Beszélgetés a színházi műhelyről

Ritkán találkozni ilyen kivételesen izzó színész-emberi értelemmel. Rendkívül precízen igyekszik felelni minden kérdésre. Többször is megkérdi, fedi-e a válasz a kérdést, s én sajnálom, hogy mindössze kétórányi időnk van…
Milyen lehetőséget jelent egy színésznek, hogy színpadon játszhat sok ezer ember előtt? Milyen kapcsolatot alakíthat ki a színész a közönséggel? És ez mit eredményezhet?
Nagyon komolyan veszi a kérdést, látom rajta; mintha vizsgázna.

– Ez valami belső kényszer… Miért megy erre a pályára az ember? Mert meg szeretne nyilatkozni, mert mondanivalója van. Vannak emberek, akikben erős a megnyilatkozási vágy. Hogy ez mi, exhibicionizmus…, külön vizsgálat tárgya lehetne. De létező. A pálya tulajdonképpen erre ad alkalmat, hogy valljak a világról, önmagamról. Az élet értelmének örök kutatása, az, hogy valamibe beleszóljon, próbáljon javítani, mozdítani. Ez misszió is, ha úgy vesszük, de nagyon egyéni belső kényszer…
A közönség azért jön el, hogy valamit kapjon, szórakozást vagy mély tartalmat. Már nyitottan jön, a színész meg akar nyilatkozni – e két szándékból születik az a találkozás, ami a színjátszás értelme…
A közönség – rém tág fogalom, a befogadásra összejöttek gyülekezete. Mindenki más, annyit és úgy kap, amilyen érzékeny, felkészült, stb. A színész is így ad, amennyire érzékeny, felkészült, stb. A találkozás minősége magasrendű is lehet. Sok évig kell csinálni, hogy a ritka, nagy emlékezetes találkozások megtörténjenek. Minél több ilyen nagy találkozás van, annál hatékonyabb a művészete. Bár, hogy mit tudott adni, azt nem lehet lemérni semmilyen műszerrel. De ha nem is úgy hagyunk nyomot, mint a képzőművészet, azért ez is maradandó…

Befejezi s rám néz nagy, kérdő szemekkel. – Kielégítő a válasz? Úgy értem, fedi a kérdést? – Hogyne – felelem, s érzem milyen nevetséges ez a helyzet, itt én vagyok a nebuló, ő meg a tanár. Töprengései nyomában kullogok a gondjaimmal. Hálásan rámosolygok és folytatom a „vizsgáztatást”.

– Van olyasmi a színész művészetében, amit szavakkal nem lehet elmondani: A színész állapota más-e játék közben? Hol van a színész, mikor játszik? Hol lehetne, esetleg?
– Van egy örök titok, hogy mitől gyúl meg a levegő, vagy hamvad el a pillanat. De nem ennyire misztikus az egész. Ahhoz, hogy a nagy találkozás létrejöjjön, nagyon jó irodalom is kell, a darab nem csak minőségében kell helytálljon, olyanfajta kell legyen, ami a széles rétegek érdeklődését, problémakörét érinti. Ez esetben a nyitottság, a várakozás még érzékenyebb… Olyan mély és valós gondokkal foglalkozó műre van szükség, aminek üzenete nyugtalanító, felháborító, de mindenképp katartikus. Megmozdítja a közönséget. Ha ezt a színész veridikusan, jól, modern eszközökkel vissza is tudja adni, akkor, 1. a jó mű, 2. a nyitott közönség, 3. a kikristályosodott, megélt színészi játék – a találkozás valószínűségét megerősítheti. A rendező is megnyilatkozásra vágyó ember, ő az előadással mondja el a véleményét, én meg a szereppel. Abban a pillanatban, mikor ez a hármas így jön össze, a csoda is létrejöhet.
– Miért csak jöhet?
– Itt van az a kis százalék, hogy az ember miként hord össze egy szerepet, milyen érzelmi megéltség van mögötte, milyen szublimációkon, áttételeken megy keresztül, a maga kis tragédiáit milyen viszonyok közt éli át és jut el esetleg egy másidejű-korú szerepbe velük, hogyan hasznosítja annak a színpadi pillanatnak a megélésére… Az ember önkéntelenül figyeli magát, ahogy József Attila írta nézzen csak utána, most nem tudom pontosan idézni, velünk bármi megtörténhet, s egyszer eladjuk tizenöt lejért a nézőnek. Még azt is, amit kínok kínjával éltünk végig, mint sorkatonák, az élet egyszerű megélői. Valamikor a színművészetben értékesítjük. Eladjuk az élményeinket…
De hogy a kérdése második részére is feleljek… A színész állapota más, az biztos. Bizonyítható érzelmileg, banális tüneti és logikai dolgokkal is. A dráma több mint az élet. Az élet sűrített formája. Míg az életben rengeteg mellékkörülmény adódhat, ami hat rám, vagy nem hat, addig a drámában mindig rend van. Ez a plusz faktor. Egy jellem kibontását, tavaszát, nyarát, őszét, bukását, evolúcióját az életben 60-70 év alatt éljük le esetleg, a színpadon két és fél óra alatt. Rendkívüli figyelemösszpontosításra van szükség ahhoz, hogy az üresjárat nélküli életet leéljük. Ez a koncentráció a színészi tehetség döntő tényezője. Hogy össze tud-e sűríteni egy életet két órába, üresjárat nélkül. Ez a titka egy végigvitt alakításnak. Ettől más az állapot. Ez nyilván idegrendszerre, egész fizikumra kiterjedő változásokat idéz elő, a normálistól eltérően. Egy nagy feladat, alakítás előtt, ha megnézne az orvos, azonnal berendelne a kórházba pihenni. Ez pontosan az az állapot, mielőtt a rakétákat elindítják. Ettől van az, hogy előadás után, mikor ez az ostromállapot, amibe tudatosan hajkurássza bele magát az ember sok-sok estén át, megszűnik, a fáradtság is inkább kellemes, eufórikus, szinte aludni sem tudsz hajnalig, zenét hallgatsz, vagy olvasol, amíg kisimul az agy, hogy holnap újra összeugorhass, mint egy rugó a következő „megnyilatkozáshoz”. Saját tapasztalataimról beszélek…

