Elege lett az otthoni karriertörténetekből, hogy lám, mire vitte valami Cojocaru, csak mert válogatott szinten röplabdázott a CCA-nál, s amikor leszerelt, ezredesi, az is lehet, tábornoki rangban nyugdíjazták, pedig míg a labdát bombázta át a háló fölött, még érettségije sem volt. Az egyház és a katonaság a mindenkori állam két pillére akár az állampolgárok ellenében is – mindez csak azt húzza alá, mégpedig vastagon, hogy az állam és társadalom, vagy legalábbis annak nagyobbik része konfliktushelyzetben van mióta a világ, s ugyanúgy most, a huszonegyedik században is. E sajátosan latin-amerikai jelenség is működik, s az egész csak bonyolódik, ha katonák lőnek katonákra, mint annak idején, a rendszerváltozáskor. Az is valószínű, hogy egy filmszínész és forgatókönyvíró azért futott magas politikai pályát az új világban, mert filmszerűen lerendezte a forradalmat, amely egyedül itt volt véres Kelet-Európában. Csak a filmeken a paradicsomlé a vérpótló, itt viszont a lehető legvalódibb vér volt a vér a Magherun és a Calea Victoriei-en, a fővárostól tizennégy kilométerre felépített repülőtéren és még számos pontján Bukarestnek. S elege lett A vadászó Minervából is, gipszből. A fürdőmedencével átellenben, a tusolófülkék mellett helyezték el, körülbelül úgy, ahogyan a lareseket és maneseket is az egykori Pompejiben vagy akárhol az ókori Rómában. Ám a dizájner ott tévedett, hogy a Minerva saruit csapkodó füvet víznek nézte, így került be ez a szárazföldi istennő a vízi világba. Mellette ebben a percben megmozdult a tegnapi látomás: ő maga, csak éppen bikiniben és melltartóban! Tegnap egy romos kolostornál voltak, ilyesmi sok van Spanyolországban, a mennyezet rég bedőlt, a fal- és freskómaradványokat egy üvegkalitka védte. Az egyik viszonylag épségben maradt falon felfedezte a napórát, és alatta akkor először szoknyás tükörképét. Női mása elegáns zsokézakót viselt, apró kockás szoknyát és körömcipőt. Ez nem lehet igaz, mondta magában, még akkor sem, ha van egy ikertestvérem, akiről harminc éve, három és fél éves korom óta nem tudok semmit. Vagy csak azt, hogy az öregek, akik akkor még fiatalok voltak, a váláskor rajtunk is osztoztak: egy éjjeliszekrény ide, egy oda, az ágyat amúgy is már rég kettévágták, a fiú ide, a lány oda. Mi voltunk a legkönnyebben oszthatók, mert ikrek voltunk. Mindenki simán összetévesztett minket, amire anyánk is rájátszott: rám adta húsz perccel idősebb nővérem ruháját, rá pedig az enyémet. Rendszerint egy teljes napra, és ezt a játékot többször is megcsinálta, én voltam Ibolya, ő pedig a testvérem, János. Csak az a kár, hogy mi túl kicsik voltunk, hogy élvezzük is ezt az átváltozást, amelynek lényege, hogy azontúl is mi voltunk, de a másik ruhájában. Sőt, ha egymásra néztünk, akkor a másik is, mert mondtam már, ikrek vagyunk.
