Klasszikusok kézfogása: Juhász Gyula

Nefelejcs

Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
Emlékszel-e a régi vándorodra,

Ki itt tanyázott két keserű évet
És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?

Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
A Tisza táját vágyó dalaimba

S úgy álltam árván a magyar határon,
Mint Toldi ős a nyári pusztaságon

És úgy idéztem büszke Budapestet,
Mint bánatos szerelmes, aki szenved

És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.

És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
Mint beteg nővért, aki édesbúsit.

Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
A szent határra fekete éjféltájt

A háromszínű fejfát megölelve,
Mint árva, aki anyját eltemette?

Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
Piros tetői ködből integetnek,

A messzi és a múlt derűs ködéből,
Egy régi őszből és egy régi télből.

Az Iza tükre a lelkembe csillan,
Hol Arany árnya kószált álmaimban.

Első szerelmünk itt tavaszodott még,
Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!

Egy víg majális mámora dereng még,
A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.

És régi séták útja visz ki messze,
Hol hívón kéklik a regés Verecke.

Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

Adyval ültünk Váradon.
A hold sarlója aratott az égen.
Hulltak a hervadt csillagok
Fehéren.

Adyval ültünk. A vonat
Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
Zakatolt, mint a kárhozat
Titánul.

Adyval ültünk. Feketén
Borongott föl az égre holmi nyárfa,
Sírt rajta lágy nyugati szél,
Mint hárfa.

Adyval ültünk. Váradon
A magyarok vigadtak és loholtak
S fölrémlett csókon és dalon
A holnap.

Adyval ültünk. Zomotor
Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
Virrasztva vártuk, hogy kopog
Halálunk!

Nagyvárad, a Pece-parti Párizs 1919-ben (youtube)

2017. január 27.