Vallomás ez, már-már úgy érzem, meg sem illet, annyi áhítattal, benső érzéssel beszél a munkájáról, mintha valami sokkal többről lenne szó. (Nem is tévedtem.)

– Hogy építi fel általában a szerepeit? Mik a döntő szempontjai, mi segítheti, és mi gátolhatja, milyen folyamat alakul ki szerep és színész között, milyen viszony?
– Minden újabb feladattal, szereppel úgy vagyok, hogy na, eddig volt valahogy, de hogy most ezzel mi lesz, azt nem tudom. Ez nem pánik. Igyekszem menekülni a sémáimtól, ne legyen mindenes kulcsom a szerephez. Vannak nagyon hasznos módszerek, Sztanyiszlavszkij pld. Mostanában kicsit elhanyagoljuk, pedig nem mond ellent az új iskolának, kiállná a próbáját az ultramodern kifejezési eszközöknek is. Maga a módszer sok-sok, mondhatni örök érvényű tényt rögzít. Közeledtem én már úgy is szerephez, hogy analizáltam, részleteire bontottam, megpróbáltam felfejteni az író mondanivalóját, a rendező által megvont eszmei szándékot, azon kívül igyekeztem megkeresni az én fogaskerekemnek a funkcióját, meglehetősen spekulatív módszerrel. Volt, amikor így tudtam kibontani a szerepet. Nagyon ritkán fordult elő velem, hogy az elolvasás után a jellem fizikai valójában is megjelent előttem. Talán egyszer, nem is olyan rég. A Huszár darabban1). Ez egy vidéki orvos, szánni valóan dühítő pasas. Groteszk a maga ellentmondásos mivoltában. Az asztali próbák idején leskicceltem pár gesztusát, külsejét, kellékeit, és aztán úgy is maradt… Harminc esztendős pályámon ez volt az, amelyik vizuálisan jelent meg előttem és nem okozott különösebb gondot, nehézséget a jellem struktúrája. A harmadik felvonásból kellett motiváljam az első két felvonásbeli jelenlétemet, hisz szövegem alig volt… Módszerem, ha van, az az, hogy minden szerephez előítélet nélkül közeledtem, teljes nyitottsággal, pontosan megérteni a drámában a helyét, megfejteni a jelenlétét és determinálni a kapcsolatot. A szerepek többsége a jellemet fejlődésében ábrázolja, egy csomó cselekmény és ellencselekmény, történés folyamán alakul, változik, épül. Elindulunk x pontból. Ilyen volt, naiv, mondjuk, romlatlan, nem ütközött korrupcióba, az út folyamán behatások érik, csalódik, talpra ugrik, megy tovább, a behatásokra reagál. Alakul a jelleme. A megéltet tovább kell vinni, cipelni magunkkal. Az ember egy üres zsákkal indul, láthatatlan zsák, s amit megélt, azokat be kell tenni a zsákba és tovább kell menni. Az újabb megélt dolgokat is cipelni kell magunkkal, s csak akkor tudjuk mindezt kivetíteni is, ha az induló pont és a végső állomás közt a változásokat pontosan a behatások okozzák. A megélés akkor lesz hiteles, ha rendkívül érzékletesen jut el a nézőhöz. Kivetítjük, de cipelünk magunkkal, mindent. Ez a sűrített élet. Az élményeket mind be kell gyűjteni. Ezért a színésznek a figyelem-összpontosító képességén túl megfelelően éles esze is kell legyen, de ő távolról sem hideg matematikus. Nem kevés a szerepe az intuíciónak. Akiben mindkét képesség megvan, szerencsés. Intuitíve is el lehet találni valamit, egész magasrendűen. És kikockázni is lehet. E két sarkalatos képesség elegye az ideális színész-massza. Amennyit tudok fejjel, logikával kibogozni, azt megteszem. Nyilván nyitogatják az ember szemét-fülét a rendezők, a kollegák is. De amikor minden fel van építve, vastraverzeken áll, akkor mindent el kell felejteni és felizzítani az egészet.
– Milyen viszony alakul ki színpadon a partnerrel? Milyen a jó partner?
– A viszony mindig olyan, amilyenek egymással a partnerek. A jó az, akitől pontosan úgy kapja a replikát, ahogy azt önmaga is elvárná, civilben. Volt rossz partnerem, akinek minden gesztusa, tekintete hamis volt, akár egy seprű is állhatott volna a helyén. De ezt a hamis hangot, üres tekintetet a próbák alatt megszoktam és úgy építettem fel a szerepet magamban, mintha jól jött volna tőle a labda, és úgy rúgtam vissza. Ez nem valami kényelmes állapot. A rossz partnerek közt is van különbség. Van például, aki pontosan csinál mindent, de rosszul. Ez valahogy korrigálható. A másik ráadásul pontatlan is, ez veszélyesebb, mert a meglepetései tévútra visznek. Az ideális az, aki mindent betart, amiben megegyeztünk s azon kívül meglepetéseket is okoz, mert úgy játszik, mintha életében először tenné…

