(szeszélyes napló/5)

Arany és Petőfi barátsága azért oly fontos az utókornak is, mert példa két kiemelkedő alkotó-óriás közötti delejes inspiráló hatásról; a nagy költők mindig csodákra képesek, ha összeadódnak…

*

„A mezőváros, melyben bölcsőm rengett, romokban hever. Irtózatos látvány, barátom, egy nagy sík területen semmit sem látni, mint kormos falakat, nyúlánk kéményeket s itt-ott még most is füstölgő üszköket. A házak — vagy inkább romok, többnyíre lakatlanok, néhol egy-egy hű kutya, félig összeégve, őrködik azok körül, vagy az éhen hálással küzdő házigazda tántorog köztük, megtekinteni, most először, a hajlék omladékait, honnan szombaton alig tudá kimenteni maga és családa életét az éhenhalás számára.
Szombaton ápril 17-dikén, déli 12—1 óra közt épen hivatalban valánk. Megkondul a vészharang, szerteszét futunk. Egyetlen rossz fecskendőnket néhányan megragadjuk, — mert a lovakat várni késő volt, — de mit ér ez, nádas, a mellett sűrűn és rendetlenül épített házak közt, oly irtóztató szélben, milyen akkor dühöngött!
Visszafutok, s már előttem is tűz. A városház teljesen lángban van, körülvéve a leomlott égő náddal, s nincs egy lélek körülte: de minek is — a védés lehetetlen. Rémülten futok lakomi-a, mely cserépfedelű ugyan, de azért nem biztos: mert látok cserepes épületeket lángba borulni. Végső szobáimból egy másikba hordom bútoraimat, hol azok semmivel sem valának nagyobb bátorságban, de pinczém már tele a szomszédok holmijával, oda nem hordliatom. Már a templom — velem csaknem szemközt — 6g, köröttem nádas épületek. Hátul hai-madik szomszédom háza s tőszomszédom óla már lángokban. Semmi védelem, mert kiki sajátját oltalmazza. Négy-öt szomszéd mégis össze kerül s erőnk végmegfeszítésével hordjuk a vizet: az elhalt remény éledni kezd s a nádas kis ház tőszomszédomban meg van mentve. Szerencsére az égő házacska nem is náddal, hanem elavult elrothadt gazzal volt fedve, a miatt nem éghetett sebes lánggal, különben végünk. (…)
A lenyugvó nap vérveres szemet vete vissza a füstölgő romokra, az ellankadt emberek pihenni ültek le, nem azért, mintha már nem volna veszély, hanem mivel végkép kimerített erejük megtagadta a további szolgálatot. Egyszerre zúgva jő nyugotról a szél, szikrákat szórva a még folyvást égő romok körül, mindinkább gerjesztve ezeket, s a város hátra maradt keleti részét is végveszélylyel fenyegetve. Ez még inkább megölé reményemet: mert a déli tűz csak haránt szolgált lakomra: de ez egyenesen annak tartott. Én, s rólam az egész város … már bizonyosnak hivém. Magam, nőm, egy-két szomszédnő és gyerek …. ennyien valánk a gát, melynek a vész rohamot meg kellett akasztania dühöngésében! …. A nők jajgattak, s kezeiket törték; reményem nekem sem volt ugyan, de azért edényt ragadtam, s öntözni kezdem az égő romokat. Buzdításomra a nők is azt tevék. — S ime! egy rom a másik után ki lőn ragadva a vész fogai közül; a szikrák mind távolabbról repültek, s elft’iradtak, mielőtt épületet találtak volna. Fel-feléledtek ugyan a már elöntözött
romok is, mint meg annyi hydra-fővel kellett küzdenünk velük — de a győzedelem még is inkább részünkön állt, mindaddig míg — éjfél tájban — végkép el nem hagyott erőnk.
Most megszánt az ég — bőven hullatta részvétkönyeit…. Zápor ömlött a romokra — hosszas — órákig tartó. Soha szebb zenét nem hallottam… A leégett épületek száma 2175. (Arany János levele Petőfi Sándorhoz, 1847)

*

Hanem, édes kedves ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyúlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignácz orrát látom. Aztán meg azon pirulok, hogy pirultam. Én nem vagyok túl szerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj’az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan nem a legaestheticusabb hasonlítás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom. Ezt sokan vették már rossz nevén tőlem, de ha még többen veszik sem bánom. A mi igaz, az természetes, a mi természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én aestheticám. Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak. (Petőfi Sándor levele Arany Jánoshoz, 1847)

*

Kedves Petőfim! Ismét bezörgetek, akár kellek, akár sem. Akadt 12 pengő krajczárom, ellopom azt magamtól, hogy postára vetvén, néhány megbecsülhetetlen perczet oi’ozhassak érte tőled. Ügy kell neked. Ha már megénekeltél, hogy tőlem viszont megénekeltessél (ha még nem láttad, lásd a BUDAPESTI HIRADÓ-ban; „ebugatás” czím alatt) ám csak szenvedd az alkalmatlanságot, a mi avval jár. Azért ne is gondold, hogy elnémítasz…
Türelem! kiáltasz te, papirt vcszesz és írsz „A türelemről” (tulajdonkép a türelem ellen), melyben bennünket, becsületes, szorgalmas, rendszerető embereket per birka et szamár tractálsz.) Bizony szép, illik így tenni bátyáddal! hiszen te még csak 24 éves vagy s én már har .. ! har ….uram Jeszusz, segélj kimondanom ! harmincz! Végezetre és utoljára (mondaná a mi papunk) írok az ápril 17-iki tűzvészről, megírom a küzdést, melyben valék, az aggodalmat, perczről percre …. te fogadat piszkálod a kényelmes Pillwaxban, biztos fedél alatt, s rám kiáltasz: „Ha férfi vagy, légy férfi!” Jó, jó, házasodj’ meg csak! (Arany János levele Petőfi Sándorhoz, 1847)

az Aranykor Egykori Lovagja