A fal hirtelen, mondhatni a semmiből felbukkanó emléke megijesztette. Az angyal bukását festette a még friss felületre egy jó futású képzőművész, aki Szinyei-Merse, Aba-Novák és még egy sereg dupla családnevű zseni olajképeinek fényében (az sem kizárt, árnyékában) nőtt fel, s akinek voltak természetesen egynevű mesterei is. Az egyiket – akadémiai tanárát – fel is hozta a harmadik emeletre, hogy megmutassa azt a Chagall-képet a nappaliban, ami tulajdonképpen mégis csak az övé. A lakás akkoriban egy csomó lakk- és festékszagú, gyarló álmaik netovábbjának minősített holmival volt tele. Mostanra szánalmas ócskaság lett minden, pontosabban az a két, legfönnebb három bútordarab, ami csodával határos módon megmaradt az utána jövő hurcolkodásokat, sőt, egy teljes városcserét követően. A fekete-fehér televíziót az angyal kibomlott és korallvörössel megfestett szárnyai alá rakták, úgy tűnt, hullása a magas egekből arra az egyetlen pillanatra állott meg csupán, míg az ember döbbenten rábámult, ám amikor valami mást kezdett el nézni a könyvespolcon vagy a vitrinben, a hangtalan zuhanás csak fokozódott, egyenesen a tévé dobozában található diódák, tranzisztorok, finom huzagolású réztekercsek közé. A fal megvan most is, 2014 márciusában Csíkszeredában, mert a falak élete legkevesebb tizenötezer év, de inkább öt- vagy hatszáz millió. Így mondta az egyik nagybácsi, aki míg fiatal volt, barlangok kutatásával foglalkozott, s amit e bizarr, abszolút hihetetlen képződményekről mondott, az úgy is volt, mert ő aztán kiválóan ismerte az egészet, Altamirát, a szkerisórai jégbarlangot, a szelek barlangját valahol Kolozsvártól nem messze, az is lehet, a mócvidéken, Homoródalmás helyibb jelentőségű, de itt, Székelyföldön változatlanul népszerű mészkőbarlangját. Azon persze lehetett volna vitatkozni, hogy a blokknak mondott Jégpálya-negyedi ötszintes épület percig sem Altamira vagy Almás. Az arányos sejtekre bomló, vagy épp ellenkezőleg: ismét tömbházzá összeálló építmény harmadik emeletén körülbelül két hétig festett a konyhaasztalból-székekből felrakott állványzaton Gál Andris, aki gyergyói tájművész volt, hol Ditró, hol meg Alfalu határát pasztellezte, ő ült Sövér Elek jobbján, aki szegény nagyon fiatalon és nagy tehetsége szentjánosbogár-köpenyébe burkolózva halt meg. András ma is él, őt nem égette el a művésznépséget oly gyakran hamuig hamvasztó türelmetlenség, a bizonyítás őrületbe torkolló mániája, nem apasztotta csontra a rák. Amikor a Chagall-képet festi, ami azért eléggé az övé is, huszonhét-huszonnyolc éves lehet. Magabiztos, mint bárki az ő korában, aki már behúzott néhány igazán jó kritikát – s itt természetesen nem a vidékiesen lelkendező ó, ilyen aztán még nem volt, nem is lesz szerű ájuldozásokra gondolunk – a kolozsvári, bukaresti szakfórumok ütik az alkotó munkájára a fémjelt. Ez arany, a többi meg smafu, kedves barátom. Előző nap délutánján Zsögödben volt, a Csillag utcában. Imre bácsinál. S Nagy Imre, az öreg medve nem enged csak úgy a maga közelébe bárkit is. Ha mégis, ez egyértelmű minősítés, a tehetség elismerése. Akit ő egyetlen órára megtűr, az nem civil a pályán! Most épp a visszafelé járó órát festi. Az apokalipszis horológiumát. A teremtés-, vagy inkább létezéstörténetre rámondott végszóra a Mikó-vár felől, amerre a kétszobás lakás erkélye nyílik, hirtelen két nagyság jelenik meg. Az egyik Guillaume Apollinaire, aki a fiatalság múlhatatlan poémájában arra figyelt, hogy a prágai zsidónegyed órái mind visszafelé forognak (amiképp hátrálsz te is életedbe lassan vissza andalogva), bár akkor még nem nagyon volt hova hátrálni, mert menthetetlenül s eléggé el nem kárhoztatva olyan fiatal az ember. Akkor még nem létezik a lemondásnak és a halálfélelemnek az a hátországa, ami rendszerint s érthető okokból csak az öregeket foglalkoztatja. A másik vendég pedig Radnóti Miklós költő és műfordító, aki Apollinaire-t hozta át magyarra s csak az eredetivel mérhetően. Eljönnek a domb széléig, a magaslaton három igazán fontosnak mondható objektum áll: a Mikó-vár, a törvényszék és a megyeháza, de mondhatok egy negyediket is, az pedig a Városinak mondott vendéglő, amott pedig gyakran őrült és emberhez nem méltó részegségek kísértették a magafajtát. De most nem erről van szó, jő, jődögél Apollinaire, ide látszik világháborús fejsebének kinyílt rózsája, kart karba öltve jönnek Radnótival, akit pedig zsidó munkaszolgálatosként lőttek agyon Győr mellett. Az ő fejsebét nem látni, amint a tarkólövést is csak akkor, ha mellézuhantam , átfordult a teste, s feszes volt, mint íj húrja, ha pattan. Ne szenvelegj, akkora költő nem lehetsz, hogy így végezd te is. Most a nyugalom és béke melegében sétálnak, hogy a domb innenső peremére érnek, lágyan a levegőbe lépnek, úgy járnak e láthatatlan szőnyegen, nem is, függőhídon, mint Krisztus a vizen, s ez a csoda a legvalódibb szürrealizmus. Megérkeznek a harmadik emeleti erkélyre, ahol a félig nyitott ajtó mögött András fest, a házigazda pedig olcsó, hogy ne mondjuk, ocsmány román vodkát tölt, csak itt hamisították né, szeszből Szentsimonban, az asszonnyal együtt érkezett, nagymama korabeli kristálypoharakba. Isznak, összerázkódnak, brrrr, be gyönyörű az élet!

