Néha a legtermészetesebb dolgokon csodálkozunk el a legjobban. A múlt év tavaszán például – zuhogott, ömlött hosszan az eső, mintha déjà-ból öntötték volna – azon töprengtem, mi is lenne, ha az emberi test oldódna vízben. Tudok valakit, aki vígan elélne úgy is, na de mi lenne az egész nagyszerű emberi civilizációval! Utána meg az jutott eszembe, hogy én gyakran szoktam vizet inni. A logikám innen nyílegyenesen ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy: milyen vizet? És az ontologikus válasz: csapvizet. Bizony. És milyen ez a csapvíz? Hát zavaros. Mitől zavaros (mint a Tisza vize, amit a lovam nem issza, ahogy a népdal igen kifejezően kifejezi)? Remélem, hogy nem attól, amit a szintén népi költészet úgy fejez ki: „Ki a Tisza vizét issza, saját vizét issza vissza”, remélem nem attól. De tele van mindenféle – igen, ez a helyes kifejezés – szennyeződésekkel. Este teleengedtem a fürdőkádat, reggelre leülepedett valami sárgásszürke nagyon finom (méretre, nem ízre) pehelyszerűség.
Azóta ásványvizet iszom. Nem rossz, de vannak hátrányai: nem olcsó, savkeltő, és nem alkalmas teavíznek.
A szerkesztőségben, a Szabad Sajtó Házában is csapvíz van, de kimondottan finom. Hideg és tiszta, oltja a szomjat. Azt mondják, egy közeli forrás vizét pumpálják a több mint negyven éves vezetékekbe. Egy ideje – nem törődve vele, hogy kollégáim szánakozó fejcsóválással néznek össze mögöttem – a szerkesztőségből nem csak lapokat meg kéziratokat viszek haza, hanem vizet is. Két kétliteres Coca-Cola műanyagpalack – van mit cipelni két busszal. Nem könnyű mulatság, de megéri. Van-e kellemesebb, mint az Earl Grey gőzölgő illata, amikor kinn aprón szemerkél az őszi eső? (S a fazékban sütőtök fő?) Én a szerkesztőségből hazacipelt vizet sohasem fogom a fürdőkádba önteni. (1996. november 1. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001.