A nap besüt az elfüggönyözött előcsarnok üvegén keresztül is. Meleg van, már csak attól is, amilyen komoly, lelkiismeretes színész Csíky András.

– Mindig tudta, ennyire érezte a színházat, vagy pedig lassan ébredt rá, hogyan is történnek a színpadon a dolgok? Milyen stádiumai voltak művészi fejlődésének? Hogyan ismerte meg a szakma fortélyait?
– Nem állítom, hogy ismerem őket. Ez egyrészt jó, mert kétségeket hagy az emberben. Van, amikor megóvja a színészt az örökös sablonveszélytől. Ugyanakkor rossz is, mert magas fokú szakmai gyakorlattal rendelkezni csak önmagában előnyös. Én ettől távol állok. Nem kötelező szerénység mondatja velem ezt. Amikor például már nagyon pályát kellett volna választani, érettségi előtt, csak azt tudtam, mi nem akarok lenni. Semmi se tetszett, csak ez. Persze, lehettem volna jó sebész, vagy megszállott archeológus is. Én most éppen ezt gyakorlom. Nyilván, amikor ennyi szakmai gyakorlatom se volt, mint most, a korral járó fűtöttség és romantika hosszú évekig mindent áthidalt és istenien leplezte a szakmai fogyatékosságokat. Olyan elsöprő erővel, hittel mert dolgozni az ember, ahogy csak az teheti, aki még nincs tudatában a szorosan vett szakmai titkoknak, csak a nagy szándék uralja. Később a dolgok természetes következménye, hogy az ember rádöbben, megfigyel, tanul, hasznosít mindenből valamit, évtizedek alatt összegyűjt némi gyakorlatot, de ez távolról sem a szakma teljes ismerete. Ma már nem mozgásproblémák, kifejezési eszközök foglalkoztatnak, hanem, hogy van-e megújulásra lehetőség. Az egyre vészesebben jelentkező lemaradással hogy lehetne szembeszállni, hogy ne vénüljek ki a szakmából, hogy például a Tompa Gábor2) nyelvezetén is tudjak játszani. Mert Keresztes Samuka3) például úgy játszik, ahogy Tompa Gábor gondolkozik. Én értem őt, de nem tudok a nyelvén játszani.
– A Harag4) nyelve más?
– Amikor a pályára kerültem, az akkori öregek a maguk módján ismerték a szakmát. S mivel a társulat döntően belőlünk állt, hozzánk kellett szándékban, fűtöttségben igazodniuk. Ők se jártak rosszul. Aztán eltelt harminc év. Ugyanaz a dolog áll fenn az én generációm s a Tompa Gabi nemzedéke közt. Így, ilyen értelemben vallom, hogy van generációs probléma, s nekünk kell feléjük lépnünk, mert ekkor tűnnek el ezek a válaszfalak. A dolgok törvényszerűsége, az ifjúságé a jövő. A jelen pedig minden valódi tehetségé, nemétől, korától függetlenül.
– Színész és színésznő között létezik-e különbség, ami a szerep befogadását, kivetítését illeti?
– Mindig nagy csodálattal, örömmel tekintek erre a külön bejáratú világra, a nőre. Ha pedig még színésznő is, olyan meglepetéseket képes okozni, hogy akár irigységgel is eltölt. Nálam mindkettő egyenlő: egy nő és egy férfi. Ez az ember. Más jellegűek vagyunk. A teljességnek egy-egy fele… Ha ezt a számomra ismeretlen felet a színpadon egy nagyon jó színésznő hozza, bontja ki, az nekem varázslatos, csodálatos, rendkívül emocionális. Diszkriminációs ösztöneim sosem voltak. Legalább annyi nagy színésznő van, mint ahány jó férfi színész.
– Meg lehet beszélni művészi problémákat színészek között? Tud segíteni egymáson két színész, akár partnerek, akár csak egyazon darab szereplői?