Akkoriban mindenki angyalt játszott, és nagyon komolyan. Meg az Abbát, fehérben. Egyedül Kondor Béla szénfekete angyalai voltak valóságosak, Dürrenmatté, aki leszállt Babilonban, Fanus Neagu kiáltó angyala, Huszár Sándor bukott angyalai. Ő is írt angyal-verset, a nappalija egyik falát félig elfoglaló, a még friss mészre festett szekkó hozta ki belőle. Egyetlen strófáját most is nagyon szereti, ezt: Angyal zuhan pilleként a fénybe,/ A pogromon, igazak riadalmán./ Kék nagyapó úszik bele az éjbe,/ Aranyfesték üt ki a halottak haján.//Nem, itt nincs szó arról, hogy az ember istenhívő, esetleg ateista. Vagy hogy egy teljes társadalom bizonyíthatóan hívő vagy mint itt, Kelet-Európában a második nagy háború után hitet tagadó, s hogy kinek osztja a virgácsot, kinek a cukorkát… Egyszerűen csak tiszták akartak maradni, akár úgy is, mint a keresztények alázatos armadájában az eretnekek, a kánon megbontói. Ebben pedig ott bujkált a lázadás ígérete. Legtöbbjük mégsem lett lázadó, tragikus sorsú hős (vagy ellenhős) éppen hogy nem, sőt így vagy úgy, ezért vagy azért, de behódolt, vagy legalább hagyta, hogy hajmeresztő érveléssel azt tegyék ellene vagy ellenük, amit csak akarnak. Tehát az egyén éppúgy célpontja volt e merényleteknek, mint a közösség.

Az angyal csak az után szunnyadt el. Lehajtott fővel, mint a Firtos lován a gondviselés? Ők elköltöztek, megérkezett a második gyermek is, a fiú, a kétszobást háromra váltották. Akik pedig utánuk jöttek, egyik kollégája szintén családostól, újba tették a különben nem nagyon lelakott lakást, ez is rendjénvaló költözéskor. Az angyalra egy réteg meszet húztak, az angyalból szendvics lett két hófehér szelet közé bújtatva. Még mielőtt hangosan szentségelnénk meg barbároznánk, a férfi egy egészen jó munkahipotézist állított fel. Igaz, hogy a gyergyószárhegyi művésztelep valahol ott, abban a Jégpálya-negyedi lakásban kezdődött, pontosabban történetének csak egy szelete. Amikor Zöld Lajos, aki gyergyószárhegyi, s ez csak azt bizonyítja, a tábor elhelyezése egyáltalán nem volt esetleges, amikor tehát Zöld Laji már tudta, el fogja indítani a nyári művészkolóniát, s ehhez igazgatót keresett, a Chagall–Gál András kompozíciót meglátva azt is villámgyorsan felismerte, megvan a művészeti igazgató, aki sok éven át szakmai vezetője lesz a vállalkozásnak. Ezután minden úgy ment, ahogyan menni szokott: találkoztak, megbeszélték a programot, átbeszélték az éjszakákat, kikalkulálták a támogatás – a fenntartás! – módjait, miben segít a megye, miben a helyhatóság, a mezőgazdászok, mezőgépészek, mert kicsiben mindent meg kellett termelni, mint hajdanán a kolostor lakói, a ferences barátok is megtermelték, hogyan kellene megkörnyékezni az építőket, hogy rendbe szedjék az addigra már romos épületeket, hogyan lehetne, mert kelleni mindenképpen kellene a lovagtermet restaurálni, s hol van még az asszonyok háza… Mindez életműnek is sok, Zöld Lajinak se volt kevés, pedig ő aztán kemény egy ember, lám, egy angyal is belealudt a nagy várakozásba, igaz, ő nem várt, ő tett, mint mindig világéletében. Nem sokkal ezután bújt a mész dunyhája alá az angyal, most is ott aluszik. Ferencz Imre pedig, aki a korábbi lakót váltotta, első könyvének programversét írta meg e viszontagságos életű, s azt is tudni, nem könnyű álmú halhatatlanról. Ez lehetne az imént emlegetett munkahipotézis: azért meszelték le (s nem mint a kálomista-kálvinisták a régi szentképeket), hogy megszülethessen az a valóban szép és teljes, megrázó vers és teljes legyen a kötet. Így lehet meglátni ezt az úgy tűnik, mindenható angyalt most már másodszor is a poézis szépségeiben. Lehet, a lakás legkorábbi gazdája beül a kocsiba, áthajt a hegyen, bekopog a harmadik emeleten. Megáll a falnál, nem érinti meg, nem szólal meg, nehogy álmot törjön. Úgy áll ott, mint az egykori, ám egyszer s mindenkorra felszívódott boldogság siratófalánál szoktak. Nincs elköszönés se.