X
Csík és Moldva között a vízválasztó a hegy. Mint mindenütt. A Szermászó, így mondják a csángók, ám rögvest hozzáteszik, na de azért münk még magyarok vagyunk, több is, székelyek, még akkor is, ha a hegy túlsó oldalán vagyunk. Igazuk van, ők Erdély keleti kapujában vannak, ennek emlegetésekor ha lehet, még önérzetesebbek lesznek: az ezeréves határnál! Innen indul a Tatros, és ahol a Szeretbe ömlik, már rég román vidék. A Szermászó a családot is kettéválasztotta: a szülők a nagyközség egyik patakában éltek, így mondják arrafelé a falut. A férfi milicista volt, és Benedek Péternek hívták. Hogy beköltözött Moldvába, Petru Benedic lett, a fia pedig Ioan Benedic. Az anya a lányával Csíkban kötött ki, ők Benedekek maradtak. Mindez még 1985-ben történt, mi azóta sem találkoztunk, és ha történetesen nem fizetek be erre a társasutazásra, amibe az utolsó percben ugrottam bele, s ő sem, akkor semmi sem változik ebben a nem létező testvériségben. Odalépett a lányhoz, egyetlen szót sem szóltak, csak összeölelkeztek. Csak azután szólalt meg a lány: ó, te János, mondta, olykor eszembe jutottál, csak akkor épp rám köszönt valaki, vagy órám volt az iskolában, vagy reménytelenül szerelmes voltam, amiből aztán gyorsan ki is gyógyultam, úgyhogy nem volt időm bár gondolatban sem veled foglalkozni. Nyugodj meg, én is pont így voltam veled, válaszolta János Ibolyának, de most ennek vége. Ha hazamegyünk, hol is laksz, apám azt mondta, hogy Csíkban, gondolom, te is tudod, hogy én hol, hát Bacauban. Nem Bákót mondott, mint mifelénk, (a Szermászón túl, a hegy túlsó oldalán is még így emlegetik ezt az elég nagy várost), s még hozzátette: tudod, mi, románok nincs miért másként mondjuk, még ha gyerekkoromban Bákóba is vitt az apám.
X
Ibolya már legalább két napja süt és főz. Húsz perccel fiatalabb öccsét várja. Amikor elköszöntek egymástól a madridi reptéren, János arra vállalkozott, hogy megtöri a jeget. Ha hazaérnek, felkeresi nővérét. Csak azt nem értem, hogy nem jutott hamarabb eszembe. Vagy a tiedbe. Akár egész életünket leélhettük volna egymástól három vagy négy órányi távolságban anélkül, hogy találkoztunk volna. Igazából meg se szokhattuk egymást, mert szüleink elváltak, de manapság mindenki elválik, megszokott, köznapi és átkozott szokás. Minket nem a törvény választott el egymástól, hanem apánk és anyánk, s az is tény, erre csak ráerősítettünk, amikor akkorák lettünk, hogy felkereshettük volna egymást. De nem, s ha nem, hát akkor nem. Az elidegenedés el nem idegeníthető divatja, hadd játsszam kicsit a szavakkal, de ugye, tudjátok, mi e játék lényege. Mondom s igazam van. Kár. Ibolyának két gyermeke van, Gergő tizenkét, Kincső nyolcesztendős. Szerencsésen elvegyülnek a városban élő kilencszázharminc Gergő és valamivel több Kincső között. Nem úgy, mint a nagynéni, akinek természetesen tudtán és akaratán kívül olyan nevet adtak a szülei, hogy azóta is bánják, s még a jó ismerősök is minduntalan elfelejtik. Izé, na, hogy is hívják? Így lett csak Izé néni a különben neve miatt agyonfrusztrált nagynéniből, aki most is segít az éjt nappallá változtató előkészületekben. Csupa magyaros ételt főznek (és sütnek), jó sok borssal és pirospaprikával, ez adja az étek erejét! Ibolya az udvar sarkán felállított zászlórúdhoz megy. Felhúzza a zászlót. Eddig csak amerikai filmeken láttunk ilyet, az Államok