(szeszélyes napló/6)

Arany János hosszabb utazásra indult. Megálltak egy fogadónál, Arany néhány garast nyújtott át a kocsisnak, hogy vegyen a kocsmában icce bort magának. A kocsis a bort előbb Aranynak kinálta oda, de az csak rázta a fejét: nem iszik bort, sose élt vele. – Nem iszik? – ámuldozott a kocsis. – Már, hogyne innék, innia csak kell. Netán valami baja van a tanár úrnak? – Nem veszi be a szervezetem. – Hát sohasem iszik, kegyelmed? – kérdezte hitetlenkedve a kocsis. – Nem én, soha. Tovább mennek, hallgatnak. Egy idő után a kocsis előveszi a dohányos zacskóját, s pipáját töltögeti. Ismét hátrafordult, hogy meghívja a tudóst egy közös pipázgatásra. – Köszönöm – válaszolta Arany -, a magam részéről nem dohányzom. Ezt már nem tűrhette a kocsis, szemöldökét ráncolva visszaszólt félvállról: – Se nem iszik, se nem dohányzik. Ugyan, hogy tudott felnövekedni ilyen barom módra? (Persze, ez csak egy anekdota, ma is szívesen mesélik bizonyos helyeken)

*

„Számtalanszor gondolok rátok, szeretteim, és azt gondolom : vajha oly boldog lenne az én családi életem, mint a tiétek, mert annál boldogabb már nem lehet. Csókold összevissza nevemben komámasszonyt, gyermekeidet és magadat. Laczinak pedig mondd meg, hogy ne sírjon, mert egyszer csak azt veszi észre, hogy ott termek s még nagyobbat vágok a fenekére, mint a minap; akkor aztán majd sirhat.” (Petőfi Sándor levele Arany Jánoshoz, 1847)

*

„Hétfőn este rosszul lettem, a rá következő éjt nyögve kínlódtam át, kedden egész nap feküdtem; kedden délután kapom leveledet s mily jól esett. Épen elszenderedtem volt s álmomban veled csevegtem, egyszer nyílik szobám ajtaja s hozzák leveledet. Talán épen az gyógyított meg. Már most kutya-bajom sincs. Annyival nyugtalanabbul vártam pedig leveledet, mert Illyés Jankó megrémített hamari hazajövetelével. Kérdem tőle, hol hagyott? Azt felelé, Túron kifizetted és megkérted, engedné meg egy épen Pestre utazó barátoddal, kivel ott találkozál, folytathatnod utadat. Ma egy hete átmegyek Gresztre aranyaimért, melyeket Szőnyi úr lehozott. Ott beszélek Mezeyvel, kit te, remélem, ismersz s az mondja, hogy a túri korcsmában egy fedél alatt háltatok, de csak reggel tudtátok meg, a mikor egy ár szót váltván egymással, te azt nyilatkoztattad volna, hogy sehová sem mégy Túrról, míg az eső esik, annyira meguntad már. Később Szőnyi és Kovács János a másik nevelő mondják, hogy (Túr és Pest közt valahol) találtak egy szinte ernyős szekéren, juhász-kutya módra hasalva (a phrasis enyém) de nem merték egészen ráfogni, hogy te vagy. (Arany János levele Petőfi Sándornak, 1847)

*

Te mikoron nevedet keblem mélyébe beírtad,
Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal
Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba,
Mellyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj ?
Megköszönöm, ha netán így van no de elhiszem inkább,
Hogy rossz verseim is vaunak, mint hogy te feledtél.
Lomha vagy, itt a bibéd : restelsz, mint jó magam, írni.
Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb.
Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!); úgy-e lemondasz
Róla, ha én kérlek ? — Hah már is látlak ugorni,
Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
A papiron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök
Mert ne is irj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
Nincsen, mint az okos levelek, s én íszonyuképen
Irtózom tőlük; tán mert én nem tudok ollyat
Komponálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra,
És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem.
………………………………………………………………..
Tennap váltottam jegyet, szeptember 8-kán esküszöm. Eddig leszek itt Szatmáron, akkor megyek Koltóra. Irj tüstént, Jankó, ha istened van. Ölel csókol benneteket igaz barátod. (Petőfi Sándor verses leveléből Arany Jánosnak, 1847)

*

Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.

Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!

(Arany János: Névnapi gondolatok, 1849)

az Aranykor Egykori Lovagja

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