– Ez úgy lehetséges, ha vagy evidensen elismert a tanácsot adó, aki a szakmában igazán valaki, akire önkéntelenül is, biztonságérzetével odafigyel az ember, de csak ha legalább két egyenrangú erő próbál segíteni egymáson. Mert, sportkifejezéssel élve, a kispadról mindenki jobban focizik. Lentről jobban látom, mi gátolja, mi erősíti a másikat. Le tudom beszélni, vagy rá tudom beszélni valamire. Persze, nem adhat mindenki, mindig tanácsot. Én is csak olyankor merészelem megtenni, amikor halálosan biztos vagyok benne, és logikailag is alá tudom támasztani. A megoldás felé irányíthatom. Van eset, hogy semmiért szólnék semmit. Van, akitől elvárom, hogy tanácsot adjon. Van, akiben nem bíznék, ha adna. De lehet. Két higgadt, a szó nemes értelmében higgadt színész, aki kölcsönösen becsüli egymást, és a másikkal éppen alkotási folyamatáról beszél, adhat tanácsot. Üdvös, ha van ilyen. Sajnos, nem úzus, nem vesszük be egymást, de akad ilyen. Alkotás közben a teljes nyitottság abban is érvényes, hogy ne féljek a kollégától, ne görcsöljek be előtte. Nem szeretem azt a partnert, aki mindig jó, de sohasem kiváló. Aki sohasem bukott meg, de nem képes kitárulkozni. Az a jó, aki ötven megoldást is kipróbál, mer kockáztatni, még ha hülyeségeket is csinál… A nagy előadás mindig csapattal történik. A rendező és csapata. Nem szégyell csontig vetkőzni egymás előtt, a lelki prüdériának még az árnyéka sem fér hozzá. Vannak ostoba színészek, akik mindig szépek akarnak lenni, minden értelemben. Hiú emberekkel nem lehet ezt a pályát csinálni. Persze, nem az önérzetről beszélek…

– Mennyire szabad egy színész? – kérdem, és ettől felcsillan a szeme, cigarettáért nyúl, meggyújtaná, de nincs amivel, én meg nem dohányzom.

– Gondolkozom a kérdésén, megyek, kérek valakitől egy tüzet.

Leszalad a lépcsőn. A színházban épp A néma leventét próbálják, benézek egy kicsit, de nem látom, amit nézek, Csíkyre gondolok, az ő örömére, amivel kérdésem fogadta. S már jön is vissza, sietős-lobogósan.

– Folytassuk hát… Színészi szabadság… Ravaszul tette fel, mert érthetem bárhogyan, de én úgy fogom érteni, ahogy én akarom. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én úgy hiszem, hogy a színész a legszabadabb ember. Látszólag ennek sok minden ellentmond. Mivel a színház kollektív művészet, rendnek kell lenni, órákhoz kötött, kiszámított idejű, sok esetben széttépett, próba, előadás, film, rádió, család, tulajdonképpen befogott a színházi ember, egyféleképpen nem szabad… Azt mondják, a színész mindig valakinek a szövegét, sőt, egy rendező vízióját valósítja meg. Tehát sok tényezőtől determinált, hogyan is lehetne akkor szabad?… Úgy, hogy mindezeken túl megadatik nekünk egy csodálatos ajándék. Kevés elrettentő kivételtől eltekintve, a színész mindig becsületes, tisztességes, nemes és szép emberi eszméket hordoz és propagál. Nagyon kevés embernek adatott ez meg. És ez már a szabadság egy formája, minden megkötöttség ellenére. Ráadásul a szabadság teljes érzetét adja az, amikor a színész színpadon van, a falakon belül már senki nem jöhet utána, senki sem tilthat meg neki semmit, ott a saját szakállára él és cselekszik. Ebben van a mi szabadságunk.

