyi a bizonylat, hogy a könyvbe foglalt jelenségeket, történéseket annak idején magam is átéltem, hiszen több évtizeden át ugyanaz az átültetett virághoz hasonló, szemlélődő és minden részvétele ellenére is távolságtartó dísznövénye voltam a bukaresti társadalomnak, mint bármely odatévedt magyar sorstársam. A bukaresti nagyvárosi, már-már össznépi konglomerátum adott is nekünk, sok mindent – s erre számos példát találunk a könyvben -, de el is vett tőlünk, megfosztott olyan kötődésektől, melyek otthonosságérzetünk komfortját javíthatták volna. Ágoston Hugó naplója ezért egy kicsit kuriózum, egy kicsit csodálkozás, egy kicsit rajongás, egy kicsit menekülni vágyás, egy kicsit nosztalgia, egy kicsit természettudományos megfigyelés, sok-sok humor és vérző, rossz gyomor – és még annyi minden. De látom ám, hogy lassan túlnövöm az előszóknak kiszabott teret. Még csak azt mondanám el, hogy ha már ilyen későn szembesültem a kerek egésszé szerkesztett bukaresti élettapasztalattal, hadd mentsük át a Káfé Főnix oldalaira – legalább részleteiben – azokat a tudósításokat az elmúlt időről, amelyek határozottan a maradandóságra hajaznak.

Csíkszereda, 2017. január 26.

Ágoston Hugó: Fekete betűkkel

Az úton (rövidesen kiderül, hova menet), egy kőkerítés mellett elhaladva, eszembe jut a falfelirat. A falfelirat, amely a főváros egyik legrégibb és legnagyobb középiskolájának kőkerítésén olvasható: Halál a magyarokra! Románul van, spray-jel: nagy, fekete betűkkel – igaz, felkiáltójel nélkül. (Mondtam én, a helyesírás.) A sugárúton, közel a legnépszerűbb tévéállomás épületéhez. A helyhatósági választások második fordulójának napján pillantottam meg először. Rég ott van tehát, ezrek láthatták, a szomszédok megszokhatták.
Elmentem oda, lefényképeztem, lefényképeztettem magam vele, mellette. Szép emlék lesz, ha egyszer majd megöregszem. (Ha.)
Lassan már nem is izgat, hogy ki a szerzője. Végül is a világ tele van a hétköznapi fasizmus jeleivel, és állítom, még mindig jobb az ilyen feliratok alanyának, tárgyának, vagy mijének lenni, mint szerzőjének. Potenciális áldozatnak, mint potenciális gyilkosnak.
Merész kíváncsisággal csak azt lesem, olykor arra sétálva, hogy meddig hagyják ott díszelegni. Nem a diákok, a tanárok.
Megmutattam halálos képemet a barátomnak. Mélabús humora most sem hagyta el. Azt mondta, festékszóróval alája kellett volna írnom: És a zsidókra nem? Tényleg! És a cigányokra nem?
Miért vagyunk mi már megint kivételezettek? (1996. július 5. / A Hét)

A szerző az uszító felirat előtt (archív)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta, 2001.

1. Pusztai Péter:
   2017. január 26. 07:49

   Nagy kár, hogy nem olvashattam ezt a könyvet. De talán szerencsés leszek.

2. Ágoston Hugó:
   2017. január 26. 09:19

   Kedves Péter, nagyon szeretném, ha elolvasnád, már a közös átmeneti bukerestiségünk okán is (ami nálam kissé sokat, több mint negyven évet tartott) – kérjük meg Gabit, küldje át neked. Én elküldeném nyomtatott formában is (hetvenes a hetvenesnek, vagy amint Sike barátunk mondani szokta, hetvenkedő a hetvenkedőnek), de nekem is már csak egy maradt, az, amelyet édesanyámnak dedikáltam…

   Ölel
   Hugó

3. Nászta Katalin:
   2017. január 26. 09:54

   Kiváncsian várom a többit! Egy picit én is éltem ott, de nem csak ezért.

4. Cseke Gábor:
   2017. január 26. 10:48

   Péternek a hozzászólása után 2 perccel – „postázva”!