Hosszan tartó betegség után, 65 éves korában elhunyt ma Mózes Attila, marosvásárhelyi születésű író, irodalomkritikus, szerkesztő. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészeti karán szerzett magyar-francia tanári diplomát. Pályáját pedagógusként kezdte, később az Utunk szerkesztőségének lett tagja, 1990-től pedig a Helikon rovatvezetője volt. Mózes Attila első írását a marosvásárhelyi Vörös Zászló irodalmi melléklete közölte 1968-ban. Prózai írásai, esszéi, kritikái az Utunk, Igaz Szó, Korunk, A Hét, Napsugár, Új Élet hasábjain, majd a Látóban jelentek meg, Magyarországon az Életünk, a Rakéta és más irodalmi folyóiratoknak volt a munkatársa. Olyan művek szerzője, mint az Átmenetek, az Egyidejűségek, az Üvegcsendélet, a Füstkorom, A Gonosz színeváltozásai, a Yesterday. Az Oroszlán hava és más történetek, A vénasszonyok nyara vagy az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. 

„Filléres emlékei”-ről vallott az iró 2009-ben György Attilának (Székelyföld, 2009/9. szám), s örökös kolozsvári munkahelyéről, a Helikon (Utunk) szerkesztőségéről. Ebből idézünk egy részletet:

„– Lassan húsz (?) éve egy szerkesztőségben, a Helikonnál dolgozol. Mintha véletlen lenne: az utóbbi időben bizony egyre kevesebb könyved, írásod jelenik meg. Van összefüggés a „megállapodott élet”, a szerény, ám biztos egzisztencia és az alkotókedv között?

– Bizony, elmúlt harminc éve, hogy ebben a szerkesztőségben töltöm életem egy részét, mert hozzászámítom ám a jogelőd, az UTUNK éveit is; nem szeretnék éles határvonalat vonni a kettő között, bár bizonyára van. Ami viszont nincs, az ama bizonyos „megállapodott élet”. Én valószínűleg már sosem fogok megállapodni, talán azért, mert mindig is arra vágytam. Ugyanis mindent tökéletesen csinálok, csakhogy tökéletesen fordítva. És/mert: mindig vagy túlságosan hamar, vagy túlságosan későn érkeztem mindenre, soha időben. Aminthogy mindig vagy túlságosan fiatalnak, vagy túlságosan öregnek érzem magam, de „sosem vagyok a koromnál”. Magam sem értem ezt, de már nem is igyekszem megmagyarázni, még önmagamnak sem. Hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet közlök, annak viszont az lehet az oka, miszerint úgy érzem, manapság – legalábbis számomra – az írásnak nincsen tétje. Meglehet ostobán hangzik, de nincsen „ellenségkép”, mert az elmúlt időben bizony volt, hiszen – a nem túl tehetséges „pályatársaktól” eltekintve – figyeltek ránk, gyanakvással, gyűlölettel, amivel azt sugallták, a tevékenységeddel, a léteddel is veszélyt jelentesz, „közveszélyes vagy” – tehát fontos! Most pedig… Most meg bárki megjelentetheti a könyvét, ha éppen erre szánja a pénzt. Veszem észre: nemcsak az irodalomban, hanem a szellemi élet egyéb területein is „dübörög”, nyomul a középszer, nyomában sunnyant a kisszerű senkik hada – közép-hiénák és kis sakálok szimatolnak préda után mindenféle szavannákon, amint azt a nagy ragadozók megszabják nekik. Ahogyan hagyják. Látod, máris kiadtam magam a dühömmel együtt, pedig ez sem ildomos (úm. ésszerű) manapság. Mindenütt a dilettánsok jól ismert gátlástalanságát és ízléstelenkedését tapasztalom, amitől nemcsak a közléskedv, de az életkedv is meghőköl. Médiákban, írott és képi médiumokban (ahogyan azt manapság mondják, bár én beérném az írott, meg a mozgóképes sajtó megnevezéssel is, ha már jobb nem akad) tombol gátlástalanul a nyakló nélküli dilettantizmus, ami legnyilvánvalóbban a nyelvi romlásban, elsivatagosodásban mutatkozik meg, s mostanában talán ez az egyetlen dolog, ami felbőszít: amikor a Nemzeti Színház igazgatója nem tud, csak „igazándiból” beszélni valamiről (mi ezt még a „Kindergartenben”, „spílhózniban”, a homokozóban kuporogva is szégyelltük volna kimondani); amikor a kulturális és oktatásügyi miniszter csak „durván” képes fölbecsülni valamit úgy hatszor-hétszer egyetlen interjú során; amikor egyik vezéresztétánk (valamikori haverom, jóemberem) szerint irodalmunk helyzete „aggályos”, és így tovább, hogy a vonatkozó-névmások használatának misztériumáról és az úgynevezett médiasztárok nyelvezetéről már említést se tegyek „fizikálisan”, úgy a huszonhárom Celsius-fok „magasságában” stb. Mindez már nem is nyelvromlás, ez szántszándékos nyelvrontás. Mintha valakik arra szövetkeztek volna, hogy tovább szegényítsék a Kazinczyék által már amúgy is megcsonkított nyelvet; lásd az elsinkófált igeidőket, amelyeket értőbb-figyelmesebb-gondosabb nemzetek megőriztek s használnak még ma is…”

1. Nászta Katalin:
   2017. február 1. 10:15

   Nagyon sajnálom! Annyira igaz, amiről nyilatkozik, sajnos. Öszinte részvétem a családnak.

2. Ágoston Hugó:
   2017. február 1. 10:52

   Kolozsvár, 1990 eleje, Béke tér. Esterházy Péter (?): „Jó, hogy túléltétek.” Mózes Attila: „Nem éltük túl.”

3. Kenéz Ferenc:
   2017. február 1. 11:46

   Nem, nem! TGM és K.Jakab Antal… (Amint azt előbbi megírta…)

4. CSELÉNYI Béla:
   2017. február 1. 14:18

   1977. március 4-én, pénteken a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Körön Cseke Péter Víznyugattól vízkeletig című kötetét (1976) mutattuk be. Este 8 után ropogni kezdett a faburkolat és olyan érzésem volt, mintha a pincében légkalapáccsal dolgoztak volna. Csakhamar rájöttünk, hogy földrengés van. Mindenki higgadtan a helyén maradt. Vajon hányas erősségű lehetett a rezgés.
   — Ezt legfeljebb csak Bukarestben tudják lemérni — vélekedett valaki.
   — Ott le is mérik, ne félj! — mondta Attila.
   Ekkor még nem volt semmi hírünk a fővárosi katasztrófáról.