Nézem sugárzó szemét és magamban minden színész nevében megköszönöm neki ezt a mondatot. Zavartan lapozok vissza a kérdésekhez, időt nyernék, hogy megemészthessem, amit mondott. Olyan prózainak tűnik minden ez utáni kérdés...

– Hogyan dolgozik a rendezőkkel? Önrendező-e vagy pedig rendezőre utalt színész? Társa-e a munkában?
– Maximálisan rendezőre utalt színész vagyok. A darabot én is el tudom olvasni és vannak róla elképzeléseim, de az előadást mégis ő rendezi, és ezt tízezerféleképp meg lehet csinálni. Az ő szándékát kell ismernem ahhoz, hogy vele egy hullámhosszra hangolódjak. Ezért szeretem az olyan rendezőt, aki kialakított vízióval nagyon célirányosan rendez és kegyetlenül korrigál, hajkurász engem abba az irányba, ahová ki kell lyukadnom. Föladja a feladatot és van türelme megvárni, amíg én azt megcsinálom, és akkor az egészre még rárak egy emeletet. Szeretek mindent megérteni először, utána tudom csinálni. Félig megértett helyzetben nem tudok eligazodni, esetleg eltalálom, de nem lesz tudatos, és nem biztos, hogy mindig el fogom találni. Sarkalatos egyéniségek keze alatt tudtam együtt dolgozni mindig. Haraggal, az ő keze alatt indultam, félszavakból értjük egymást… Volt, hogy három instrukciót adott és oda lyukadtam ki, ahová ő kívánta, s ami nekem se volt ellenemre. Vagy Tompa Miklós5), akivel a Viharos alkonyatot csináltuk, s úgy építette föl velem a jellemet, hogy elmondta, ez ilyen, ebben a jelenetben ez a cél, két-három nap múlva megcsináltam… Vagy Kovács Ferenc6), akivel szintén kitűnően tudtam dolgozni, az asztali próbák ideje alatt a mit-miértet tökéletesen kibontotta, a színpadon már csak a hogyan-nal kellett verekedni. De Manea7) például teljesen más iskola, aki semmit nem elemez, aki improvizál a színpadon, vele is jól dolgoztam, mert értettem, hogy az improvizációs felrakás mögött teljesen kiérlelt, tudatos felépítés van. Harag egészen külön tétel. Varázslatos dolog vele dolgozni. Ízlésében, ítélőképességében, arányérzékében vakon megbízom. Lényeges kulcsinstrukciókat tud adni, kegyetlenül meg tudja mondani, ami rossz, még nevetségessé is tesz… Semmi sem állandó nála, minden a forrás, a cseppfolyósság állapotában van, vagyunk, amíg dolgozunk, s aztán végül az marad meg, amit ő lát jónak, a többi elfolyik. Ma ilyenek vagyunk, és holnap nem is hasonlítunk magunkra. Harag önmagához is kegyetlen ilyenkor.

(Részletek egy 1983-as interjúból)

Lejegyezte: Nászta Katalin

/Csíky András Jászai Mari- és Szentgyörgyi István-díjas színművész. A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a magyar nyelvű színjátszás egyik jelentős, legsokoldalúbb alakja 1930. augusztus 25-én született Székelyudvarhelyen.1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet színész szakán diplomázott, előbb a Nagybányai Állami Színház magyar tagozatának alapító tagja, igazgatója, majd a Szatmári Állami Színház, később a Szatmári Északi Színház igazgatója volt. Később a kolozsvári színház társulatához szerződött. Több mint százötven szerepet játszott. Éveken át tanított a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színháztudományi Tanszékén./

Jegyzetek
1) Huszár Sándor: A mennybemenetel elmarad – Doktor szerepe
2)Tompa Gábor, rendező, költő színházigazgató
3) Keresztes Sándor, színművész
4) Harag György, 1925-1985, színész, rendező
5) Tompa Miklós rendező (Tompa Gábor apja)
6) Kovács Ferenc rendező
7) Aureliu Manea, rendező

A beszélgetés teljes szövege elolvasható itt:

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