csíkos-csillagos lobogójával. Meg Marosvásárhelyen, ahol a rideg-hideg betonblokkok erkélyein lengnek-lengedeznek a piros-sárga-kék zászlók. A trikolór, amire fölesküdtünk, még mielőtt bevagonírozott Ceausescu, majd belefújt sípjába, és zöldet mutatott a mozdonyvezetőnek. Hányan jöttek be állami szubvenciókkal Vásárhelyre, százezren, annál is többen? Ez itt a székely zászló, amit ha felhúz, akkora, hogy árnyéka betakarja a fél udvart. Vagy a telek túl kicsi, mert nagyobbra nem volt pénzük. Ide-oda libben a zászló, az a dolga. Ibolya kaput nyit, a kocsi begurul, megölelik, megcsókolják egymást. Ugye, ez nem provokáció? – kérdezi János, és az udvar végében álló székely zászlóra mutat. Persze, viccnek szánja, s Ibolya sem lesz ideges már az első percben. A gyerekek illedelmesen köszönnek a vendégnek, csókoljátok meg, mert a nagybácsitok, akiről már meséltem nektek. S a ház ura, ahogyan mondani szokás?A ház ura lelépett, pontosan akkor, amikor Kincső megszületett, összekeveredett a titkárnőjével, ez is egy mindennapi történet, mondja az asszony, de ne beszéljünk róla többet. Érdekes, mondja Ioan, az én feleségem is titkárnő, a volt feleségem, és főnökével, a cég főmérnökével dolcsevitáztak. Akkor már lehetett Korfun vagy Cipruson, fene tudja, hol jártak, valamelyik délkelet-ázsiai szigeten, akárhol, mert az én volt feleségem roppant inventív. Különben ő is a kisebbik gyerek, a lányunk születésekor jelentette be, hogy elmegy. Úgy látszik, ez egy típushelyzet. És szerintem az egész élet egy ilyen sorozatban gyártott valami, csak az egyikbe több, a másikba kevesebb pénzt vitt a különben jólelkű Mikulás bácsi. Nem Mos Craciun? – lő be öccsének Ibolya. De ne vesztegessük a szót, gyerünk befelé.
Az ebéd pazar volt, fogás fogást követett. Jaj, én beszélgetni jöttem ide hozzád, nem hízókúrára. Meg hogy lássam, hogyan éltek. Valamivel jobban mint sokan, jóval gyengébben mint a nagymenők. Már csak ilyen az értelmiségi sors, nemsokára a gyerekekből is kikopunk, akkor valami másba kell vágni. Neked biztos a munkahelyed, ugye? Igen, válaszolta erre a férfi, autók műszaki szerelékeit gyártjuk sorozatban. Abból nem lehet kiesni. Hogy hívják a gyerekeidet? A fiút Mugurnak, a lányt Irinának. Tizenkét éves az egyik, nyolc a másik. Akárcsak a tieid. Hogy a csudába tudtuk így másolni egymást? Az asszony tűnődik egy keveset, ám a kérdés választalan marad. Ha így folytatják, tán az is kiderül, hogy nagyjából ugyanazokat a gyermekbetegségeket húzták el másodíziglen. Miért is ne, ez a legkönnyebben elképzelhető. S ahogy elnézem a gyermekeinket, az unokatestvérek mint a testvérek, olybá hasonlítanak egymásra. Most kérdezek tőled valamit, de nehogy megsértődj, mondta csöndesen az asszony. Engem nem lehet megsérteni, válaszolta a férfi. Mondd csak, fáj neked, hogy az öregeink elváltak? Erre sincs válasz, mondta megfontoltan Ioan. Ki tudja, hogyan alakulhatott volna az életünk, ha nem így történik, s ez, mint minden titok, akár félelmes is lehet.
Hogy is van ez? Egyiküknek sem tűnt fel, hogy apjukról-anyjukról eddig egy szót sem ejtettek s most is csak ennyit. Nem kell tragédiát csinálni abból, ami eleve nem tragédia. Ibolya kipillant az ablakon. A feltámadó szél a zászló anyagával játszik. Lehet, Bákóban is lobog egy zászló, a trikolór az udvar végében, az ikertestvéréé, aki olyan román, amilyen székely ő.